Lélekrabló 13

Éjszaka fele járt az idő, a szél lágyan fújta odébb a faleveleket, emberek sehol, csak Livra. Egy padon ült, kémlelte a tájat, a park, még most így gyönyörű volt. Gondolataiba mélyedve gondolkozott, és még mindig a fájdalmaival küszködött, s emlékeivel.
- Szervusz Livra. - Sonret lépett a lány elé, aki ijedten ugrott fel.
Victum zavarodottan bandukolt az utcákon, semmi kedve sem volt ülni, érezte, hogy Roan utána jön de nem akarta hogy megtalálja, ezért inkább változtatta a helyét. Lefagyott talpait szaporán szedte közben igyekezett elviselni az utcalányok vágyakozó pillantásait és gátlástalan tapogatózásaikat. Voltak olyan nők is akik magukhoz húzták, ő pedig remegve tolta el magától az alkalmi partnereket. Semmi kedve sem volt most ezekkel játszadozni, nem tudta hogy visszamenjen e Melindáékhoz vagy pedig kösse össze életét végleg Roannal.

Egyik pillanatban felmászott egy tűzlétrára, és buzgón mászni kezdett. A lábára fagyott zokni megcsúszott a kemény vason és a fiú majdnem leesett, de kiélezett reflexei még a legnyomorultabb helyzetében is kifogástalanul teljesítették a feladataikat. Felkecmergett a tetőre, és érezte, ahogyan a csontjáig hatoló északi szél felborzolja a haját. Megborzongott és feltápászkodva egyenesedett ki, lyukat ütve az aranyló holdkorongba. Nem számított rá ma éjjel hogy itt köt ki, nem gondolta volna, hogy élete legszebb napjának ilyen tragikus vége lesz. Apró kis öklét eltemette a ruha zsebében némi apró után kutatva, de nem talált semmit egy leszakadt gombon kívül. Feladó tekintettel ült le egy zsák védelmében, nekihajtotta a fejét, és elkomorult arccal a magánnyal megbarátkozva húzgálta ki a szálakat a ruhája ujjából. Fázott, de semmi pénzért nem ment volna haza, nem bírta volna a szenvedélyt, a fájdalmat, amit Roan heves simogatásai és csókjai bujtattak ki a szívéből.
Jól esett neki a dolog, de démoni énjét ezzel szemben pusztította a szerelemmel és törődéssel vegyült fura érzés amit egyedül csak Roantól kapott. Victum maga is tudta hogy mióta a férfival van két énje van.

Egyik a démoni, amely pusztítani és ölni képes akár ok nélkül, a másik pedig az érzékeny tinédzser, aki nem tudja mit akar, csak azt tudja hogy szerelmes és hogy ez nem helyes. Egy férfit, embert szeret, a saját neméhez vonzódik, holott ő érzéketlennek született, és nem is ember. Apró kis vállai megremegtek, hiába óvta őket a selyembe öltőzött kék csuklya téli őszi időjárás keveredett a zord hideg mosolyával. Victumot pedig a harcra találták ki nem pedig az a hideg elviselésére. A fiú úgy érezte, hogy lassan de biztosan ide fog fagyni.
Halványan elmosolyodott, ő erre eddig nem gondolt. A menekülésre… Nem megy vissza nem megy el Roannal, itt elaltatja magát örökre és vége a szenvedésének. Kevés esély van rá hogy itt rálelnek tehát maga fölött rendelkezhet.
„Kitépem a szívemet…” –Markolt bele mellkasába és összeszorította a szemét…
- Mit keresel te ilyenkor kint? –Nézett rá rideg tekintettel a Livrára, aki rémülten hátrálni kezdett. –Talán nem vigyáz rád Roan és a kis barátja…?
- Tudom jól hogy kivel állok szemben… - Válaszolta határozottságot erőltetve remegő hangjába Livra.
- Oh… - Férfi meg sem lepődött ehelyett felhúzta bőrkesztyűjét, és a ránézett. –Akkor bizonyára tudod, hogy most mi fog történni ugye?

