Hibáztam?

A jelenben kellene kezdeni, de szálai messze a múltba vesznek. Egy olyan végkifejlet, melyről a résztvevők nem is tehetnek. Önmaguk sem voltak tisztában valódi cselekedeteikkel, csak tették, mit ösztönük súgott Nekik. Ők csak manifesztálódott eszmék voltak, mit a másik akart véghezvinni és pont beléjük akadt. Lehet-e valakit hibáztatni azért, mert önnön hibáján kívül elméje legeldugottabb zugából előhívott egy érzést? Nos, ezt az olvasóra bízom. Történetemben két szereplőt mutatok be és egy rövid cselekményt, mely nem jutott tovább pár hétnél. Egyikőjük Nagy Péter. Ő, én vagyok. 24 éves, egyedülálló, veszélyes szabadgondolkodó, kolerikus. Másik szereplőm Kovács Mercédesz. Meghatározhatatlan korú, kapcsolatban lévő, a világra nyitott, szangvinikus. Merci indítékait csak sejtem. Bár sokat beszélgettünk, múltja egy sötét folt maradt számomra. Az én indítékaim az emberi elme egyszerű bosszúálló és pitiáner mivoltában kell keresni. Valójában nem akartam azt tenni, aminek részese lettem, de nem bántam meg a történést sem és az utána elkövetkezett dolgokat sem. Nem folytatom múltamból való történetek felelevenítésével, mert nem bírnak akkora jelentőséggel. A közelmúlttal kezdem. Sok önbizalom hiányos próbálkozás után a kudarcok kezdték elvenni az életkedvem. Itt nem csak hölgyek társaságára kell gondolni. Vállalkozásom becsődölt, bár ki tudtam venni belőle a tőkét, de akkor se volt túl kellemes, családi és magánéleti problémák is akadtak bőven. Nem állom, ha beleszólnak a dolgaimba. Az ismerkedési kísérletek is sorra megbuktak.

Végül, de nem utolsó sorban a munkahelyemen is hatalmi harc kezdődött. Bejelentett munkahelyem mellett volt egy franchise vállalkozásom, ami csődbe ment. Nem engedtem a hullámoknak, hogy a fejem fölé emelkedjenek. Felszámoltam cégem, új munkahelyet kerestem, nem erőltettem tovább a hölgyekkel való ismerkedést és otthon is kerültem a konfliktus helyzeteket. Ekkor jött el november kilencedike. Egy e-mail várt itthon, melyben állásinterjúra hívtak. A felvételt egy a cég által tartott tanfolyam sikeres vizsgájához kötöttek. Mindig is szerettem tanulni. A vizsga könnyűnek bizonyult, de a nyolcvan jelentkezőnek a felét kiszórták. A sikeres vizsga után felvételt nyertünk, de további képzésekre kellett járnunk. Mercédesz közvetlen munkatársam lett és velem egy irodába is került. Mint kolerikus, én mindent versenynek tekintettem, illetve az előző évben a cégemnek köszönhetően sok motivációs előadásom és szemináriumon vettem részt. Hamar megtanultam átlátni a cég munkarendszerét és nem féltem segítséget kérni, ha szükségem volt rá. Merci kissé félénkebben állt a dolgokhoz.

