G.O.D 71.

Guys Of Death 71.
Az eltitkolt rendezvény


A hópelyhek keskeny ívben szállingóztak tova a téli dombokon. A fiatalok viháncoló hangja mint egy dallam verte fel a nyugodt ködbe burkolózó svéd tájat. Elég sokan korcsolyáztak a Mälaren tó jegén, ami úgy tűnt elég vastagnak bizonyul ahhoz hogy megtartsa az emberek súlyát. A tó szélén apró kis alkalmi padok voltak felállítva, azoknak akik elmélyedni kívántak a természet szépségeiben. Közéjük tartozott két férfi is akik maguk csöndességében ültek az egyik padon. Kicsit dideregtek a nemrégiben történő fürdetéstől, de egyik sem adta volna fel ezt a csöndes nyugalmat a forró fürdőért cserébe. Inkább itt ültek, és csöndben bámulták a tavat. Némaságuk többet mondott minden kiejtett szónál. A két alak lába keresztezte egymást, de látszólag egyikőjük sem ügyelt erre az árulkodó jelre. Mindketten másfelé néztek, más merre kalandoztak, és mégis az ember biztosan meg tudta volna állapítani hogy együtt vannak.

Soulness fekete haja tele volt fehér hópelyhekkel, ami elég érdekessé tette haját. Néhány nedves fürt hajlongva követte vékony arcának vonalát, ami most finom egészséges pirosságban fürdött. Ez volt a téli időszak egyik legjobb változása, a gitáros arca a hideg évszakban megvált beteges sápadtságától, és egészséges színbe öltözött. Ajkai ugyanolyan vörösségben izzottak mint az év bármely napján
- Még mindig fogalmam sincs hogy mit vegyek neki… - Soulness tanácstalan arca megrezdült egy pillanatra majd Michára nézett. –Fogalmam sincs hogy minek örülne… Úgy érzem mintha nem is ismerném, pedig szeretem… És holnap karácsony… Istenem de hülye vagyok! – Markolta meg göndör haját a fejét, és kissé sajnálkozóan nézett le a földre.
- Lehet hogy nem is kell neki venned semmit… - Nézett rá huncut tekintettel a billentyűs. A gitáros pár percig értetlenül fürkészte, majd előhúzott egy cigarettát a zsebéből, és rágyújtott. – Elég ha te ott vagy neki…
- Ne hülyéskedj… - Motyogott lehangoltan miközben gyújtóját babrálta. – Azt akarom hogy örüljön hogy vagyok neki, nem azt hogy egy egoista embernek gondoljon… Már így is meglehet rólam a véleménye…Folyamatosan csak hisztizek mint egy három éves gyerek.
- Nem fog annak gondolni… Elvégre rajongó volt nem? – A férfi megtámasztotta állát a kezeiben, és kissé rosszallóan Soulnessre sandított. A végén egyre jobban zavarta az hogy a gitáros folyamatosan füstöl, és egy alkalommal kikapta a füstölgő cigarettát a fiú kezéből és mérgesen a hóba nyomta.

Soulness megrökönyödve nézett szembe a kék dühöngő tekintettel ami tele volt indulattal és szenvedéllyel, majd pedig a haldokló füstű cigarettát nézte. Hiába menne és venné ki a hóból, már eléggé átázott ahhoz hogy használhatatlan legyen. A gitáros sóhajtott egyet és lemondóan a férfira nézett.
- Ez most mire volt jó? –Kérdezte kissé lekezelő hangon a billentyűst. Zöld szemei tisztán visszakacsintottak a szilárd tengerkék tekintetből.
- Amíg velem vagy, addig nem füstölhetsz! – Válaszolta sértődötten a billentyűs, és újra a tó felé nézett. – Nem kell Nikotintündérnek lenned, nem tesz jót neked…
- De… - A gitáros válaszra nyitotta száját, de barátja egyetlen pillantással elhallgatatta. – Mégis hogy jön ide az hogy Mia annak idején rajongó volt? Igen az volt, és szerintem még az is… - Mondta miközben még mindig vágyakozó pillantásokat küldött a halott nikotinrúd után a hóba.
- Akkor meg egyszerű a dolog… - Vette elő telefonját a férfi, és pötyögni kezdett. – Kibérlünk egy koncerttermet, és karácsony éjjel odacsődítjük mindenki családját…Koncertet adunk nekik… - Mosolyodott el, és várta a fiú reakcióit, aki szólni nem tudott az ötlet hallatán.
- Te ez egy iszonyúan hülye ötlet… - Közölte Soulness pár percnyi csönd után, majd felkúszott arcára a mosoly halvány fénye. – De nagyon tetszik… Csináljuk!
Nem volt kis feladat felhívni a tagokat, hát még azt kérni tőlük hogy borítsák fel a hagyományos családi vacsorát. A két zenész egyetlen szerencséje az volt hogy mindenkinek tetszett az ötlet, és mikorra már beesteledett a Guys Of Death tagjai ott álltak egy kibérelt koncertteremben, egy rakás kellékkel a nyakukon, ugyanis a tervhez hozzátartozott az balszerencsés szituáció is hogy nem sikerült statisztát találniuk, ami jelentősen lassította munkájukat.