A lány megfordult és futni kezdett, fiatal lábait szélsebesen szegte egymás után, és már bánta, hogy eljött itthonról. Tudta, hogy nem futhat sokáig, főleg ha rájönnek a fájdalmak, Sonsret biztos, hogy elkapja, és akkor vége a játéknak, ezért hát amikor kellő távolságba került a férfitól elbújt a parkban kialakított szikár erőben. Megfogalmazhatatlan dolgok villantak be a fejébe, végigélte az emlékeit, és csodálkozott hogy ennyire hevesen jutnak eszébe a dolgok. Hevesen járt a szeme tudta hogy ha itt marad a férfi megtalálja. Lépésekre lett figyelmes, a talpak alatt megcsörrent a nedves avar eltemetve az üldöző lábát.
- Add meg magad… - Hallatszott a szokásos mondat. – Akkor nem lesz semmi baj… És talán Vicet is életben hagyom…
„Mi baja van ennek Victummal?” Feszült neki még jobban a fának Livra, mire Sonrset felnevetett.
- Kicsi Livra még mindig nem emlékszel rám? Arra már nem képes a logikád hogy kibogozd ki is vagyok én…? –A következő percben Livra majdnem elájult. A mellette lévő fa egy pillanat alatt kidőlt, és majdnem maga alá temette. A sikoltását ugyan elfojtotta a remegést viszont kénytelen volt. Egyetlen egy kétségbeesett gondolat jutott az eszébe: „Victum”
Szinte érezte a férfi lépését, ahogyan egyre jobban közeledik hozzá, és hogy ez az ő halálát jelenti.
- Tudod mi van nálam? –Kérdezte tőle Sonsret mire a lány még jobban megrettent. Tudta ebben az állapotban ezzel a férfival nincs esélye. Victummal játszhatott mert a fiúban érzések születtek meg, de ha Sonrset agyába férkőzött volna ő maga is megfagyott volna a merev hidegtől. – Két szép sarlónak a pengéje… Azzal vágtam ki a fát… - Folytatta büszke hangon a férfi. Fiatalos arcán egy izom sem rándult, csak halkan lépkedett a kiszemelt fa felé, támadásra felemelve a két sarlót. –Képzeld el hogy ez kettéhasítja a derekadat… - Dobta el egy kecses mozdulattal a két pengét mire azok kiaknázták a Livra mellett lévő másik fát is, ami ezúttal Sonsret felé dőlt. A férfi és könnyed ugrással arrébb termett, és folytatta útját a lány felé.
„Miért nincs itt senki… Miért nem jár erre egy kóbor kutya!? Miért nincs itt Victum?!”
- Livra… éjszaka van…ilyenkor az emberek alszanak… - Suttogta Sonsret. –Vagy szeretkeznek… - Tette hozzá sejtelmesen mire a lánynak felpattant a szeme. –Victum pedig a sebeit nyalogatja és e pillanatban megfagyni készül egy ház tetején…
„Micsoda?”
- Akarod tudni honnan tudom? –Tett egy nagy lépést a férfi. –A fejemben érzem az összes gondolatát és szenvedését… Az ártatlan kis játékát is észleltem Roannal, és azt is tudom hogy el akar titeket küldeni innét, hogy megóvjon titeket tőlem… De késő bánat… hamarabb kellett volna felpakolnia titeket a vonatra, mert így elkésett… És ezt ő is nagyon jól tudja…
Livra remegve felsóhajtott, és mikor lenézett a pengét a nyaka alatt találta.
- Ipi-apacs… - Hallotta a válla mögül a mormogást. –Vége…