A szívében félelem és aggodalom lakozott. Mint új és a tanfolyamokon egymás mellett ülő munkatársak hamar egymásra találtunk. Neki szimpatikus volt a pozitív hozzáállásom és rendíthetetlen hitem, én pedig vonzónak találtam kommunikációs megnyilvánulásait és emberi közvetlenségét. Az első napokban csak finoman puhatolózott, de utána, már bátrabbam mert szólni. Utólag visszagondolva kellemes társasága voltunk egymásnak. Mint minden új munkatársnak, nekünk is saját tapasztalatot kellett szereznünk és ezt legjobban hibáinkon és bukásainkon keresztül tudtuk megszerezni. Bár tudatában voltam párkapcsolati életvitelének, sok mondatát és mozdulatát majdnem félre értettem. Tudtam, hogy szangvinikus és az emberiség van a központjában. Sokszor ért hozzá, ahhoz az emberhez akivel beszélt és mivel velem elég sokat beszélt, így nekem bőven jutott érintéséből. Nagyon sokszor kellett magam figyelmeztetnem a szangvinikus csapdára. Akkor beszélünk erről az állapotról, ha egy ilyen hölgy, túlságosan közvetlen egy fiatalemberrel és Ő félreérti a helyzetet. Az igazi cselekményt egy napba tudnám sűríteni, mert az előtte lévő hetek és az utána következő napok csak mint elő- és utójátékként szerepeltek. December tizennyolcadikán tartotta a cég a szokásos évi karácsonyi ünnepségét. Ez a nap két részből állt. Délelőtt volt egy nagyszabású ünnepség a cég partnereinek és kora estétől kezdve a cég alkalmazottainak volt egy állófogadás. Eredetileg ezen nem szándékoztam részt venni. Az előtte lévő hetek bebizonyították, hogy a cég és én nem vagyunk egy hullámhosszon és már meg volt írva a felmondásom. Nem beszéltem róla senkinek, még Mercinek sem. Január elsejével szándékoztam megválni a cégtől.
- Az eszi buli előtt még hazamész?
- Igen, de nem szándékszom visszajönni. Sok dolgom van, amit még el kell intéznem karácsony előtt.- hazudtam. Semmi elintéznivalóm nem volt.
- És azokat csak ma tudod elintézni. Karácsonynak napja van, legalábbis itt és most.
- El tudnám intézni máskor is, de nem érzek késztetést arra nézve, hogy visszajöjjek.
- Csak gyere és gondoskodom róla, hogy ne unatkozz.
Sok hasonló mondata volt, ami néha zavarba ejtett. Engem úriembernek neveltek, de mint tudjuk a nevelés alkohol hatására feledésbe merül. Mosolyt erőltettem az arcomra.
- De csak mert felajánlottad.

Aznap végig mosolygott, ha rám nézett és mindig volt egy-egy kedves szava a hallótávolságon belülre került. Ha engedtem volna a vágynak, nagy valószínűséggel már rég beleszeretek. Az esti összejövetelre menet megfogadtam, hogy nem fogyasztok alkoholt, de ha ezt nem lehet elkerülni, akkor is csak koccintás erejéig. A cégközpont nagyterme gyönyörűen fel volt díszítve. Fenyőfa a négy sarokban, egy hosszú svédasztal, az ajtóval szemben egy kisebb színpad, rajta egy együttes felszerelése. Rajtam, minden nap öltöny volt. Ez nekünk férfiaknak kötelező munkahelyi viselet. Nem nagyon tudtunk választékosan öltözködni, maximum a színösszetételen változtatni. A hölgyek ezzel szemben sokkal szabadabbak voltak. Nekik is kötelező volt az elegáns viselet, de ez náluk jóval szélesebb palettát jelentett. Merci aznap esti igazán csinos akart lenni és sikerült is Neki. Sötétkék kosztüm volt rajta, ami a mellétől a térdéig ért, rajta egy vajszínű blúz és a nyakában szintén egy vajszínű selyemsál.
- Amennyiben célod volt, hogy elbűvölj, úgy közlöm sikerült - léptem mellé, és nyújtottam karomat, mint egy rendes kísérő.
- Neked is szép estét!- karolt belém.

Bár a cégem belül nem töltöttünk be meghatározó posztot, mégis úgy járkáltunk a munkatársak között és úgy szóltunk mindenkihez pár kedves szót, mintha az lett volna a feladatunk. Büszke voltam a mellettem lévő nőre, de büszkeségemet nem mutathattam. Olyan érzésem volt, mintha kölcsönkapott gyémánttal akarnék büszkélkedni. Az emberek nagy általánosságban békén hagytak minket. Akik nem ismertek minket azért, mert nem ismertek, akik ismertek, Ők pedig látták, hogy mennyire jól érezzük magunkat és nem akartam illetlenek lenni. Az újonnan érkezetekkel persze beszélgettünk pár szót, de inkább csak magunkban voltunk. Az igazgató beszéde után kezdetét vette a karácsonyi ünnepség. Az együttes zenélni kezdett, így aki táncolni akart az tehette, aki enni vagy inni vágyott kiszolgálta magát a svédasztalról. Állófogadás volt, így leülni senki sem tudott, legfeljebb a termen kívül. Mercédeszt azonnal elvitték táncolni. Nem volt a párom, így nem volt okok nem elengedni. A terem egyik falát támasztottam és onnan néztem a táncoló sokaságot. Szemem gyakran állapodott meg Merci ringó testén és Ő is gyakran tekintett felém. Pár számot végigtáncolt, hogy ne sértse meg partnerét, de utána kimentette magát. Két pohár pezsgővel tért vissza.
- A karácsonyra.
- A karácsonyra.

