A hullócsillagok meséje

Az égen időről időre feltűnnek a hullócsillagok. Tudjátok, ezek olyan fénylő csíkok, melyek csak pillanatokig láthatók az égen, mert zuhanás közben elégnek, és sosem érnek földet. Hogy születtek a hullócsillagok? Hát ezt hallgassátok meg!
Réges régen, a hegyek között, egy patak völgyében lakott egy gyönyörűséges leány. Ott, ahonnan még a Nap is megszégyenülten menekült, ha meglátta csodálatos, karcsú alakját. Szépségének mindenhol híre ment. Nemcsak a Földön, de még az égbolt lakói között is. A Nap, a Hold és a csillagok is mind-mind róla beszéltek. Na, jó. A Nap már nem, mert ahogy észrevette, hogy a leány szépsége elhomályosítja saját ragyogását, igyekezett minél kevesebbet gondolni rá. Kerülte is, amikor csak tehette. De a Hold és a csillagok nagyon sokat ábrándoztak róla. Látni csak nagyon kevesen láthatták közülük, hiszen a leány napnyugta után már csak a házban szorgoskodott. Annál inkább szerették volna közelről is megnézni. A legvakmerőbb először a Hold volt.

- A hegyek miatt alig látom a szépséges leányt! - dohogott magában sokszor. - De, ha közelebb mennék a Földhöz, talán bepillanthatnék az ablakán... - ábrándozott tovább.
Egy szép nyárivégi este aztán elhatározta, közelebb merészkedik a leány házához. Közelebb, sokkal közelebb húzódott a Földhöz. Az emberek odalenn észre is vették, hogy a Hold, ami eddig nagyjából mindig egyforma nagyságú volt, hisz egy magasságban járt, hirtelen sokkal nagyobb lett. Közeledett a Földhöz.
- Jaj, mindjárt leesik! - rémüldöztek, de aztán megnyugodva látták, hogy a Hold még mindig a helyén van. A minden eddiginél hatalmasabbnak látszó Hold aztán egy este végre olyan közel jutott a házhoz, hogy megláthatta, honnan szűrődik ki világosság. Óvatosan bepillanthatott a leány ablakán, és azt hitte, álmot lát. Lenyűgözte a leány karcsú teste, finom vonalai, meleg mosolya. Ahogy bámulta, egyre csak azon gondolkodott, hogy lehetne az övé e gyönyörű teremtés. Látta a leány hajlékony testét, aztán végignézett saját, hatalmas és gömbölyű alakján. Elszégyellte magát.
- Amíg ilyen dagadt vagyok, nyilván szóba sem áll majd velem! - kesergett.

Elhatározta, hogy fogyni fog. Visszatért rendes helyére, az égboltra. Senkinek nem szólt egy árva szót sem, de minden erejével azon volt, hogy lefogyjon. Az emberek a Földön észre is vették.
- Nézzétek! A Hold egyre soványabb lesz, mindjárt elfogy... - tréfálkoztak. A leány is kijött a házból az emberek szavára.
- Tényleg! - szólt halkan, de bársonyos hangja az égig hallatszott. - Még a végén nem lesz Hold az égen. Pedig milyen szépen világította be az éjszákat... - sóhajtott fel.
Meghallotta mindezt a Hold is.
- Jaj nekem! Nem akartam én bánatos felhőkkel elhomályosítani e szépséges leány arcát! Ha neki a szép nagy, világító Hold tetszik, hát visszakapja. - gondolta magában.
Ettől kezdve újra nekilátott hízni. Kellett jópár nap, mire eredeti gömbölyű alakját visszanyerte, de azután ugyanolyan fényesen világította be a felhőtlen éjszakákat, mint régebben.
Ugye kitaláltátok? Ettől kezdve fogy le időnként a Hold, és egy kis idő múlva ezért hízik vissza, hogy ugyanolyan teltképű legyen, mint amilyennek látni szoktátok.
Na és a csillagok?

Hát persze. A csillagok is látni szerették volna a szépséges leányt. De ők a hatalmas égbolt hálójára voltak felragasztva, és onnan nem tudtak elmozdulni.
- Milyen jó a Napnak és a Holdnak, hogy ha akarnak, közel kerülhetnek a gyönyörű leányhoz... - keseregtek néhányan. Ám akárhogy mocorogtak, nem tudtak lejjebb kerülni a Földhöz. A jó öreg Fiastyúk, ahogy csibéit terelgette a Tejút mentén, időnként rá is szólt az izgága csillagokra.
- Vigyázzatok! Aki egyszer innen leesik, nem tud visszajönni! - figyelmeztette őket, majd tovább ballagott. Pedig tudta, hogy egyszer már a nagy Göncölszekér is elhatározta, hogy a Föld felé fordítja szekere rúdját, és elindul, hogy megkeresse azt a gyönyörű leányt, akiről a Nap és a Hold minden reggel és este mesél. Szerencsére, a hatalmas Göncölszekér nem tudott a szűk Tejúton megfordulni, és bánatosan bár, de maradt fenn az égen, járva tovább megszokott égi pályáját.

