Novellák - 73.oldal

Néhány halk, nyöszörgő hang. Néhány apró sóhaj, néhány kézmozdulat. Hírtelen leáll minden, a gépek sípolva jeleznek. A gyermek nem mozdul többé… ápolók rohannak a kórterembe, próbálják éleszteni, de a gyermek nem reagál. Kisírt szemén már nem látszik a fájdalom, inkább csak a nyugalom, mely szétárad egész testében. Nem akar ő visszajönni, nem akar visszatérni erre a kemény földre, a vad életbe...

Verseket olvasok. A méla nyáresti csend nehezen térdel mellemen, torkomat, szívemet néma melancholia szorítja és kedélyem hiányod – végső hiányod tudata – tartja lefogva. Szemem látja bár a betűket és sorokat, fülem hallja a rímeket, agyam mégsem fogja fel, mégsem érti, amit olvasok. Talán jobb lesz letenni a könyvet...

Most már ő is az én szemembe néz. Ugyanúgy elveszik benne, ahogy én az övében. Egyre gondolunk. Mint a mesében, amikor a szép hercegnő rátalál az ő hercegére, aki csak az övé, senki másé. Furcsa érzés söpör át rajtam, talán csak egy fuvallat. Tudom, hogy most már örökre mellettem lesz, mégis félek, mi történik, ha elmúlik ez a gyönyörű pillanat?

- Mi az a pszichoszomatikus?
- Olyan lelki fájdalom, ami kihat a testre is. Gondolj csak bele, ha izgulsz egy vizsga miatt, összeszorul a gyomrod. Az állatoknak nem. Ez a különbség.
- Szerinted ilyen dolog a szerelem is?
- Nem. A szerelem nem más, mint biológia. A nemi hormonok túltengése. A vér gyorsabban áramlik a testedben, az izmok összehúzódnak, beindul a párzási ösztön...

- Büdös csótány, rohadt férfiak… - szentségelt a hátrabilincselt kezű asszony, mikor rálépett a csótányra....
- Őrült perszóna - mondta a nyomozást vezetője -, egy hülye sms miatt fejbe lőtte a férjét...

Még ANNO Krisztus előtt, Noé után, ahogy a bűbáj gyermekeim mondanák, mikor még pofonokkal kerestem a betevőt némely kulturális intézmény portásaként, kidikáztam egy kistesót, aki annyira be volt bélyegezve, hogy a Magyar Pósta négyszer körbevitte volna a földkörül ingyen...

Már megint szédültem. Éppen a fürdőszobába tartottam, amikor őrületes szúrás hasított a homlokomba. Görnyedten támaszkodtam a falnak. Nagy levegőt vettem, és berohantam a fürdőbe, mert nem akartam, hogy észrevegyék. Senki nem láthatja, hogy szenvedek. A mosdó szélébe kapaszkodva számoltam tízig, levegő kifúj, megmostam jéghideg vízzel az arcom. Ahogy jött az érzés, úgy el is tűnt...

Rövid barna hajú lány, lecsukódott szemek, halvány pillák és kiszáradt száj. A szemek már nem nyílnak fel többé, a száj sem telik meg élettel, a karok meg a lábak sem sietnek dolgukra már. Ő is csak egy volt azok közül, aki élt ezen a zord, embertelen világon, amit mi emberek alakítottunk ilyenné. A bal mellében nagy, éles konyhakés. Oly fiatal volt a kis bakfis...

"Sajnálom... Meg kell tennem. Te is tudod, hogy nagyon szeretlek, az életemnél is jobban. Mindenemet Neked adtam. Feladtam érted az iskolát, az emberi kapcsolataimat. Mindent. De most ideje, hogy megtegyem. Már régen meg kellett volna... De nem mertem. Reméltem, számítok még Neked, hogy szeretsz még. De nem volt így. Képtelen vagyok ezzel a tudattal élni. Sajnálom... Szeretlek!"

Valamikor réges régen, nem is hinnétek milyen régen, volt egyszer egy nagyon ostoba és hiszékeny vándor. Miért volt ostoba? - kérdezitek. Mert mindenki bolonddá tette, akivel csak találkozott az útja során. Szomorú történeteket meséltek neki, és a fiatal vándor pedig beleesett minden egyes mesének a csapdájába...