Én épphogy csak a számhoz emeltem a poharat.
- Talán nem szereted a pezsgőt? Vagy nem elég édes?
- De, szeretem és elég édes... vagy - az utolsó szót halkan mondtam.
- Tudom - mondta és elindult a táncolók felé.
Csak néztem ringó vállait, lépteit követő csípőjét. Talán túl feltűnően is. Fejét hátrafordította, de vissza nem fordult.
- Egyedül nem tudok táncolni.

Pár lépésre egy fiatalabb kolléga rögtön elindult felé, de kezemmel intettem, hogy nem kell sietnie. Fejemet oldalra hajtva jeleztem az elfogadást. A poharakat visszavittem az asztalhoz. Épp egy lassabb számot játszottak. Semmilyen klasszikus táncot nem ismertem, de igazából nem is volt rá szükség. Megfogtam bal kezemmel jobb kezét, illetve jobb kezemmel a derekát, Ő meg bal kezével a vállamat. Ütemre lépkedtünk. Ha egy kicsit ütemesebb lett volna, akkor forgattam, pörgettem volna, de itt figyelni kellett a mellettünk lévőkre is. Elvégre nem disco-ban voltunk. A számot egy másik lassú szám követte. Magához ölelt és fejét a vállamra hajtotta. Örültem, mert karjaimban tarthattam, de féltem, mert nem lett volna szabad. A zene hatására kissé megfelejtkeztem magamról, és egy puszit adtam a homlokára. Felnézett rám. A szemébe volt írva minden, amit gondolt. Lassan lecsukta. Megcsókoltam. Nem tarthatott tovább két-három másodpercnél. Elléptem tőle.
- Bocsáss meg - szóltam, majd olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Elhagytam a termet. A férfimosdóba mentem, ahol hideg vízzel lemostam az arcom. Ha magamban lettem volna, akkor biztos hosszú és válogatott szidalmakat mondok a tükörből visszanéző embernek, de nem voltam magam. Amikor kiléptem, már ott állt. Sem zavartnak, sem meglepettnek nem látszott.
- Elnézésedet kell kérnem az imént történtek miatt - léptem elé.
- Egész pontosan miért?
- Mert kompromittáló helyzetbe hoztalak saját magad előtt. A zene, a fények, Te...
- Én?