Ennek ellenére az összes férfi elszánt tekintettel kezdett bele a körülbelül 500 férőhelyes terem díszítésébe, és eltervezték, hogyha kell, egész éjjel fent maradnak.
Krisma elment megvenni a kisebb dolgokat a bulihoz, míg a többiek a teremben maradtak. Laus szerzett egy létrát, és a szerpentineket, meg a lufikat kötözgette fel több kevesebb sikerrel. Moila felmosta a padlót, és rendezgetni kezdte az asztalokat és a székeket, ugyanis a koncerthez hozzájárult a közös karácsonyi vacsora, mint afterparty.
Soulness és Micha nekiálltak a színpadot összeszerelni, ami egész jól haladt, ahhoz képest hogy a félig felépített színpad mögül kétpercenként óriási röhögés tört ki, ami persze ráragadt a többi tagra is. Rövid időn belül mindenki teli torokból nevetett, és zengett az egész terem.

Azonban volt néhány olyan pillanat, amikor a két fiú komoly ugyanakkor szelíd szóváltásban keveredett. Micha az egyik pillanatban megfogta Soulness karját és komolyan ránézett. A két tag pillantása hosszú percekig egymásba mélyedt, majd Soulness elmosolyodott.
- Mi van? – Biccentette oldalra fejét, miközben arrébb tett egy kábelt. Micha pillantása aggodalmat fejezett ki ami fölöttébb kíváncsivá tette.
- Biztos vagy benne hogy helyes dolgot teszünk? –Kérdezte meg halkan tőle a férfi mire ő bólintott.
- Naná, ilyen karácsonya szerintem még senkinek sem volt… - Válaszolta nevetve miközben felemelte a színpad egyik darabját és cipelni kezdte. Szinte érezte hogy barátja valami komoly dolgot akar mondani ezért már hegyezte is a fülét, mikor folytatódik a mondat.
- Soulness… Liona még mindig együtt van Laussal… - Közölte hirtelen a billentyűs, mire a gitáros megtorpant. Egy pillanatig mintha hosszan gondolkodott volna mit kéne válaszolnia a kijelentésre, majd sóhajtott és tovább bütykölte a színpadot.
- Semmi közöm a kapcsolatukhoz… - Kezdte el mondani lehangoltan közben úgy tett mint akit nem érdekel a dolog. –De azon komolyan meglepődtem hogy még mindig együtt vannak. Sem Laus, se pedig Liona nem híres a hűségéről…
- Látom rajtad, hogy összezavarodtál… - Köszörülte meg a torkát a férfi. – Ezért szóltam hogy készülj fel hogy nagy a valószínűsége hogy Liona nem fog szó nélkül elmenni melletted… - Tette a fiú kezére a vállát aki lehajtotta a fejét.
- Felnőttek vagyunk mind a ketten. Bizonyára el tudjuk intézni ezt egymás között értelmes felnőttek módjára… - Babrálta a kábeleket elmélyülten, miközben vívódni kezdett magában. Igen pontosan tudta hogy Liona nem fogja szó nélkül hagyni ha meglátja, és minden erejével azon lesz hogy összejöjjön vele, és Soulnessnek fogalma sem volt hogy védekezzen a nő ellen. Valahol a szíve mélyén tényleg szerette még élete egyik legfontosabb nőjét, de a sok fájdalom és a gyötrelem amit a nő neki okozott legyőzte a szerelem utolsó szikráját is. De hol volt az megírva hogy nem gyújthatja fel újra.
„De hiszen én Miát szeretem…” –Nézett továbbra is a semmibe szeme tündöklő zöldességével.
- Benned meg is bízok, de mi lesz ha ő nem tudja magát visszafogni? Szerinted Mia hogy fog erre reagálni? – Nézett rá a férfi ugyanolyan tanácstalansággal mint ami az ő lelkében uralkodott.
- Őszintén szólva fogalmam sincs Micha… Nem tudom hogy mi lesz, azt viszont igen hogy én Miát szeretem… - Nézett fel hirtelen a fiú, mire fekete fürtjein végigfutott a halvány reflektorok fénye. – Ha ezt ő nem fogadja el, nem tudok mit csinálni… Engem nem kap vissza… Nem kaphat vissza… - Elővett egy cigarettát, és gyorsan meggyújtotta, aztán elkezdett sétálni a csonka színpad mögé. Micha szó nélkül követte barátját, közben minden lépésnél restellte hogy szóbahozta a Lionát. Soulness kedve jelentősen leromlott, és ezt csak is magának köszönheti. A gitáros elkalandozva fordult meg és végignézett a többieken. Mélyen megszívta a cigarettát, majd a füstölgő szálat a billentyűstől távolabb eső kezébe vette. – Tisztelem mint nőt, tisztelem a szépségét, de a további érzelmeim megszűntek… Ha ránézek lehet hogy valahol meg mozdul valami de elfojtom mert nincs értelme, a másik pedig abszolút őrültség… Ennek ellenére hiába próbálom megtagadni hogy valaha ő volt az életemben a fény, nem megy… - Kezdte el Soulness zavartan tördelni sápadt kezeit. –De ez vagyok én… Mia szerint művészien túlérzékeny… - Ennél a mondatnál kicsit felnevetett majd a férfira nézett. – De szerintem ez csak egyszerű gyengeség tőlem…
- Egyetértek Miával… - Nézett vissza rá bíztatóan Micha. – Tudod nem mindig jó ha az ember egy érzéketlen dög… Nem tudja megragadni egy egyszerű pillanat varázsát, ami néha lehet akár gyönyörű is… - Támaszkodott neki az egyik stablinak tűnő állványnak, miközben folyamatosan Soulnesst nézte. – Neked ilyennek kell lenned… - Nevetett fel szórakozottan majd suttogva hozzátette. – Nekem meg ilyennek…