Livra moccanni sem tudott a félelemtől, érezte a hideg pengét a torkánál, és azt is hogy Sonret keze lassan a vállához ér. Bevillan neki az annak idején elkövetett erőszak, mire megrándult csöpp kis arca, szemeiből pedig könnyek törtek elő.
- Emlékszel még? –Dörögte körbe az erdő Sonsret hangját, mire a lány félénken pillantott a fa mögé. Még mindig csak a pengéket látta. Aztán lassacskán elésétált a férfi és komolyan elmosolyodott. –Elképesztő mekkorát nőttél… - Kezdte meleg hanggal közben nem mozdította el a sarlót. – Mikor először láttalak az asztalon heverni olyan üres voltál mint egy baba… Most pedig egy élő baba vagy… De vajon emlékszel el még rám…
- Arra mocsokra amit rám kent? Magam is sajnálom de igen… - Válaszolt feszülten Livra, szemeiben a megvetés lángja égett, percek alatt jött rá hogy ez az ember Ternoss.
- Nagy a szád pedig a kaszás előtted áll… - Válaszolta vicsorogva a férfi. –És meg sem lepődsz hogy új külsővel térek vissza…
- Ugyanolyan ronda mint akkor, legfeljebb fiatalított magán negyven évet… - Nézett rá ugyanazzal a dühvel a lány, mint annak idején.
- Kis taknyos! – Férfi a következő pillanatban teljes erőből hason vágta. Livrának vér tört erő a szájából és miután Ternoss leeresztette a pengét a nyakától összeomlott a földön. Sonsret elvigyorodott, majd a vágytól égő szemekkel ragadta meg a lány ruháját, és húzta fel a kicsit a földről. Livra tehetetlen volt, a fájdalom most annyira erős volt, hogy lebénította, és elgyengítette.
- A holdfényben ellenállhatatlan vagy kicsi lány - mondta mély férfias hangon, és minden zokszó, vagy ellenkezés nélkül szájon csókolta a lányt, aki erre, nemcsak, hogy ledöbbent, de még (összeszedve maradék erejét) tökön rúgta a férfit, aki az indulattal, és fájdalommal, heves idegességgel pofozta fel, és lökte a földre a lányt. Livra arrébb kúszott, de nem jutott messze. A férfi elkapta kabátját, majd lerántotta róla, ezt követőleg pólója következett, nadrágja, s a fehérnemű. Livra eközben mindvégig kétségbeesetten kapálózott, reszketett, főleg a dühtől, és ordíthatnékja volt, de egy hang nem jött ki a torkán.
- Te hozzám tartozol gyermekem! Azért lettél teremtve, hogy engem szolgálj. Testileg-lelkileg - mondta Sonsret, és megsimította a fájdalomtól nyögő lány hasát. Livra válaszképp a nyálát küldte, egyenesen a férfi arcába. Annak nem tetszett ez a lépés.

Mintha csak a lelkéből kiáltottak volna ki úgy ébredt fel Victum. Reszketett, vékony ujjai már elgémberedtek a fagytól, és szempilláin feltűntek a jeges kövek. Ajkai száraz kékségben remegtek. Hajszálain is megmutatkoztak a fagy tulajdonságai. Esetlenül feltápászkodott, bár alig tudta használni a lábát. „Már csak egy kicsi kellett volna…” Kelletlenül elindult a tűzlétra felé összeszorított fogakkal, a fájdalmat tűrve. Homloka forróságban égett és alig kapott levegőt, bizonyára gazdagabb lett egy erős kis tüdőgyulladással. Ujjait rákulcsolta a fokokra és lassú mozdulatokkal leereszkedett a földre. Ott körülnézett.
A hajnali napsugarak végigsöpörték a néptelen utcát, megvilágítva a jeges talajt, amin Victum elindult. Egyetlen dolog jutott eszébe, az otthon és azzal sem foglalkozott már hogy Roan fejét veszi. Elismeri hülyeséget csinált, de Roan nem az apja hogy megbüntesse érte… Gondolkozott lassan.
- Remélem Livra otthon alszik… - Döngicsélte halkan magának miközben erőszakosan pakolta jobb lábát a bal után. Más ilyenkor már régen megfagyott volna, Victum is azokban a pillanatokban ébredt fel amikor az ember még képes mozogni egy kicsit. De az álmosság már az ő elméjét is hatalmába kerítette bőrét sütötte a hideg, és mint egy részeges ember úgy csúszkált az úton. Nem ment messze Roan házától most mégis óráknak tűnt mire megtalálta azt. Ahogy megpillantotta a fényeket, elmorzsolta lelkét a bűnbánás mérge, de örült hogy legalább otthon vannak. Lépkedni kezdett, feje pedig egyre nehezebbé vált a végén már térden kúszva közelítette meg a házat. Kimerült volt és végtelenül búskomor. El kellett volna mennie Melindáékhoz és soha ide nem jönni... De valami idehúzta… Talán a szíve volt? Ő maga sem tudta. Lassan térden csúszva felmászott a lépcsőkön, már könyöke is megroggyant gyengeségétől és a hidegtől, majd lassan lehanyatlott és csak egyetlen egy könnycsepp futott végig az arcán.

Azt mondják nincsenek véletlenek, mindennek meg van az oka. Az összes rossznak és az összes jónak is ami az embereket végigkíséri értelme van, oka, amit lehet hogy csak évek múltán, talán soha nem tudunk meg. A véletlen súgta volna Roannak hogy nézzen ki az ajtó elé, vagy pedig azok az érzelmi szálak húzták meg a vészcsengőt ami összekötötte őt a kísérlettel, ezt saját maga sem tudta megállapítani.
Nem tudott aludni, félt hogy Victum amilyen őrült kint tölti az éjszakát és soha nem jön vissza hozzá, pedig egy csak egy ártatlan kis marakodás volt közöttük.. Volt már nagyobb veszekedésük is. Restelkedve nézett ki az ablakon és csak hajnalban bóbiskolt el egy kicsit, de a korai napsugarak csillódzására kinyitotta a szemét.
Nem tudta elviselni hogy Victum nincs itt vele… Livra is eltűnt, Roan azt gondolta hogy a lány bizonyára Viccel van. Elvégre testvérek…

