Jégcsapból jéghegy

Üres kartondobozok hevertek a fakóra koptatott, pókhálós raktárhelyiség sarkaiban, s túl a dobozokon egy-egy meghízott katicabogár evickélt előre a kiömlött olajtartályok ivadékából, amit bár kiszárított a napfény, de besűrűsödött cseppjei itt- ott még jelentkeztek.
Mulatós zene szűrődött át a szomszédos bárból, s a kartondarabkák gyűrődésein felfedezhetőek voltak a különböző nőformák jegyei, amik bizonyára az egyik esti kaland által rajzolódtak rájuk, és néhol a porba, amit - mivel a tető is lyukas volt - az eső sárrá majszolt. Így születtek meg az apró szobrocskák, melyek fekhelyéül szolgáltak a kóbor kutyáknak, valamint a sokszor ide verődött hajléktalanoknak, akik néha csemegét is felfedezhettek a raktár előtt tátongó szemetesből, - merthogy az épület másik szomszédja egy pékség volt. Hosszú éveken keresztül gyötörték ezt a hatalmas ,,szobát”, melynek négy fala már csak azért nem dőlt még össze, mert régi gazdája az eladás lehetőségének feltevését nem adta volna el, mintsem, hogy kevesebbet kapjon magáért az alapföldért. Minden évben eljött pár ember, és kibélelgették a tetőt, újraöntötték az elkorhadt falrészeket, s újabb gerendákat tettek fel a tartás érdekében. Annyi éven keresztül történt mindez, hogy a falat teljesen felváltotta a tartóelem. Csak fa, téglának nyoma se volt már.

A rengeteg élősködő- szú, féreg és egyéb bogarak, valamint maga az ember teremtette világgá ezt a nagy halom szemetet. Olyan világ volt ez, mint egy harmadik bolygó, a nem létező félhomály kellős közepén. A Földbe ékelődött első számú, és az ember agyában megfogant második mellett, ez volt a legtökéletesebb harmadik elem, melyet a mi felsőbbrendű érzékeink teremthettek. És még áll. Nem tudni mióta, vagy meddig. Pár évvel ezelőtt talán termőföld, esetleg családi ház volt, ahonnan a kiköltöztetett család nagy valószínűséggel az utcára került, s mindezt azért, mert pénzesebb testvére egyetlen papírdarabbal hegyeket mozdít ki a helyéről. Ö ezt is megteheti. Bármit megtehet. A jövőbeli tervei talán egy önkiszolgáló, vagy butik lesz a szőke, nagymellű szilikonoztatott csinibabák számára, akik agyi teljesítményükkel aligha jutnak el a rózsaszín, avagy műköröm fogalmak szintjétől eggyel magasabbra. Lehet, hogy ez a raktár is csorgó nyállal fogja majd nézni a szétszoláriumozott popsikat, s a tizenhét évesen már ráncosodó, heti ötszáz dináros arcokat, akik sipítozva riszálnak végig a folyosókon izmos, felfújt, jóképű fiúikkal. Lehet, hogy épp a pasikat figyeli majd. Jó állású, stílusos ruháikban, feszes hasfallal és még feszesebb mellizomzatukkal. Formás feneküket és vastag, hosszú lábaikkal suhanó ,,Görög Isteneket”, akik a tökéletességig pumpált testalkatuk miatt valószínűleg negyven évesen már meghalnak majd…

Mindez csak egy emberen múlik. Talán már nincs is jövője. Kiszárad, mint benne már oly rég kiszáradt minden. Nem maradnak se fénycsíkok, se kutyák, se bogarak… semmiféle erotikus játék, vagy egyszínű bújócska az éjszakában. Se első csók, se búcsú. Se múlt, se jövő.
Már az olajcseppek se csillognak a fényben. A szobrocskák porrá mállottak, a kartondobozokat meg elhordták a hajléktalanok, mert hidegebbek az éjszakák. Nem morajlik a zeneszó, s csevegés. A bárt bezáratták. A pékség csődbe ment. Mostmár hárman vannak. Mind a hárman egy világ, s mind a három egy bolygón. Mind a három bolygón egy sors…

2008. 05. 24.