Az üres ház

Egy nagy ház. Sötét van kívül, belül. Hideg, dermesztő, nyomasztó sötét, szinte érezni, ahogy reszketnek, rettegnek tőle a falak. Ha lábuk volna, messzire szaladnának, a tető cserepei pedig szárnyra kelnének, és elrepülnének, messze innen, el a fojtogató, vérszomjasan vicsorgó Fagytól. Felettese, a Sötét, most hosszú ujjait kinyújtva belöki az ajtókat, s benyúlva rajta, kiszív minden életet, bekúszik a téglák közé, áthatja az épület egészét. Rettegés, félelem jár át mindent, reménytelenség lesz úrrá a házon; és a Sötét örül…
Remegő hangon rikít fel a kakas. Megjelenik a Nap az égen; előbukkan az a hatalmas, fénylő gömb a tiszta égbolton. Már első rohama sem törik meg a ház puszta falain, hanem minden különösebb erőfeszítés nélkül szökik be a réseken, a zárt ajtók kulcslyukain, hogy aztán megtelepedjen a szobák levegőjében. Rövid erőgyűjtés után – egy sötétebb felhőt küldött védekezésül a Sötét – a második fénysugárözön elsöprő győzelmet arat, bevilágítja az egész házat, úgy űzi ki a sötétséget, ahogy a szél átfúj a kiterített lepedőn. Hiába kapaszkodik jeges karmaival, még csak megsérteni sem tudja az éledező falakat. Az elszántan rohamozó fényecskék ellepik az egész testét, kiűzik minden zugból, visszakergetik a végtelen űr homályába.
Aztán a Fagy ellen fordulnak. Újabb erősítés érkezik, amik ostromzár alá fogják a házat, és kívülről kezdik melegíteni. A külső téglák már percek múlva felolvadnak, bíztató szavakat súgnak beljebb lévő testvéreiknek, és adják nekik tovább testük melegét.
Mély lélegzetet vesz a ház, beleborzong az ébredésbe… Azután kinyitja a szemét. Rámosolyog a Napra, megköszöni törődő szeretetét, kinyitja zárt ajtóit, lefüggönyözött ablakait előtte, hagyja, hogy beáradjon az éltető napsugár. Az pedig simogatja, a sebeket tisztítja, az egész építményt elárasztja reménnyel, szeretettel.
-… és este megint elmész? Mi lesz velem akkor, ha megint rám tör a Sötét? Bizonyára még dühösebb lesz, mint az előbb volt, és én teljesen ki vagyok neki szolgáltatva.. – rebegi pár perc múlva sápadtan a ház.
- Ne félj - mondta a Nap –, ne félj. Hagyok itt neked annyit magamból, hogy kihúzd, amíg újra erre vezet utam. Sőt, még adni is tudsz belőle a barátaidnak… Ha pedig mégis elkeserednél, csak nézz fel az égre. Tengernyien vagyunk, és mind-mind azt a feladatot kaptuk a Teremtőtől, hogy éltessük e világot. Amíg én máshol járok, ők mind itt lesznek, integetnek, kiáltanak hozzád, a fénynél is gyorsabban érkezik segítségük. A Sötét nem mer többé idejönni. Biztonságban vagy. – és rámosolygott.

Aznap este a házacska nem a Sötét és a Fagy dermesztő mancsaitól zuhant öntudatlanságba, hanem a benne táncoló fénysugarak énekeltek neki lágy altatót, és a ház érezte, hogy szeretik. Ilyen szabadon még sohasem aludt.