Láthatóan élvezte zavarodottságomat. Körbenézve több embert láttam, így megfogva karját egy félreeső helyre vezettem.
- Nem árulok el nagy titkot azzal, ha kijelentem vonzónak talállak. Szép az arcod, jó az alakod, kellemes a humorod és mellé még művelt is vagy. De tudatában vagyok, hogy szíved egy másik férfié és nem áll szándékomban olyat tenni, ami megzavarhatja kettőtök kapcsolatát. Nagy erőfeszítésekbe telt, hogy ne értsem félre szavaidat, mozdulataidat. Pontosan az ilyenek miatt nem akartam eljönni, mert féltem. Féltem a kompromittáló helyzetekben nem lesz elég önuralmam, és nem fogok tudni parancsolni az ösztönös énemnek.
- És ha nem volt mit félreérteni. Ha semmi se történt véletlenül, ha minden egy célt szolgált. A célt, mely szerint lépned kellett volna, de eddig nem tettek, pedig az első naptól fogva vágytál rá. Ha azt mondom a csók jólesett és meg szeretném ismételni?
- Ha megismétlődne, akkor az elfajulna. Felkorbácsolná vágyainkat és akkor kénytelen lennék felkísérni az egyik irodába, ahol szeretkeznénk. De ez nem illeszthető bele a mostani életedbe.
- Arra tanítottál, hogy ne döntsön helyettem senki. Én szeretném, ha felkísérnél az egyik irodába, és ott szeretkeznénk.
- De Te nem vagy egyedülálló - szóltam kissé hangosabban, mert kezdett elfogyni a türelmem.
- Ma az vagyok. Azért jöttem, hogy veled legyek. De nem fogom erőltetni. Ha nem tudsz túllépni a saját morális korlátaidon, akkor megkérlek vezess vissza a nagyterembe. Én azért szeretném jól érezni magam. Vagy csókolj meg, vagy vezess vissza.
- Nincs apelláta. Soha nem tárgyalunk végletekben.
Végtelennek tűnő másodpercek voltak. Ott álltunk egymással szemben és csak a másik szemét néztük. Hirtelen Mercédesz megfordult és elindult a nagyterem felé. Ismét távolodó alakját néztem. Ismét elidőzött szemem vállain, derekán, lábán. De biztos voltam benne, hogy nem fog visszafordulni. Az a majdnem baráti kapcsolat amit az elmúlt hetekben kialakult köztünk az este hatása el fog múlni. Vagy átlép egy másik szférába, vagy megszűnik létezni.
- Remélem, inni mész, mert hosszú és fárasztó éjszaka elé nézünk.
Megállt, de nem nézett hátra. De hangján érződött az elégedettség.
- Nagy a szád.
Határozott léptekkel elindultam felé. Megálltam mögötte, megfogtam a karját, csináltam vele egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd kissé megdöntöttem és ismét megcsókoltam. Hosszan és érzékien. Amikor szemünkkel ismét érzékeltük a materialista világot már úgy csillogtak, mintha egy végtelem szerelem teljesedett volna be.
- Táncolunk?
- Rendben - mondta és elkezdett a táncolók felé vinni.
- Nem ott, hanem itt.

Nem hallatszott el hozzánk sem a zene, sem a többiek beszélgetése. Nem volt körülöttünk senki. Átkaroltam és Ő vissza visszaölelt. A zene bennünk szólt. Bár mindketten vágytunk másik érintésére, azok a pillanatok felejthetetlenek lettek. Teltek a percek, de egyikünk sem akarta elengedni a másikat.
- Szeretlek!- szóltam.
- Én is szeretlek!
Bár nem voltunk egymásba szerelmesek, azon a estén szerettük egymást. Csak a másik létezett.
- Nos nagyszájú, választottál már irodát.
- Mit szólnál a földszint tizenketteshez?
- Nekem jó.
Az irodaház legtávolabbi irodája volt. Nem volt se nagy, se a célnak megfelelő. Bár ez utóbbi vitatható. Igaz nem arra tervezték, mi mégis meg tudtuk oldani. Egy asztal, tele papírokkal íróeszközökkel, egy nagy flatron monitorral. Két szék az íróasztal előtt, egy mögötte. Egy fogas és egy szekrény.
- Te jártál már itt egyáltalán? - kérdeztem.
- Számít?
- Nem.
Levette a sálját és a blúzát. Csak kék kosztümje maradt.
- Nos, uram, engedje szabadjára vágyait.
- Tudja asszonyom, vannak bizonyos céges protokollok, melyek nem engedik hölgy munkatársaink szexuális vágyainak eleget tegyünk.
Levette a zakómat, és letépte a nyakkendőmet.
- Védd magad, ha tudod.
Vadul csókolni kezdett, és közben kezdett megszabadítani az ingemtől is. Mellkasom simogatta, utána a hátam. Csókolta a szám, az arcom, a nyakam. Én a hátán kerestem a cipzárt, vagy bármilyen más megoldást, amivel megszabadíthatom feleslegessé vált ruhájától. De kissé csalódva rájöttem, hogy belebújós. Bármekkora hév is fűtött minket, számolnunk kellett azzal, hogy a fűtést aznapra kikapcsolták. Ennek következtében az ingem is csak kigombolva lett, nem pedig levéve. Kezdett sok lenni, amit Merci csinál velem. A kimért, tudatos én falai úgy omlottak le, mintha a hosszú évek melyeket tanulással, és emberekkel való foglakozással töltöttem soha nem történtek volna meg. Leguggoltam és levettem a cipőjét és lesegítettem róla a harisnyáját is, végül a bugyija se bírta sokáig az ott létet. Utána a fenekét megfogva az asztalra ültettem. Teste szinte égetett, annyira forró lett. Gondoltam elé térdelek és úgy izgatom tovább, de utána túl egyszerűnek, túl polgárinak találtam. Azon az estén minden mozdulatnak különlegesnek kellett lennie. Nem jöhetett szóba, olyan ami máskor is előfordulhat. Az egyszeri és a megismételhetetlen éjszakája volt. Övem majdnem magától szállt tova, nadrágom bokámra esett. Vágyam, mint kilövésre kész rakéta úgy meredt a mennyezet felé. Letoltam bokszeromat is. Bár gondoltam rá, hogy ajkával érintse, de én se tettem, úgy jogosan el sem várhattam. Ruháját hasáig felhúztam. Szabad utat engedtem magamnak és annak, amire majd első perctől kezdve vágytam. Egy pillanatra szorongás fogott el. Nem tartoztunk egymásnak semmivel, de én mégis féltem. Olyan érzés fogott el mintha egy régi álom egyik pillanatról a másikra teljesítettek volna. Túl valószerűtlennek tűnt a kialakult helyzet. Utópisztikus álomképként idézem magamban még most is.