Minden egyes pillanat, amit Soulness Michával, vagy a többiekkel töltött, mélyen elgondolkodtatta őt az élet értelméről. Mit is jelent másnak a lét fogalma?
Többször azon kapta magát, hogy fáradtságtól kissé elcsigázott tekintettel figyelte a többiek munkáját, majd kissé szégyenlősen dolgozott tovább ő is. Nem tudta elfogadni hogy neki ilyennek kell lennie. Valamit mélységesen hiányolt magából, és nem tudta megmondani hogy mit is pontosan. Egyszerűen csak hiányt érzett valaminek az űrét a lelkében, és nem tudta betömni hiába próbálta. Nem értett egyet a sorssal, eddig sem volt egy véleményen az élete írójával, mostanában pedig úgy érezte egyenesen szembeszegült vele.

„Nem akarok meghalni…” – Rázta végig agyát mindig ez a mondat mikor eszébe ötlött földi létének folyamatos fogyása. Félt a haláltól. Olyan kérdések törtek fel lelkében amiket ha más tett volna fel neki nevetve nézte volna őrültnek az illetőt. Most viszont saját testében érezte a lángoló megválaszolatlan kérdéseket. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy semmivé válik. Egyáltalán milyen érzés semmivé válni? Milyen amikor elhagyja a földi testét, és tovatűnik lelke a messzeségbe? Ezek a gondolatok úgy markolták torkát, hogy üvölteni tudott volna a fájdalomtól. Mégis a legegyszerűbb módot választotta az örökké fájdalmas kérdések legyűréséhez: megrázta fejét, és csak azért is más merre terelte a figyelmét. Kételyeit soha nem osztotta meg senkivel, nem akart senkit sem terhelni, feleslegesnek tűnő bizonytalanságával, de egyre inkább érezte, hogy kezd megőrülni.

