Szemfényvesztők - 1

1.
A csodálatosan szép arcú harminchat éves primadonna, a vidéki nagyváros vezető színésznője idegesen fészkelődik a főorvosi szoba puha, öblös sky foteljában. Szemben vele, a hatalmas íróasztal mögött ritkuló hajú, ősz halántékú intézetvezető főorvos feszeleg. Idegességét levezetendő a leletekkel babrál.

– Kedves Rita, már megengedi, hogy ne a művésznevén szólítsam, elvégre most hivatalos a beszélgetésünk – mondja szigorral, zord tekintettel. A színésznő, félénken megszólal.
– Csak nincs valami baj, Főorvos úr? Hiszen két hónapja, hogy elhagytam az intézetet, és negatív volt minden leletem.
– Hát kedvesem, mint a szólás is mondja, a műtét sikerült, csak éppen a beteggel történt közben egy kis malőr. – mondta sejtelmesen.
– De, hát nem illik rám a mondás: nem haltam meg! Élek. – suttogta Rita, rosszat sejtve.
– Csak nem valami szövődmény?
– Én tudom, hogy ön elég erős a sorscsapások elviseléséhez.

– Legyünk túl rajta főorvos úr, ígérem, nem fogok elájulni, nem hisztériázom, bármit közöljön is! Hiszen úgy tekintek önre, mint életem megmentőjére, második szülőanyámra. A halálból hozott vissza. És ezt nem győzöm elégszer megköszönni Önnek.
– Hát bizony, egy méhen kívüli terhességet a huszonnegyedik órában megműteni, isteni segítség nélkül lehetetlen.
– Nos, ki vele, mi a probléma? Állok elébe!
– Nézze Rita, tudja, hogy rengeteg vért kapott. S azt is tudja, hogy Önnek egy ritka: RH negatív vércsoportja van. Az egész vérét le kellett cserélnünk, és a cseréhez konzervvért is használtunk.

– És, mi történt? – kérdezte kikerekedett szemekkel Rita, rosszat sejtve.
– Csak annyi történt művésznő, hogy az egyik konzerv fertőzött volt, s ez most az Ön kontrollján derült ki... Ön AIDS HIV-vírussal fertőződött.
– Neheem! Ez nem igaz! – sikoltott fel Rita és kétségbeesésében éles körmeit a tenyere húsába vágta.
– Ezt nem hiszem el! Főorvos úr, nem lehet, hogy rossz volt a vizsgálat, tévedtek?
– Sajnos, művésznő az önnek adott konzervből eltett vérmintát is megvizsgálva, megtaláltuk benne a vírust.
– Úristen, ez, ez... Őrület! Pont én! Miért pont én? S miért nem lehetett a vért megvizsgálni mielőtt beadták? Miért?

– Nézze, mulasztás nem történt. Lepecsételt külföldről származó konzervvért adtunk, amit elvileg megvizsgáltak. Életveszély azonnali elhárítása esetében ez így szokás. Ha nincs friss vér kéznél, akkor konzervvért adunk a páciensnek. Vagy az élete volt a tét, vagy pedig, hogy vizsgálat nélkül adjuk a vérátömlesztést, és fennáll ugyan a fertőzés veszélye, de életben marad. Élet és halál között kellett választanunk, s mi ezt a második megoldást választottuk.

—Istenem, Istenem! – tapasztotta Rita gyönyörű arcát két tenyerébe.
– Hogy életre hozzanak, megfertőztek egy gyilkos kórral? Ez borzasztó! Inkább hagytak volna meghalni szépségem teljében! Mit gondol, főorvos úr, van remény az életben maradásomra? Hány évet élhetek még ezek után?
– Nézze művésznő, mi átadjuk Önt a László Kórháznak. Ott foglalkoznak a fertőző betegekkel, s van egy AIDS-terápiás szekció. Ott lesz a kartonja, ott folyik a nyomkövetés.
– Mit követnek?
– Nyomon követjük a betegség stádiumait, lefolyását...

– Meddig, a halálig?! Hát ennyit tudnak nyújtani? – sikoltotta Rita, és felugrott. A nyitott ablakhoz rohant, hogy kivesse magát a mélybe. Lenézve a mélybe elborzadt. Lelki szemei előtt elfutott élete filmje, látta magát sikerei csúcsán, s visszahőkölve a fotelhoz kullogott. Belekuporodott, cigarettát vett elő, s remegő kezekkel rágyújtott.
– Főorvos úr, mondja meg őszintén, gyógyult már meg valaki ebből a gyilkos kórból?
– Sajnos, nem. Nézze azt tudni, kell, hogy a betegség lefolyása kinél gyorsabb, kinél lassabb, de a végeredmény az immunrendszer leépülése, összeomlása.

– Ha friss a fertőzés, mennyi lehet még hátra?
– Ha a különböző gyulladás-gátló antibiotikumokkal, citosztatikumokkal és egyéb immunerősítőkkel ellátjuk, s ha nem megy emberek közé, nem éri baktériumokkal fertőzött levegő, akkor a túlélés több év.
– De főorvos úr, inkubátorban éljek, a világtól és a közönségtől elzárva, mint a Michael Jakson, üvegkabinban? Ezt a sorsot szánja nekem az orvostudomány?
– Ez a túlélés ára – mondta a főorvos szenvtelenül.
– Ez gyilkosság! Főorvos úr, ha egy színésznő nem léphet fel, nem fürdetheti meg az arcát nap, mint nap a rivaldafényben, lelkét a közönség szeretetében, ha nem épülhet a tapsok zúgásában, akkor az ember halott.