Nyár volt. A Nap és a Hold szinte egymást kergetve szaladtak az égen, hogy minél többet lehessenek a hegyek közt, a patak völgyében, a szépséges leány háza felett. A Nap a leány gyönyörű alakjával ébredt, és este ezzel az álomképpel tért nyugovóra. A Hold felhőtlen éjszakákon szinte nappali fénnyel világította be udvarát és a házat. Időnként a leány ki is jött a nagy fényességre, és hálás mosollyal tekintett fel az égi vándorra. A Hold órákon át tudta volna őt nézni, de sajnos csak perceket kapott a leány éjszakáiból. De aztán órákon keresztül mesélt róla a csillagoknak odafenn.
A csillagok közül néhányan nem elégedtek meg az ábrándos, szép mesékkel. Mindenképpen látni szerették volna a szépségét, mosolyát, hallani a hangját. Tudták, hogy ezt életükben csak egyszer tehetik meg.
- Aki egyszer innen leesik... - hallották újra, meg újra a jó öreg Fiastyúk intelmeit.
Néhányan azonban nem foglalkoztak az elmúlás gondolatával. Látatlanban is beleszerettek a gyönyörű leányba, és alig várták, hogy ha csak pillanatokra is, de láthassák őt. Eljött a nyár vége, augusztus hónapja. A csillagok egymással versengve minél fényesebben ragyogtak, hátha magukra vonhatják a leány egyetlen pillantását. De nagyon magasan voltak. Amikor esténként a leány kijött a házból, hogy feltekintsen az égre, a csillagokra, mindannyian meg voltak győződve, hogy leány most épp őket nézi.

Egyszer azonban egyikük nem bírta tovább. Ahogy meglátta, hogy nyílik a ház ajtaja, és a leány karcsú alakjának árnyéka megjelenik az udvaron, fogta magát, és levetődött az égbolt hálójáról. Zuhant, zuhant, egyre közelebb a Földhöz. Ahogy közeledett a hegyek közé, a patak völgyéhez, a házhoz, meglátta a gyönyörű teremtést. Elkápráztatta a leány szépsége.
- Nem volt hiábavaló a szökésem! - gondolta sóhajtva. Egyre melegebbnek érezte magát. Le nem tudta venni a szemét a leányról, és szentül meg volt győződve róla, hogy a szerelem tüze égeti.
- Gyönyörű...! - kiáltott vissza társainak utolsó erejével, és lángra lobbant.
A leány most vette csak észre az izzó csíkot húzó, zuhanó csillagot. Megszokott meleg mosolyával kísérte útját, míg az hamvaira hullva bele nem veszett az éjszaka sötétjébe.
A csillagok, hallva társuk kiáltását, mit sem törődve az elmúlással, egymás után vetették le magukat az égbolt hálójáról. A leány elbűvölve nézte az égi tüzijátékot. Csak állt a ház udvarán, és mindenfelől fényes csíkokat húztak az égre a csillagok, melyek látni akarták őt.
A jó öreg Fiastyúk még éppen időben tért vissza közéjük. Már úgy nézett ki, alig marad csillag az égbolton.
- Azonnal hagyjátok abba! - rivallt rájuk - Mindannyian odavesztek! Egyszer majd ő is feljön közétek, és akkor állandóan láthatjátok.

Még néhány türelmetlen csillag nekirugaszkodott. Az egyiknek épp, hogy csak el tudta kapni egyik ágát a jó öreg Fiastyúk, hogy alaposan leszidva visszaragassza az égi hálóra. A csillaghullás abba maradt, a szépséges leány visszatért a házba, hogy sokáig emlékezzen még a nevezetes augusztus végi hullócsillagokra.
Azóta is egész évben próbálkoznak a csillagok a csodálatosan szép leány közelébe kerülni, de a jó öreg Fiastyúk többnyire észveszi őket. Augusztus végén azonban, amikor egy kicsit pihenni tér, a szerelmes csillagok sokasága készül fel utolsó útjára, hogy ha életében csak egyszer is, de megpillanthassa a leányt, örömöt és boldogságot lásson arcán.

Ez volt a hullócsillagok meséje. Látjátok, ez a szépséges leány a Napot, a Holdat, de még a csillagokat szerelemre lobbantotta. Hogyan is állhatna ellen neki egy ember...