Regények - 104.oldal

- Faragatlan bunkó! – rivallt rá a lány
- Elnézést, csak nagyon siettem. Jól vagy? – kérdezte egy lágy, mégis férfias hang.
- Ehhez a hanghoz nyilván megnyerő külső is párosul… - gondolta magában Gina, mikor feleszmélt saját megjegyzésére, pirulva tekintett a férfira, aki csak vigyorgott a hirtelen őszinteségen.
- Ha így gondolod, nem mondhatok ellent. Amúgy Steve vagyok, de hívhatsz Steewonak is, amelyik jobban tetszik. – szédítően mosolyogva hadarta mindezt...

- Azért hívtalak téged, mert már elegem van a cicababákból és mert ők nem mernek eljönni a Kör 2-re. Meg már régóta figyellek, bejössz nekem és nyugi nem fogadás tárgya vagy és nincs szándékomban, hogy kihasználjalak.
Tényleg el is felejtettem, hogy mostanában elég gyakran szoktunk szemezni. Jó, hogy ezt így megtudtuk beszélni...

Olyan célokat tűztem ki magam elé, amik elérhetetlennek bizonyultak. De soha nem adtam fel őket. A Tündérálmaimat. Most sem teszem.
Ekkor még nem volt erőm küzdeni, mert én is gyenge voltam. Nem mertem senkit szeretni és engem sem szeretett senki igazán. Ördögi kör ez, mert ahhoz, hogy mások megszeressenek, előbb magadat kell megszeretned- tiszta szívből. Ne hitetlenkedj - így igaz...

- Én viszont azt nem szeretem, hogy ilyen későn érsz haza… - keresett menedéket Mia a gitáros kulcscsontjában, miközben a forró mellkas simogatását élvezte. Ugyanaz a régi illat és régi álmok köszöntötték, mint annak idején, amikor megismerkedtek. Akkor is valahogyan így érezte magát. Mérges volt a gitárosra, mert kislánynak nézte, a fiú pedig ahelyett hogy megharagudott volna rá, egy gyönyörű szép éjszakát ajándékozott neki, valamint egy újabb kis életet...

Együtt nőttek fel, együtt vették végül nyakukba a világot. Három éves volt, amikor az otthonba került, Kenneth pedig hét. Ott találkoztak. Nem sokra emlékezett, a szüleire sem. A múlt attól a pillanattól fogva kezdődött, hogy belépett a lelencház kapuján.

Shannon sóhajtva megadta magát a sorsnak és lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a lágy, puhatolózó ajak birtokba veszi az övét. Lassú, édes kínzás volt ez.
Maga sem tudta mikor indult felfedezőútra a keze a férfi hátán, mikor túrt bele selymes, erős szálú hajába, hogy még közelebb húzza magához. A nevét suttogta követelőzve és egyre többet akart. Egyre többet, mint akkor azon a nyáron...

Magányos- volt az első gondolata. Körbenézett. A nappalit egy fekete bőrkanapé uralta, előtte üvegasztal állt, azon pedig hegyikristályszobor pegazust formázva, mellette kulcscsomó hanyagul ledobva. Az ágy mögött hatalmas könyvespolc húzódott. Vele szemben tévé és hifitorony, mellettük virágálványon minipálma. Ahogy közelebb lépett lába belesüppedt a puha hófehér szőnyegbe...

Ránézett a nőre, aki láthatóan kellemetlenül érezte magát, talán a tétlenségtől, de inkább remélte, hogy miatta. Persze jó értelemben. Szerette volna hinni, hogy a lányban is megmagyarázhatatlan érzések kavarognak, azt, hogy ő is érzi ezt a megfoghatatlan, de igenis valóságos szikrát. Nem tudja a nevét - döbbent rá hirtelen...

Miután Velence kiharcolta függetlenségét és a visegrádi békében elfogadták független királyságnak, a király, és mögötte a tanács, hozzáláthatott a belügyek tisztázásába. Itália az idő tájt a bűnözés melegágya volt. Ezért a félsziget vezetői együttesen hoztak létre egy egységes törvénykönyvet. Ám a törvények itt már nem segítettek. Így hát IV. Hugo király megépítette az Undeverde szigetet egy az Adria fenekéből kimagasló hátságra...

Az apró termetű, nádszálkarcsú, lángvörös hajú, zavarba ejtően tiszta zöld szemű nő dühös volt.
- Eltévedt? - kérdezte Daniel végül, hogy mondjon valamit, de magában azon tűnődött, vajon mit csinálhatott, hogy a lány haragszik rá.
- Nem, magához jöttem, de úgy tűnik elfelejtkezett a megbeszélésünkről - pillantott végig Shannon a férfin...