a Viszontlátásra

Halkan nyitódott az ajtóm. Mintha anyám félne, hogy áthallatszik a falakon, és felébreszti vele a szomszédokat. Már jó ideje nyitott szemmel feküdtem az ágyban, előző este megparancsoltam magamnak, hogy ébredjek fel.
Anyám odaosont az ágyamhoz, gyengéden megérintette a karomat, s én megfogtam az övét. Meglepett, ösztönösen lefojtott kiáltás hagyta el ajkát. Másik kezében ott voltak a ruháim. Letette őket az ágyra és kézen fogva elvezetett a mosdóhoz, ott alaposan megmosta az arcomat és a nyakamat. Ledörzsölt, majd visszamentünk a szobába és felöltöztetett. Egy egér se csapott volna kisebb zajt, mint mi ketten reggelente.

Az ablakok függönnyel voltak eltakarva. Mindig így volt, hiába tűzött a nap, vagy esett az eső, a szobában mindig félhomály volt. Ki se kellett néznem, hogy tudjam, még sötét van, s a szemben lévő házat elfedi szemeim elől a hajnali szürkeség. Türelmesen ültem az ágyon, míg anyám visszatért reggelimmel a kezében. Megittam a tejet, a fölét is. Némán öklendeztem, szerencsére az ő szeme még nem szokott hozzá a reggelhez. A tejtől mindig rosszul lettem. Sohase mondtam neki. Kézen fogva sétáltunk el a tisztaszobáig. Anyám ezt apámnak adta, míg ő beérte a kanapéval, és nekem a régi mosókonyhát osztotta ki. Nem volt mit mosni nagyon, csak a kevés holmiját, apám három ingét és az én nyakkendőruháimat. Főleg varrt. Foltozta a lyukakat, amelyek száma mintha egyre nőtt volna, ahogy az anyag elfogyott. Viseltem én már terítőt, függönyt, sőt huzatot is.

Apám már fent volt, fel is öltözött. Ő mindeneknél, még anyámnál is korábban kelt.
Anyámnak nem árultam el, hogy egyszer sötét árnyaktól üldözvén, remegve s úszva könnyeimben felriadtam. Anyámhoz akartam menni, de lábaim meggondolták magukat. A tisztaszobában apám ölelő karjai és nyugtató szavai vártak. Ki nem mondott fogadás volt, hogy megőrizzük a titkot, s hogy apám ezután is hagyja magát felkölteni, ahogy én is.
Anyám egyedül ment be a tisztaszobába, nekem az reggel tilos volt. Halk suttogást hallottam.
- Mérnök úr, keljen fel!
- Mérnök úr, keljen fel!
- Rögtön. Ő már fenn van?
- Igen.
- Nem kellene olyan korán felkeltenie, még gyerek.
- Nem is maradna tovább az ágyban, úgy kell mindig visszatuszkolni.
A férfi felkelt, Ildikó elfordult addig, bár nem látott semmit, míg az fel nem vette a kikészített ruhát.

Egy kávét kapott a konyhában, s egy szelet kenyeret. Próbálta legyűrni hányingerét, amivel a gyomra tiltakozott a tej ellen. Mikor sikerült, nem szólt semmit, és tovább evett. Ildikó végig ott ült mellette a korai derengésben, a gyerekkel az ölében. Mikor végzett a reggelivel, megmosta arcát. Borotválkozni majd a gyárban fog- döntötte el.
Az előszobában a nő felsegítette a kabátját, s kezébe adta táskáját.
- Legyen szép napja Mérnök úr.
Hajnalodott. Most elcsúsztak az időben, a Mérnök úr ilyenkor már a gyárban szokott lenni.
- Legyen önnek is szép napja Ildikó.
- Aztán vigyázzon magára.
- Maga is.
A férfi egy barackot nyomott kislánya fejére, és gyengéden homlokon csókolta.
Apám barackot nyomott a fejemre, és kaptam egy cuppanós puszit. Anyámnak száraz, de édes csókjai voltak.

Sose tegezte apámat. Ahogy minden reggel elkísérte a szemével, ki az ajtón, le lépcsőn, s gondolatban az utcára, csak úgy tudott gondolni rá, mint a Mérnök úrra.
Anyám háborúba született, s most megint abban élt. Szülei házasságának sokadik gyümölcse volt. De hiába volt a gondoskodás, mindüket elvitte vagy a betegség vagy a háború(testvérét Bálintot például játék közben vesztette el, mikor belezuhant egy víznyelőbe. Háború áldozata –mondogatta anyám, hisz a hunyó egy tiszt gyereke volt). Egyedül ő maradt, akit szülei mindentől óvtak: talán a másik szerelmét féltették és őrizték benne. Apját teljesen összetörte felesége halála. Hiába tett meg mindent a gyerekért, Ildikónak nem volt boldog gyerekkora. Mint egy megdühödött oroszlán vetette bele magát nagyapám a politikába, mintha a föld visszaszerzése visszahozná feleségét is. Ildikó felment a fővárosba, hogy tanuljon, vagy legalább férjet szerezzen magának. Nem érezte jól magát apja közelében, félt, hogy a politika tüzes szele végül őt is elsodorja. Pesten találkozott későbbi férjével, a mérnök úrral, aki eléggé földhözragadt volt és eléggé érzelemmentes, hogysem szerelemre gyulladjon iránta.

