Novellák - 84.oldal

Világunk hanyatlik, alig vannak már Élők. Minden város romokban hever, de én keresem a reményt, egy cél Éltet, hogy egyszer még megtalálom azt a szerkezetet, amivel visszapörgethetem az időt. Halandó vagyok, így még elkeseredettebb vagyok...

– Ma már nem érdemes elindulni – mutatott nagyjából nyugat irányába Sam. – Nemsokára alkonyodik. Ha kora reggel indul el az illető, és nem téved el, estére biztosan odaér.
Meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Igaza volt.
Úgy véltem, ideje feltennem a fontosabbik kérdést.
– És… Ki megy?
Úgy hangzott, mint valami kegyetlen büntetés, egy kemény ítélet. Mintha a halálba akarnánk küldeni valakit. Valakit közülünk...

- Na várjunk egy kicsit – intett kövér kezével a férfi, amin még ott csillogott egy kis olaj. – Azt mondod, hogy egy ideje mindig ugyanazt álmodtad?
- Igen.
- És elhatároztad, hogy leírod?
- Igen, de ezt már mondtam.
- Jó, de most csak válaszolj. Tehát miután leírtad azt, amit álmodtál, hirtelen transzba estél, és tovább történt az álmod?
- Nem estem transzba, csupán olyan volt, mintha elaludtam volna...

Úgy döntött, még egyszer megáll és megnézi a térképet, bár már harmadjára teszi ugyanezt, de mégsem bírta elhinni, hogy eltévedt. Lehúzódott az út szélére, és széthajtva a kormányra terítette, majd összeszűkült szemmel vizsgálgatni kezdte.
Egyáltalán hol a fenében vagyok? ...

- Fogd be, és figyelj ide. Épp meghallgatásra indultam, amikor beragadtam egy liftbe. Érted? Fel tudod fogni? – a hazugság úgy folyt elő a számból, mint a víz, szokás a csapból.
- Liftbe? Meghallgatás? Milyen meghallgatás?
- Nem érdekes! Nem az a lényeg, hanem az, hogy gyere ide, és szedj ki innen minket!
- Minket? Többen szorultatok be? Hányan?
- Ketten csak.
- Legalább valami jó csajjal? – kérdezte, és hallottam, hogy felül. Hangjában izgalom csengett......

- Jaaajj. X úr!Ez teljesen megszokott eljárás borsodban. Nem kap segélyt.
- Igazából a Kilgoretrouth bolygóról származom!
- Van erről igazolása?
- Nincs.
- Hahhh
- - Viszooont, két fejem van!
- Mmmm. Én csak egyet látok.
- A másikat otthon hagytam...

Porszem vagyok. Nyomódom felfelé és zuhanok lefelé. Az új, ismeretlen világ összenyom és szétszakít. Kiáltani szeretnék vagy némaságba burkolózni egy pillanatra. Örökre? Reszketek és melegem van. Fáj mindenem, közben zsibbadok. Az ellentétek összemosódnak, mintha az élet csak egy rossz vicc lenne. A múltam most veszik el, a jövőm homályos, a jelenem nem létezik. Most hagyjuk el a Föld légkörét...

Újabb doboz cigi. Csak történtek az események. Este Brian újra bejelentkezett. Beszélgettünk. Felületes, semmitmondó dolgokról. S közben szenvedtem. Fájt minden porcikám a gondolattól. Az elmúlt egy hét. A tökéletes, idilli boldogság. S most… Istenem...

- S mi járatban Vancouverbe? – kérdezte érdeklődve.
- Ahová te. Az olimpiára – válaszoltam még mindig a döbbenet hatása alatt.
- Talán versenyző vagy? Nem ismerős az arcod…
- Mert nem vagyok. Riporter vagyok. Engem küldtek a Stade2-től műkorcsolyát közvetíteni. Tehát egészen biztosan látjuk még majd egymást. – mondtam mosolyogva. – Remélem, megtisztelsz majd egy interjúval...

Lent a tónál már várták a rókák. Gyorsan lement a partra hozzájuk, és kicsomagolta az elemózsiát. A rókák szépen befalatozták.
- Ne haragudjatok, hogy tegnap nem jöttem, csak nagyon megijedtem - szólt Tonia a rókákhoz. Azok értelmes szemekkel néztek vissza rá, aztán hirtelen a lány mögé néztek.
- Hogyhogy nem bántanak téged? - Brian jött lassú léptekkel. Kicsit tartott az állatoktól. Tonia hirtelen hátrakapta a fejét.
- Már megszoktak. De egyébként én sem tudom. Nem bántanak...