Az előkészületek a karácsonyi partira olyan gyorsan folytak el elméje előtt mintha csupán percekig rakodtak volna. Az óra már a hajnali számokat taposta, és ő ezt észre sem vette, csupán csontjai fájdalmáról tudott következtetni a kései időre. Az összes többi fiú már ásítozott, és egyhangúan javasolta hogy menjenek haza elvégre holnap karácsony, és a családnak szüksége van a családfő részvételére is, mire Soulness szó nélkül bólintott, és eleresztette őket. Nem irányított itt ő most semmit, a G.O.D tagjai mégis kötelességüknek érezték hogy engedélyt kérjenek a távozásra. Ezt a fiú egy könnyelmű nevetéssel nyugtázta, és pár pillanat múlva mindenki elhagyta a terepet, rajta és Michán kívül. A gitáros észre sem vette, hogy más is maradt itt rajta kívül kissé gondterhelt csillogással fordult meg kabátjáért, eltervezve azt hogy ő is hazamegy. Az egyik székre voltak leterítve a ruhái, amiket ő most nyugtalan gyorsasággal kapott magára. Hogy ne kelljen még egyszer lehajolnia, bolyhos sapkáját a lába közé kapta, a finom meleg sálat pedig kelletlenül a nyaka köré csapta.
Gondolataiban újra elmélyedve indult meg a kijárat felé és lekapcsolta a villanyt, ekkor viszont motoszkálást hallott a válla mögül és úgy pördült meg minta csak felhúzták volna. Ahogyan találkozott a jéghideg csillogó szemek gyémántfényével, fáradtan elmosolyodott.
- Nem vagy te is álmos? – Húzta magára kabátját, és a cipzárral kezdett hadakozni, közben pedig azon ügyeskedett, hogy sapkája ne essen le a hevesen szorított térdek közül.
- De, viszont szeretnék veled beszélni valamiről… - Hallotta a választ, aminek következtében gyönge kis ujjai elengedték a legyőzhetetlennek tartott cipzárt, és kérdésekkel telien tekintettek fel a férfira. Soulness halálosan meg volt győződve arról, hogy mindent megbeszéltek a barátjával, és ma már nem érhetik komolyabb meglepetések. Hát tökéletesen tévedett. Barátja hivatalos arccal, komoly tekintettel nézett vele farkasszemet, és várta a választ hogy a gitáros hajlandó e meghallgatni őt vagy sem.
- És pedig miről? – Soulness hangja hirtelen belezendült az éjszaka sötétségébe és a terem csöndjébe. A két férfi rendületlenül bámult egymásra, egészen addig amíg Micha el nem rántotta arcát.
- Szóval azt akarom mondani, hogy Cat is eljön erre az összejövetelre… - Kezdett bele kissé szégyenlős hangon mire a fiú elmosolyodott, és kissé szigorú arccal keresztbe tette kezeit a billentyűs orra előtt.
- Persze hogy jön, elvégre rokonok vagyunk nem? – Csillant meg szeme a halvány pislákoló fényben, ami visszacsillant a terem egyik ablakáról. Jelentősen megkönnyebbült hogy nem újra a kettejük között szövődő mély dolgokat kell magyaráznia, de komolyan kíváncsi volt hogy mit tervez ezek után Micha.
- Szeretném meghívni, hogy jöjjön velem… - Vallotta be a férfi hirtelen és a sötétben is tisztán kivehető volt vörössége. A gitáros egy ideig rezzenéstelen arccal nézett rá, majd mint aki unatkozik a sarkát kezdte kémlelni.

- Csak ennyi? – Bökte ki percek múlva mikor már hozzá is eljutott a billentyűs feszült hangulata.
- Mi csak ennyi?! – Kiáltott fel Micha és szinte fortyogott a hirtelen rászakadt dühtől. – Ez neked nem jelent semmit!? – Kérdezte meg újra, kissé vehemensebb hanggal mire Soulness a rá valló irritáló hűvösséggel válaszolt.
- Mind a ketten felnőtt emberek vagytok. Idősebbek vagytok nálam, tehát beleszólásom nincs ezekbe a dolgokba, legfeljebb csak annyi hogy hasonló diszkréciót kérek az én kapcsolatomban is Miával ha már így alakult… - Válaszolt csöndesen végtelen nyugodtsággal. A másik tag percekig értetlenül pislogott rá, majd megvakarta fejét, és megfordult.
- Azt hittem komolyabban fog érinteni a dolog… - Kezdett bele Micha halkan.
- Mármint az hogy a nővéremmel kavarsz? – Tette fel hirtelen nyíltsággal a kérdést a gitáros, mire a billentyűsben meghűlt a vér.
- Soulness…félreérted! Én nem kavarok! – Fordult meg a fiú felé újra és megint fülig vörösödve dadogni kezdett. – Csak megpróbálok boldog lenni…
- Egy olyan emberrel aki egy csöppet hasonlít rám, értem… - Dőlt neki Soulness az ajtónak.

Fekete haja felborzolódott a kemény fa érintésétől, és szurokfényességgel meredezett széjjel. – Nem mondok rá semmit rendben? A ti dolgotok… - Nézett le a korom sötétben elnyúló földre, és közben azt kezdte taglózni magának, hogy milyen fáradt is ő most. – Elmehetek végre? A szerelmemmel akarok lenni feltéve, ha ébren van… - Mondta csöndesen, mint akinek minden mindegy, és szó nélkül eltűnt az ajtó mögött.
Micha tanácstalanul és kissé boldogtalanul nézett a feketeségbe. Talán azt várta, hogy Soulness féltékeny lesz, amiért a nővérével próbál összejönni, ahelyett hogy továbbra is őt ajnározná be nem teljesülő szerelmének gyöngyeivel? Vagy esetleg örömkönnyeket hullatva rohan oda hozzá gratulálni a tökéletes választásnak? Nem, azt kapta, amit várt a fiútól. Közönyt és ridegséget, ami sem rosszat, sem jót nem jelentett barátjánál. Céltalan mordulással indult meg ő is a kijárat felé, és feltépte az ajtót. Utoljára visszanézett a sötét terem fénylő díszeire egy pillanatig eljátszott a gondolattal hogy milyen felhajtás is lesz itt holnap, majd távozott, úgy ahogyan társa. A terem egyedül marad saját némaságába. A felfújt lufik saját hangtalanságukban repkedtek a levegő lágy ölén kísérteties árnyékokat formálva ezzel a padlóra. Mégis karácsonyi nyugodtság terült szét a kibérelt helységen. A karácsonyi díszek holdban aranyló fénye úgy pompázta körbe a teret, mintha csak aranyrögök csillognának egy színtiszta patak mélyén tudatva mindenkivel, hogy a fiúk jó munkát végeztek…