Szinte egész éjjel a fiút kereste, aztán hajnalodva könnyekkel az arcán esett be, és várt. Várt de nem jött senki haza. Valami mégis azt súgta neki hogy nézzen ki az ajtóba, és mikor meglátta Victumot az ajtó előtt, valami megrázó mégis gyönyörű dolog futott végig a szívén. Lassan leguggolt a fiú merev testéhez, megfogta a két megfagyott kis tenyeret és maga felé húzta, amíg Victum az ölébe nem kötött ki. Az élettelen arcon mintha egy mosoly futott volna végig de meg se moccant tovább. Roan Vic szíve fölé helyezte a kezét és dobbanásra figyelt. Nagyon lassan dobogott Vic szíve, alig élt, arca hófehéren világított arcán apró feslő sebeket mutatták hogy elesett egy párszor mire idejutott. Kék haja mereven kerítette körbe fejét, amit Roan tartott féltő kezekkel. A férfi karjaiba vette, és berohant vele a fürdőszobába, majd gondolkozás nélkül langyos vízzel töltötte meg a kádat. Kibontotta szerelme parányi testét a ruhákból, és belefektette a vízbe akárcsak egy koporsóba. Egyre melegítette a langyos lét, várva hogy Victum teste végre felolvadjon.

A szerelemtől eltérő érzés kapott helyett a szívében, úgy törődött Victummal mint egy gyerekkel, most is úgy féltette mintha a saját fia lett volna. Aztán elöntötték fejét a félelmetes gondolatok, lehetséges hogy kedvese máshol jár már, nincs itt a földi lelkek között. Reszkető könnyes tekintettel figyelte a merev testet, a ki nem nyíló szempillákat és az élettelenül hullámzó kék fürtöket. Perceken át nem történt semmit, Roan nem hitte amit látott, és érzékelt, hogy Victum mozdulatlan… Eddig a percig lenyelt minden könnyet, most viszont a szemeiből törtek elő a fájdalmat és kétségbeesést idéző vízesések. Felemelte a fiú kezét arca mellé szorította és dörzsölgetni kezdte.
- Kellj fel, üss meg, üvölts csak kellj fel…- Leomlott a földre. Nem bírta tovább, kitört belőle a hangos szívet tépő zokogás, az ami már régóta nem hagyta el lelkét. Fogalma sem volt hogy mit csináljon Victummal, hogy újra életre keltse, hogy újra hallja a kisfiús hangot,a szemrehányó mondatokat. Érezni akarta a nyaka körül csimpaszkodó vékony karokat, még akkor is hogyha azok többet voltak ellene mint vele. Hiányzott neki Victum lénye, lehetetlennek tartotta élni nélküle…
- Istenem csinálj velem, amit csak akarsz csak Őt hozd vissza nekem, csak Őt hozd vissza… - Rebegte halkan mintha egy ima lett volna. Barna fürtjei átáztak a párától szorosan hozzátapadtak karakteres férfiarcához, homlokát a padlóhoz nyomta és tehetetlenségében szinte üvöltött. Fejében őrzött relikviák selyme oldódott ki hirtelen, a titkok melyekről senki sem tudott könnyekként gurultak végig a padlón. Megtörten pillantott fel, majd megdermedt. Victum apró kis ujjai összecsukódtak, percek múlva Vic a kezét ökölbe szorította. Roan felpattant és egyik ujját a kis ökölbe húzódott ujjak alá illesztette. Egyre jobban melengette a vizet Victum körül, biztos volt benne hogy a fiú most már életben marad, majd hirtelen elzárta a vizet és várt. Megrökönyödve nézte az elmerült testet, és a kikandikáló apró fejet. Ha más lett volna a helyzet már régen letámadta volna Victumot, ha a fiú aludt volna éppen, álmában lepte volna meg. Most viszont más volt a helyzet. Roan megsimogatta Vic homlokát ami tüzelt akár a forró vas. A férfi körülnézett megfogott egy törölközőt és elmerítette a vízben, Victum köré csavarta és kiemelte a fiút. Ismét a karjaiban volt, ezúttal mát elfogadhatóbb színben tűnt fel az arca. Roan óvatosan megcirógatta szerelme arcát közben aggodalmasan elmosolyodott. Elgondolkozva figyelte, ahogyan a nedves kék fürtök lehullottak a törölköző puha védelmébe, ezzel elrejtve szerelme fülét, vékony nyakát közben finoman körülhatárolták a láztól tüzelő fiatal kölyök arcot.
- Voltál te valaha boldog velem? –Kúszott oda tekintete még jobban Victum arcához, és közelebbről méregetni kezdte. A szájat ami több rágalmat, és fájdalmat okozott mint örömet. A vékony mégis íves vörös ajkakat, amire meg mert volna esküdni, hogy rúzzsal van kihúzva, mégis tudta hogy ez maga a természetesség. Victumnak tényleg ilyenek az ajkai, ilyen nőiesek, és mégis gyönyörűek, és csókolni valóak. Az fiú fitos kis orra is felkeltette a figyelmét, megcirógatta a tüzelő homlokot, aztán végighúzta az ujját Victum orrán. –Tökéletesen tökéletlen… - Szólalt meg csöndesen eközben besétált a pillekönnyű testtel a hálóban. Mikor beért lefektette a fiút, tudta hogy ő ma már nem fog aludni legfeljebb csak másnap este.
Elnézte egy ideig a fiút majd kiment leoltani a villanyokat, halkan apró mozdulatokkal visszaevickélt majd az egyik szekrény felé vette az irányt, közben nadrágjából kiemelt egy kulcsot. Nem volt ebben a bútorban semmi különös, Vicnek fel sem tűnt hogy Roan valaha is különösen nagy becsben tartotta volna. Pedig itt voltak az ő titkai…

