Novellák - 66.oldal

Ma reggel számomra is megkezdődött a hivatalos téli sportszezon.
A közvetlen életkörnyezetem szűkölködik a havas lesiklópályákban, így a megnyitó ünnepséget más körülmények között kellett megejtenem. Apró kis tetőtéri szobámból egy meredek, de annál keskenyebb falépcső visz le a középső szinten található fürdőszoba-WC-hez...

Emlékszem boldog arcodra, mikor elmondtam, hogy apa leszel. Akkor láttalak először és talán utoljára sírni. Nap, mint nap figyelted a pocakom, simogattad, puszilgattad, és beszéltél hozzá. És mikor megtudtad, hogy lányunk lesz, madarat lehetett volna fogatni veled.
De mint ahogy a mondás is tartja, sok jó után jön a rossz. Ez meg is történt. Nálam Artzheimer-kórt állapítottak meg...

- Professzor! Lenne egy kérdésem!
- Hallgatlak.
- Hogyan tehetném jobbá a Világot?
- Ez egy nehéz kérdés… Tudod fiam, egyetlen személy néha kevésnek bizonyul ehhez a feladathoz… Ám olykor megesik, hogy valakinek sikerül kitörni a tömeg szorításából és felhívja magára a figyelmet. Ha ez megvan, akkor az emberek már meghallgatják a mondanivalóját. És ha valakit meghallgat a Világ, az már fél siker...

– Ezek szerint lehetséges, hogy mi is így jártunk? – kapta fel a fejét döbbenten a Második.
– Pontosan – bólintott az Ötödik. – A Hét valaha Egy volt.
– És mit lehet most tenni? – kérdezte csendesen a Harmadik. Láthatóan annyira megdöbbent, hogy még kiabálni is elfelejtett.
– Van egy módszer, amivel egyesíthetjük, ami eltört, de sietnünk kell vele. Az Ellenség és a Vetélytárs már elindult felénk. Mindegyikünknek fennhangon ki kell mondania, mit ad majd az új egészhez,...

A nővér arra lesz figyelmes, hogy az EKG-monitorom, ami az életjeleimet figyeli, el kezd sípolni egy eszméletlenül kellemetlen, magas hangon. Egy pillanatra a légzése – akár csak az enyém – megáll, de aztán – az enyémmel ellentétben – újraindul, és már rohan is az orvosért. Megérkezik a szaki, nyomában egy csapat másik fehér köpenyes. Nekilátnak az újraélesztésemnek, defibrillátort is hoznak, kiütnek vele, kétszer is, de nem sikerül semmi sem. Nem folytatják...

Tudom, az illendőség azt diktálná, hogy bemutatkozzam, de jómagam olyannyira jelentéktelen porszeme vagyok a hatalmas világegyetemnek, hogy még saját nevem sincsen. Fajom, a Theobaldia annulata elnevezést kapta. Amennyiben bárki is megpróbálna felismerni egy hatalmas rovar felhőben, megteheti ezt foltos szárnyaimról és fehér gyűrűs lábfejízeimről. Megjegyzem, határozottan jó szemek kellenének hozzá, mivel úgy 5-6 milliméternyi lehetek...

Amit utoljára szeretnék látni, mielőtt kihuny a fény, a templomok tornyai odaát, az alkony aranyába burkolva. Az utolsó érzés legyen a vágy, amely elveszett, de amely néha feltündököl egyre komorabb éjszakáimban. Szeretném érezni érintésed a bőrömön, kezedet kezemben, s arcunkon a nap melegét. Egy mosolyt kívánok, egyetlen őszinte könnycseppet csupán. Tudom, nem sok esélyem van rá. Csak a férfi jön álmaimban, minden éjjel, aki az ágyúcsőre húz. Sikoltva ébredek, bűntudattól és fájdalomtól...

Miközben radioaktív sugárral lőnek, hallom, ahogy a két orvos a biztonságos szomszéd szobában épp beszélget.
- Igen, egy EEG-t is el kellene végezni. Szólok a nővérnek, hogy készítsék elő a pácienst.
Szuper. Ne tessék félre érteni engem, az elektroencefalográfia egyáltalán nem fájdalmas, de egyszerűen nincs kedvem hozzá. Mit remélnek? Négy éve vagyok ebben az állapotban, eddig már párszor megcsinálták ezt rajtam, de a műszer szerint kómában vagyok, annak ellenére, hogy látok...

bocsánat, ön biztos most meg van zavarodva, hogy most akkor mi is van? Kómában vagyok-e vagy sem? Az igazság az, hogy én is csak onnan tudom, hogy mondták nekem. Én sem így képzeltem a kómát, azt hittem, hogy egy nagy semmi, vagy egy álom, ami évekig tart. Azonban már az első pillanatban úgy mond „kitágult” a tudatom. Nem vicc, tényleg...

Az osztályon normális a nyüzsgés, annak ellenére, hogy intenzív osztály, nem egészen olyan, mint ahogy a tankönyv írja, egy kis zsivaj mindig van. Az is lehet, hogy csak én veszem ezt észre, a többit nem zavarja. Jó kis kórház ez, minden betegnek saját szobája van. Az ügyeletes nővér már kezd fáradni, egész éjszaka telefonált. Az orvos már a negyedik kávéját issza, kezd remegni a keze a koffeintől. A takarítószemélyzet már egyszer végigtörölte a folyosókat. Még korán van, reggel fél öt....