Soulness konok csöndességben lépkedett hazafelé. Lába alatt csupán a friss zamatos hó roppant nagyokat, ami nem bírta megtartani a pillekönnyű fiú csizmáinak súlyát. Egyedül utazott a holdvilág fényében, és látszólag egyáltalán nem volt ellenére a magányosság őt ölelő virágának társasága. Újra és újra elgondolkozott Micha szavain, és már már nevethetnékje támadt attól a gondolattól ahogyan viselkedett barátjával bent. Megint elvetette a sulykot, de a bizonytalanság szinte már csiklandozta hátát.
„Megint…” –Jegyezte meg magában élesen, akárcsak egy szívét véresre simogató penge. Sapka alá szorított hollófekete haja vészjósló csillogással köszönt vissza a sápadt holdfénynek, aminek sarlója Soulness lépéseit vigyázta. A hófehér kissé piroskás arca, most fáradtságtól és gondolkodástól megpuhultan követelt volna egy szerető forró csókot életének virágától. A gitáros ajkain mosoly rázkódta végig magát szerelme gondolatára.

Eljátszott a ténnyel hogy a lány az igazat álmát alussza otthon, és amikor ő belép csókhalmokkal fogja elárasztani a fáradtan pihenő arcot, mire két vékony kis kar tarkójára fonódik. Játékossága kellő éberséget préselt ereibe, és mire a házhoz ért nem bírt magával. Ismét rátört a vágy, hogy megcsókolhassa kedvesét, és végigcirógassa tetőtől talpig, ezáltal a fiú képzelete hevesen kegyetlenkedő szárnyán utazott haza. Kissé robogva ügyetlenkedve nyitotta ki az ajtót, és a pokolba kívánta a pityegő riasztót, aminek számkódját remegő ujjaival csak harmadjára talált el.
Gyorsan megfosztotta talpát a cipőktől, és már sietett is be szerelméhez, egy kis éjjeli bókolásra. Útközben megvált kabátjától és sapkájától, csupán csak a rakoncátlankodó sál marad nyakában, amitől nem is akart megszabadulni. Teste még az éjjeli hideg hatása alatt állt és kissé remegett mikor belépett a szobába. Soulness megállt egy pillanatra, és elgyönyörködött a látványban. A szőke haj fénylő kísértetiességgel terült végig a lepedőn, majd egy finom szimmetrikus fejben végződött. A fiú zöld szemei meghatódottak villantak végig a hol emelkedő, hol pedig süllyedő testen, majd óvatosan lépett egyet. A hótól átázott zoknija pár percig teljesen odaragadt a padlóhoz, mire a gitáros megtorpant. Az eddig békésen nyugvó test most görcsösen mozdulatlan maradt. Soulness hosszú percekig megrögzötten nézte menyasszonyát, majd lassan letérdelt az ágy elé, és kedvese felé hajolt. Mia hirtelen megfordította fejét, mint aki helyezkedni akarna, és sóhajtott egy nagyot.
- Megint nem jöttél időben… - Jegyezte meg halkan olyan hangnemben, mint aki már belefáradt az egész várakozásba.

- Sajnálom Mia… Nem gondoltam hogy idáig fog tartani a próba… - Kezdte suttogva a gitáros, mintha csak attól félne, hogy felébreszti a lány hasában nyugvó gyermeket. Ujjaival megcirógatta szerelme fejét és elmélyülten nézte a finoman hullámzó hajszálakat.
- Tudod, hogy mennyi idő van? – Kérdezte a lány, miközben felnyitotta fáradtan csillanó szemeit.
- Hajnal… - Bökte ki a fiú miközben a lány mellé hajtotta a fejét. Bűnbánó tekintettel próbálta kiengesztelni élete értelmét, aki nem engedett, és felült. Kissé komor pillantással nézett szembe a gitárossal.
- Soulness karácsony estéje lesz ma… Tudod mit jelent ez? A párok együtt vannak, a család együtt tölti ezt az éjjelt szeretetben, és szerelemben… Előző este megveszik a fenyőfát, reggel pedig feldíszítik… - A lány arca szomorúságba öltözött. Kék szemei bágyadtá színeződve hulltak a fiú arcának vonalaira. – Nálunk miért nincs ilyen? Mi miért nem veszünk karácsonyfát? Mi miért nem ünneplünk együtt? – Tette fel halkan a kérdéseket. Soulness hosszú pillanatokig figyelte a lányt, majd finoman közelebb tolta ajkait és forró szenvedélyes csókhalmazzal altatta el kedvesében a bánat lángját.

