Az emlékeket sosem lehet megölni

Egy szép későfebruári reggel volt. A hó, jég birodalma már feloszlott. A nap kellemesen simogatta az emberek arcát lágy sugaraival. Kivéve A lányét nem.
A lány, ki egykor szerette az életet, vállai közé temetett fejjel ücsörgött sötét szobájában. Csak ült és töprengett, és egyre csak azt kérdezte válaszra várva: „Miért?”, majd zokogott. Így ment ez napfelkeltétől a halálosan hosszú napon keresztül napnyugatig. Volt, hogy az éj leple alatt öntözte a csillagokat. Így teltek napjai, hónapjai, évei…

Gyakran kiment a hozzá közeli meredek partoldalra, amely a hömpölygő Dunára, és Felvidékre nézett. Gyönyörű volt onnan a naplemente. Úgy meg tudta nyugtatni, mint semmi más, viszont ha forgatagban ült ki a hegytetőre, az emberek jelenléte megzavarta asszimilációjában, még ha csak a hegy alatt mentek el, autóval.
Az út mellet siklott a vasút. Ha vonatot látott elmenni, olyankor öngyilkos gondolatai támadtak. Elképzelte, miként végezne Vele az esés a mélybe, ahogy teste élettelenül zuhan, majd a halálos kimenetelű gázolás…
Mivel ott lakott pár percre, nagyon is jól ismerte a vonatjáratot, de megtenni sosem volt képes. Pedig a vágásnyomok még jól láthatóak a csuklóján…

Egyik nap különös dolgot észlelt. Mintha figyelnék; de nem volt ott senki. A napok teltek-múltak, és úgy megszokta a furcsa érzést, ezt a jelenlétet, hogy néha már azon kapta magát, hogy magában beszélt. Szülei, társai azt hitték, megtébolyult, de Ő nem foglalkozott velük. Egyre inkább kereste ennek a valaminek a társaságát. Vele nem érezte magát egyedül. Nem tudta mi (ki) ez, de azt igen, hogy csak jó lehet. Elképzelése azért volt: egy igazi angyalnak képzelte, de volt, hogy egy jó szellemmel, vagy éppen istennel azonosította őt, de ő nem árulta el kilétét.
Ezzel a valamivel (valakivel) órákat tudott beszélni a problémáiról, a világ nagy dolgairól. Ráébresztette, hogyha magába zárkózik a bajaival, akkor csak felemészti magát. Így az embernek nincs élete.

Sokszor kihasználták A lány jó szándékát. Átverték és kegyetlenül bántak Vele. Megalázták, de ezek után képes volt felállni a sárból. A múltban történteket sosem tudta feledni, de emelt fővel tudott tovább küzdeni. Ez az a dolog, amivel Ő mindig is több lesz az embereknél.
Szép élete lett, mondhatni tökéletes. Újra megszerette létét. Az összes ember mosolygott rá. A nap is csak neki sütött. Mindenki jót akart neki, és Ő sem nézte senkiben a rossz szándékot. Ilyen eszébe sem jutott egy ilyen tökéletes világban.
Most puha ágyában fekszik, fehér ruhában. Körötte ismerősei figyelik, amint pihen. Teste mélyen alszik, de a lelke éber. Értetlenül figyeli, mi történik odalent: „Ne! Várjatok! Hova visztek?!”, de kérdése hiábavaló, feleslegesen kiált a pusztaságba.
Megjött a társa, ki oly sokáig mellette állt:
- Hát itt vagy.
- Hol? Mi történt velem?!
- Ne félj, a vonat már elment. Mellettem leszel, biztonságban.
Majd így szólott a pap: „Nyugodj békében.”