Nem a szerelem ideje volt ez, praktikusabb dolgokra volt szükség. Anyám elégedett volt ezzel, hisz látta, hogy anyja emléke micsoda sebeket ejtett apjának lelkén. Ő nem akarta elkövetni ugyanezeket a hibákat. Kezdettől fogva férje a Mérnök úr volt, és az is maradt, mindegy, hogy hányszor közeledett hozzá. Házasságukból kezdetben nem született gyermek (viszont többször elvetélt), anyám titkon apámat vádolta érte. Majd jöttem én, késői gyümölcsként.

Míg apám nem volt otthon, anyám bevásárolt, s addig a szomszédra bízott. Szerencsésen visszatért, s ketten nekiláttunk megfőzni az ebédet. Általában főzelék volt, vagy leves, attól függött, hogy anyám miből és mennyit tudott szerezni. Kitakarítottunk, de még akkor sem húztuk el az ablakfüggönyöket. Majd anyám mesélt nekem. Történeteket, amit régen neki a nagyanyám neki. Teljesen elvesztettem időérzékemet, valahol a délután közepén járhattunk, mikor csengettek.

Csöngettek. A nő ennek hallatára megdermedt. Ki lehet az? Orvos, a mérnök úr kollégája, rendőr? Letartóztatták, elvitték, üzemi baleset… meghalt? Érte jöttek, a lányáért?
Nem mert még az ajtó irányába sem nézni. A csöngőt újra megnyomták. Megfogta kislánya kezét. Ideges arca láttán, ő is megrémült és anyjához bújt. Ildikó intett a fejével, erre a kislány kinyitotta az egyik szekrényt, kiemelte dupla falát, amin csak egy kis lyuk volt, s bemászott. Ildikó betette a falat, majd résnyire nyitva hagyta a szekrényajtókat. Rettegés uralta egész lelkét, s sajgott a szíve, hogy itt kell hagynia lányát. Még nem, még nem, még nem! Még nem tanított meg mindent neki! Őt a nagyanyja tanított az életre, mikor félárván maradt. De a kislánynak nem volt senkije, csak ő meg a mérnök úr. S a mérnök úr-szorult össze hirtelen Ildikó szíve. Tehetetlen gyermek, aki megfelelő irányítás nélkül elvész. Az erő, hogy összefogjon. Ez hiányzik belőle. Az erő, hogy tanítson, hogy kitartson, ez az amit ő adott, ez volt Ildikó egyetlen hozománya.

A csöngő egyre türelmetlenebbül szólt és hangja hideg verejtékként csapódott ki szívében. Legegyenesebb tartásával elindult, s próbálta leküzdeni remegését. A fogas, a konyhai asztal, a cipők. Ezek nézik végig kálváriáját? A szekrény felé pislantott és remélte a kislány nem fog hallani semmit. Ha rossz hír lesz… márpedig rossz hírnek kell lenni… mi más lehet?
Gyengéden lenyomta az aranyszínű kilincset, s az ajtót előbb résnyire nyitotta. Nem látott semmit, csak fényt, s már ez félelemmel töltötte el. Megerősítette magamagát és kitárta az ajtót. Magas, szikár alak. A mérnök úr volt az. Kissé bosszankodva, kissé félve, de boldogan. Meg volt róla győződve, hogy mikor visszatér, üres lakás fogja fogadni és elviszik lányát, feleségét vagy neadjisten…
Ildikó értetlenül bámult erre az alakra, aki sem rendőr, sem orvos, sem szomszéd, sem kolléga nem volt. Most akkor ki fogja vele közölni a rossz hírt? A mérnök úr gyengéden félretolta a feleségét, és belépett.
Ildikó hallotta a motoszkálást a szekrény felől.
- Panni, ne! - kiáltotta elhaló hangon. Lehet, hogy a gonosz épp a férje bőrébe bújt, lehet, hogy csapda, lehet hogy…
De a kislányt már rohant egyenesen előre, apja karjaiban.
A mérnök úr gyengéden mosolygott Ildikóra.
- Szép napod volt?
A nő bágyadtan bólintott.


Ez volt a mi mindennapi életünk a háború és elnyomás alatt.