- Hidd el felejthetetlen karácsonyod lesz kicsi lány… - Búgta bűnbánóan mosolyogva, és egy szempillantás alatt levette magáról a pulóvert. Fehér vállai kellemes kísértetként villantak fel a szürkeségben, és Soulness felállt. – Bebújhatok melléd szerelmem? – Nézett a lányra ártatlan arccal mire Mia kinyújtotta a kezét. Tenyerével végigsimult a sima derékon majd felívelt a gitáros hátán. A fiú megrázkódott az érintéstől, és kissé türelmetlen csillanással a szemében nézett vissza az ágyon elnyúló alakra.
- Félmeztelenül akarsz bebújni mellém az ágyba? – Hallatszott a kérdés, mire a gitáros nevetni kezdett. Nem mindennapi dolog volt náluk hogy télen félmeztelenül bújt ágyba, fűtés ide vagy oda, de most valahogyan fűtötte a vágy a szerelem iránt.
- Vagy pedig teljesen… - Kuncogott fel akárcsak egy kisfiú, és a nadrágja pereméhez nyúlt, de Mia elkapta vékony csuklóját.
- Ki akarsz készíteni? – Hallotta Mia már sokkal élénkebb hangját, ami még jobban felpörgette eddig direkt parlagon heverő fantáziáját. – Soulness tél van… Nem kéne ilyen lenge öltözékben flangálnod mert megfázol…
- Vagy csak te nem akarod hogy levetkőzzek! – Válaszolta a fiú kissé sértődötten és kisétált a konyhába, maga mögött hagyva az ébredező Miát.
- Te ittál? – Pattant fel a lány a következő pillanatban, és mérgesen Soulnessre nézett. A fiú csak megrántotta a vállát és kecsesen kisétált a konyhába. Mia kirohant utána, és elkapta a gitáros karját, aki erre ránézett. – Nem, nem ittál… - Állapította meg pár percnyi komoly méregetés után. – Akkor agyadra ment a munka… - Közölte kissé gúnyosan mire Soulness átkarolta.
- Vagy a szerelem… - Suttogta, majd beletemette arcát kedvese hajába. – Tudod mennyire szeretlek kislány? – Simogatta meg szerelme hátát a fiú.
- Én viszont azt nem szeretem, hogy ilyen későn érsz haza… - keresett menedéket Mia a gitáros kulcscsontjában, miközben a forró mellkas simogatását élvezte. Ugyanaz a régi illat és régi álmok köszöntötték, mint annak idején, amikor megismerkedtek. Akkor is valahogyan így érezte magát. Mérges volt a gitárosra, mert kislánynak nézte, a fiú pedig ahelyett hogy megharagudott volna rá, egy gyönyörű szép éjszakát ajándékozott neki, valamint egy újabb kis életet.
- Mire gondolsz? – Hallotta meg hirtelen párja hangját, de nem törődött vele különösebben. Behunyta szemét és visszahajtotta a fejét, a finom vállra, és szinte ott aludt el a fiú karjaiban, állva.
- Rád… - Felelte hosszú csönd után, miközben érezte hogy Soulness óvatosan megszorítja ujjaival a derekát.
- De én itt vagyok…
- Most… De ki tudja mi lesz ha felhív Micha és találkára hív? Akkor rögtön kapod a kabátodat és elmész… - Kezdett el panaszkodni Mia tőle szokatlan hangon.
- Nem megyek most sehova édes… - A gitáros kezei még jobban ölelték kedvese derekát, akárcsak két óvó szárny. Nincs most az a dolog, ami elszakíthatna mellőled… - Jelentette ki határozottan mégis szerelemtől fáradtan.