Óvatosan beledugta a zárba és halkan elfordította. Mikor csöndesen kihajtotta az ajtót, kivett egy dobozkát. Kiment a holdvilágba, és leült a padlóra. A lakkos dobozka fedelén megcsillant az ezüstös fény, néhol még meg is ragadt. Roan felnyitotta a dobozt, közben megvakarta barna haját. Belenyúlt a titoktárba, és kiemelt egy képet. A pillanat amikor újra találkozhatott azzal az emberrel aki megmutatta hogy más mint a többi komolyan meghatotta. Egy gyermekkori kép mégis annyi mindent jelentett számára. A fényképen két fiatal kisfiú volt. Az egyik szőke, acélkékszemű vidám hajadon, a másik barna szemű komoly tekintettű fiatal. Egymásba karoltak mint két jó barát. Roan pillantása ellágyulva tért meg a képről. Milyen régen is volt már… Végigsimította a képet, majd elmosolyodott. Kellemes illúziókövek moccantak meg a szívében amik úgy roppantottak szét a hirtelen jövő gondolattól akárcsak egy tükörlap.

„Merre lehet Livra?” Kapta fel a fejét hirtelen az ablak felé. Felnézett a holdra közben tanácstalanul kutakodni kezdett az elméjében hova tűnhetett a lány.
- Testvérek… - Suttogta fájdalmas tekintettel elmosolyodva, és ismét a képre nézett.
Livra erős fájdalommal a szívében ébredt. Nem tudta hol van, de érezte, hogy piciny testét egy kar öleli, és egy erősebb, izmosabb testhez húzza. A lány gondolatai álltak, a történések elnyomták azokat, s a fájdalom mely újra, és újra rátört sikításra kényszeríttette, de száraz torkán egy hang se jött ki. Egyre világosabbá vált számára hol van, és, hogy kivel.
- Sonsret... maga az? - jöttek ki a szavak, piciny száján, s válaszképp az ölelés erősödött, majd egy hang tört utat magának a beálló néma csendbe.
- Hogy aludtál kedvesem? - kérdezte férfias hangon, bár kissé mámorosan. Livra üveges szemekkel fordította felé a fejét, majd egyet pislantott, és megpróbált felülni, de a férfi karja lánckért tartották a lány, mellette. - Nem kell kapkodni - mosolygott, és megsimította a rémült lány arcát, majd a lány fölé magasodott, térdein, és kezein támaszkodva. - Még nem végeztem veled picim - Suttogta a Livra fülébe, majd arcon puszilta a lányt. - Le kellett üsselek, mert.. Nagyon aktív voltál - somolygott Sonsret, s közben ujját végighúzta a lány pucér mellkasán. Az megfeszített testtel próbált valahogy szabadulni, de a férfi lábaival közrefogta az ő lábait, és a lány mindkét karját, kikötötte az ágya, aranyozott, rácsos fejtámlájára.