- Remélem nem zavarok?
Ha rangsorolni kellene az élet pillanatait, akkor az a legkellemetlenebbek között dobogós lenne.
Arcomon bamba önelégültséggel bámulom az előttem ülő majdnem meztelen nőt.
- Csak áldoztam magamban a női szépség oltárán.- hadartam.
Ott álltam majdnem meztelen és nem volt egyéb dolgom, mint boldogságot adni egy nőnek, kire oly rég óta vágytam. Nem tudtam odalépni hozzá és megtenni az első mozdulatot. Elmémben képek sora jelent meg. Tudtam, hogy egy hét múlva már nem lesz még annyi közünk se egymáshoz, mint akkor volt, így hatása nem lesz életemre. Két szó volt nagy betűkkel belevésve a szívembe: hűtlen és megcsal. Voltam már mindkét parton és utólag egyik sem kellemes. Fogadalmam, mely szerint nem fogyasztok alkoholt, megtette áldásos hatását. Felül tudtam emelkedni a pillanatnyi gyengeségeimen. Karom lassan mozdult. Nem hozzá értem. Elkezdtem visszagombolni az ingemet. Felhúztam a bokszerem és a nadrágom, végül felvettem a zakómat. Nyakkendőmet nem kötöttem meg, mert felesleges lett volna. Amíg öltöztem nem szóltunk egymáshoz. Ránéztem Mercire és továbbra is szó nélkül az ajtóhoz mentem. Kezem már a kilincsen volt, amikor megszólalt. Továbbra is félmeztelen ült az asztalon:
- Köszönöm.
Nem fordultam hátra, mert féltem a megingástól.
- A simogatást vedd úgy, mint egy kis bókot, a csókot, mint egy dicséretet, az ölelés pedig, maga a vallomás.

Elhagytam az irodaházat. A hétvége csak nyugtalanságot hozott. Tudtam, hogy hétfő reggel szembe kell néznem vele. Sok párbeszéded lejátszottam magamban. Nem az elszalasztott lehetőség miatt aggódtam, sokkal inkább a percek alatt átformálódott baráti viszony miatt. Mint minden hétvége az is véget ért egyszer. A magánéleti problémák nem indokolják a késést és a pontatlanságot. Reggel kilenc órakor az irodába ültem, de Mercédeszt nem láttam. Ő se késett sose és külső tárgyaláson sem volt, ebben biztos voltam. Eljött a tíz óra, utána tizenegy.
- Mercédesz ma nem jön dolgozni?- kérdeztem az irodavezetőt.
Meglepetten nézett rám.
- Mercédesz pénteken kilépett. A karácsonyi ünnepség volt a búcsúja. Azt hittem tudtál róla.
- Így már minden világos. Köszönöm.
Nem tudtam róla, hogy Neki is kilépési szándékai vannak. Amikor a második napom elkértem a számát visszautasított és azóta se tettem meg. Nem tudtam se e-mail címet se semmilyen más elérhetőséget. Semmilyen kapcsolat nem maradt vele. Csak egy kérdés maradt nyitva, amire azóta se kaptam választ:
- Hibáztam?