- Nincs eleged a hírnévből? – Tette fel a váratlan kérdést hirtelen Mia, mire Soulness kíváncsian ránézett, majd kissé elgondolkozva válaszolt.
- Nos az nagyon kellemes dolognak tűnik mikor fent énekelsz, vagy zenélsz a színpadon és ezer meg ezer rajongó kis arcot látsz, akik csak rád és az együttesre kíváncsiak…Nagyon felemelő élmény tud lenni mikor a közönség őrjöngve visszatapsol, sikítozik, és nem bír magával. De azt a nagyon kellemetlen részek közé sorolnám mikor a riporterek a nagyon személyes kérdésekre mennek, vagy pedig többször kérdezik meg ugyanazt legfeljebb csak máshogy írják körül. Egy ideig elviselem a dolgot, de egy bizonyos idő után igazán fárasztó tud lenni az egész hercehurca… Azt hiszem ez valahol érthető is, hiszen én is ember vagyok, elvileg, és nem szeretném senkire sem rábízni a magánéletem főleg a médiára nem.
- Soulness kezei ráfonódtak Mia selymes állára és felemelték a fejét. A fiú hosszú mutatóujjai pontosan követték a lány állkapcsának vonalát, és a két szerelemtől olvadozó szempár csak egymást nézte. – Nem akarom, hogy más tudjon róla mikor, és hogyan csókollak meg… - Lehelt egy apró kis puszit a lány ajkaira. – Sem azt hogy mikor ölellek át, és mikor mondom azt hogy szeretlek… - Súgta hízelegve szerelmének. – Úgy érzem ezek a dolgok csak kettőnkre tartoznak… Jobban mondva hármunkra… - Újra megcsókolta a lányt ezúttal sokkal finomabban és óvatosabban. Már nem volt fontos számára a szenvedély, sokkal inkább azt helyezte előtérbe, hogy Mia szívét minél hamarabb felmelegítse. A hatás tökéletesre sikeredett, kedvese szinte karjaiba olvadt, és nem is akarta elengedni őt, egészen addig amíg el nem fogyott a levegőjük.

- Tudod nagyon kevés olyan pár van, akik olyan jól megvannak mint mi, még két év után is… - Jelentette ki a lány kedvesen a csók után, mire a gitáros kissé elképedt arcot vágott.
- Miért hogyan szoktak viselkedni a párok egymással 2 év után? – Hangja értetlenül csendült vissza, mire a lány felnevetett.
- Ne vedd komolyan, csak megjegyeztem hogy milyen jól meg is vagyunk ennyi idő után is, mert ha úgy vesszük egész jól meg vagyunk mi ketten nem igaz? – Harapott bele finoman a fiú állába, aki újra fennakadt egy mondaton.
- Egész jól? Ki akarsz akasztani édes? Egész jól? – Kérdezett vissza kissé cinikusan. Nemsokára feleségül készül venni Miát, most is ott tartja a karjaiban, és a lány szerint EGÉSZ jól elvannak. Fogalma sem volt hogy miért érintette ez a kifejezés olyan mélyen, de kissé méltatlankodó tekintettel üdvözölte a lány kérdő tekintetét.
- Soulness, miért vagy te ilyen gyanakvó, és bizonytalan? – Bökte ki Mia hosszú percek után a kérdést. – Néha úgy érzem mintha csak árnyéka lennél annak az embernek, akit megismertem. Olyan furán viselkedsz… komolyan néha úgy érzem négyszer kell meggondolnom azt hogy mit mondok neked, mert félek hogy megsértődsz..
- Nem… Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok… - Sóhajtotta Soulness, és olyan arckifejezést vágott, mint aki hamar túltette magát a dolgon, és újra magához édesgette a lányt. – Szeretlek… - Merítette el ujjait a szőkés fürtökben közben lelkében tanyát vert a bizonytalanság. Miért mondott Mia neki ilyeneket? Már nem szeretné úgy Soulnesst mint régen? Mégis mi történt közöttük, amíg ő az együttessel foglalkozott? Valami ennyire megváltozott volna, vagy csak ő veszi túl komolyan az egészet?

- Édesem, szeretném, ha nem vennéd minden egyes szavamat véresen komolynak és sértőnek, mert lassan ott tartok, hogy meg se merek a jelenlétedben szólalni… - Jelentette ki a menyasszony, mire a gitáros feltekintett a plafonra. –Hamarabb kell felkelned ahhoz hogy engem átverj Soulness… - Veregette meg szerelme vállát Mia, majd gyönyörködve ránézett. – Szeretlek, de néha igazán kibírhatatlan tudsz lenni… Betegesen nem bízol bennem vagy magadban… Ezt nem szabad… - Puszilta meg a fiú orrát a következő pillanatban.
- Hogy benned ne lennék biztos? – Kérdezte meg a gitáros, majd röptében elkapta a lány ajkait és édesded csókot lehelt rá, de nem olyat, mint az előbb. Ez a csók tele volt szenvedéllyel, tűzzel és vággyal, valamint a régi emlékekkel. Minden egyes pillanata maga volt a forró kellemes láz, és szinte már kínszenvedés volt belőle kiszabadulni. Soulnessnek mégis el kellett eresztenie kedvesét, ugyanis hiába lángolt a teste elolthatatlan lánggal, szempilláira szinte ólomnehezékként süllyedt le az álom felismerhetetlen fátyla, és már azt se tudta mit keres itt a konyhában.
- Mi lenne ha eltennénk magunkat holnapra? – Dörmögte Mia fülébe, és ott tartott hogy azon nyomban elnyomja az álom.
- Oda teheted… - Kuncogott fel a lány. Neki látszólag nem esett nehezére, az éjszakai rövidke randevú azok után, hogy már volt alkalma az este folyamán egy jó hosszút szunyókálni. – Hajnal van kedvesem, nemsokára fel kel a nap… - Dörgölte oda puha arcát Soulness hófehér homlokához. – Te viszont olyan vagy, mint egy vámpír, reggel alszol délutánig, este pedig úgy illansz el a szemem elől, mint valami menekülő árny. – Duruzsolta tovább bele a gitáros fülébe, aki már-már félálomban szédelgett előtte.

Kissé reményvesztetten simította végig szerelme ágaskodó tincseit, és szabad utat engedett Soulness ágy után való vágyainak habár ő szívesen elmerült volna a selymes és illatos bőr szigetén még pár óráig. Nagyon hiányolta a szeretgetést, főleg az ilyen pillanatokban, mikor kedvese akaratlanul is elcsábította, de aztán szomorúan kellett feladnia minden egyes vőlegényébe vetett álmát, mert az vagy elment aludni vagy pedig más programot tervezett. De Mia ezért mostanában egyáltalán nem volt mérges. Igyekezett megérteni és tiszteletben tartani hogy vőlegényének amúgy is feszéjezett életstílusa van, és elég nagy teher az ő számára is hogy nem foglalkozhatnak egymással. Mégis néha meg mert volna esküdni rá hogy Soulness szabályosan menekül előle, de ezt a gondolatot mindig eltüntette fejéből. Most kissé kapcsolta le a villanyt konyhában, majd visszaballagott az ágyhoz. Ajkai rögtön mosolyra húzódtak, ahogyan megpillantotta a fedetlenül fehéren fénylő és egyenletesen emelkedő hátat, a világos lepedőről tökéletesen látszó göndör fürtöket, és azt a kedves pisze orrot ami a fej és a párna közül kilátszott.
„Mint egy kisfiú…” – Tekintett le Mia az összegömbölyödött ágykupacra, és kissé elérzékenyült. „Úgy alszik mint valami apró kisfiú…” – Ült le az ágyra közben le nem vette tekintetét kedveséről, aki bizonyára már az álmok fellegében járt.
Kevés férfi látja hogy néz egy igazán szerelmes nő, Soulness se lehetett szemtanúja a gyönyörködő pillantásnak amit most a lány rá vetett. Mia megsimogatta a finoman ívelő hátat majd szórakozva feszítette ki a fiú nadrágját, aztán egy hirtelen mozdulattal elengedte. A ruha úgy lapult vissza a gitáros fölöttébb kerekded idomaira, mint valami oltalom, de a test meg se mozdult. Ugyanúgy pihent tovább, mint azelőtt, és a lánynak igencsak ínyére volt. Szinte biztos volt benne hogy a fiú holnap délig meg se moccan, ő viszont egész biztos fent lesz, kora reggel. Hát akkor miért ne szórakozhatna?

Fogalma sem volt miért él vissza azzal, hogy Soulness alszik, de kivételesen nagyon élvezte a látványt. Nem tudott vele betelni, hogy ez a férfi már egy ideje csak az ő szívét szolgálja, miközben több ezer embernek ad magából. Valahogy olyan hihetetlen volt még mindig számára hogy ő az az ember aki legközelebb áll Soulnesshez. Gyöngéden a fiú hátára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét.
„Hogy lehet valakinek ilyen sima bőre?” – Kezdett el saját csöndességében elmélkedni, miközben szempilláival megsimogatta a fiú bőrét. „Olyan puha és selymes… és illatos…” –Lehelt egy apró csókot rá mire a fiú forgolódni kezdett. Mia nem moccant, valahol azt akarta, hogy Soulness felébredjen és foglalkozzon vele, de azt se tekintette főbenjáró gondnak, ha a fiú tovább alszik. Puha ujjaival simogatni kezdte vőlegénye hátát, és megpróbálta felidézni emlékeit, hogy mikor érezte ő ezt a testet teljes valójában. Nem tudott pontos időpontot mondani, de abban biztos volt, hogy teste minden porcikájával kívánta a zenészt, úgy, mint még soha senki. Az álom legyőzhetetlen sarlója viszont rá is lesújtott ezért percek múlva ott aludt el kedvese hátára borulva…