– Ugyan, Ritácska, ne keseredjen el, az élet szép, és ott van a családja, a gyönyörű két gyermeke, sőt a kis Kamilla hamarosan debütál. Őbenne él tovább a művészete!
– Főorvos úr, ön nem érti a művész lelkét! A világot jelentő deszkák nélkül én halott vagyok. AIDS nélkül is belehalnék a mellőzésbe, de, hogy én önként lemondjak a közönségről, soha: érti; soha! – sikoltotta Rita kétségbeesetten.
– Nyugodjék meg! – nyújtotta neki a teli vizespoharat, melybe észrevétlen egy erős nyugtatót pottyantott. Rita reszkető szájjal itta a vizet. Pár perc múlva kezdett hatni a nyugtató. Nyugodtabban folytatta.
– Szóval nincs remény?
– Olyan értelemben, hogy teljesen meggyógyuljon, megmondom Önnek őszintén, hogy nincs.


– Akkor a régi barátságunkra való tekintettel ígérje meg, ha itt az ideje, segít nekem a szép halál elnyerésében!
– Na, de Ritácska, csak nem gondolja, hogy asszisztálok ehhez? Ez etikai vétség! Halálba segíteni? Nem lehet, ezt tiltja a törvény! – mondta dr. Pemete, a nagyhatalmú tiszti főorvos. Mert, hogy nem akárki előtt játszódott le az esemény. A főorvos heti egy napot megtartott magának a kórházban a sebészeten, s a többi napon végezte a városi tiszti főorvosi teendőket.

– De főorvos úr, a régi barátságunkra, nem tudna egyszer, csak egyetlen egyszer kivételt tenni?
– Nem lehet. Bármennyire is fáj, nem tehetem – tárta szét karjait tehetetlenül Pemete.
– És elnézné, hogy romlok, aszok, száradok el elevenen, matracsírba taszítana, amikor tudja, hogy nincs remény?
– Sajnálom. Nem segíthetek.

– De, ha nem tud segíteni az élethez, segítsen tisztességesen meghalni! Oly sok, amit kérek? Gondoljon arra, mennyi élményt adtam a tizenöt évi játékommal. Mennyi örömet szereztem Önnek és a városnak! Segítsen! Nem azonnal, nem most kérem, majd később, ha már nincs remény, és amikor még ép a testem kívülről, nem borítanak gennyes tumorok, nem hullik ki a hajam, a fogaim. Szépen akarok elmenni, ugye megért? Segítsen! Kérem! – zokogta Rita, de a főorvost nem tudta meghatni. Kezébe adta a zárójelentéseket, és a beutalót a László Kórházba. Még zsebre gyűrte a hálapénzt, majd kitessékelte a még mindig zokogó színésznőt.

2.

Rita elhatározta, hogy mivel a műtét miatt nem folytat újra nemi életet férjével, nincs fertőzésveszély, egyelőre nem közli vele a szomorú hírt. Úgy döntött, hogy megpróbálkozik a város előkelő Mérges Kígyó nevezetű szállodájában hetek óta rendelő energiaadó parafenoménnal: Balambérral. Ha ő nem tud segíteni, akkor mindenáron mérget kell szereznie. Balambér egy egész lakosztályt bérelt a szállodában, ahol egy szoba, rendelőnek, vizsgálónak volt berendezve. Itt fogadta Ritát.

A kis kecskeszakállat viselő, alacsony, ötven év körüli korpulens emberke, szúrós tekintettel vizsgálgatta a hatalmas bőrfotel mélyén a kis szürke egérként kucorgó művésznőt. Ilyen az élet. Most itt kucorog ez előtt a kis semmi emberke előtt, aki ha kazal rózsával borítaná el lábait, ha a lelkét öntené elébe, akkor sem méltatna kegyeire. S most ettől függ az élete.Félve szólalt meg.

– Mester, Önben van minden reményem. Ha valaki, akkor csakis Ön tud rajtam segíteni. Annyi csodát mesélnek az Ön hatalmas tudásáról. Kérem, ha Istent ismer, segítsen rajtam! – mondja, s remegő kezekkel kotorja elő a leleteit. Balambér nem segít, nem siet átvenni, megvárja, míg a másik feláll, kikászálódik a hatalmas bőrfotelből, és eléje járul. Nagy kegyesen átveszi a papírokat, helyet mutat. Rita leül. Balambér átfutja a leleteket, majd elmélázva az asztallapra hullatja őket. Lelki szemei előtt a gyönyörű nő pillanatok alatt változik kopasz, szürke bőrben lötyögő csontvázzá! Vízióját Rita könyörgő hangja szakította meg.

– Segítsen, az Isten áldja meg, segítsen! – rebegi Rita. Balambér ránéz, majd megszólal.
– Amint látom, Ön az orvosok áldozata, akárhogy is szépítik a dolgot.
– Sajnos életmentő műtét közben történt a malőr, ezt mondják, s ezzel lerázták magukról a felelősséget, mint kutya a vizet – rebegi csüggedten Rita.
– Megértem Önt, asszonyom: sőt együtt érzek Önnel, de Ön most a lehetetlent kívánja tőlem. Mégpedig azt, hogy hozzam helyre az orvosok által lelkiismeretlenül elkövetett vétséget. Azaz, korrigáljam az orvosi műhibát?

– Megérdemelnék, hogy bepereljem őket, mester, de mit érek vele? Az egészségemet nem tudják garantálni! Attól még nem maradok életben, ha megbírságolják őket!
– Asszonyom, együtt érzek Önnel. Mit óhajt tőlem?
– Mester, bármi az ára, adja vissza azt, amit elvettek tőlem az orvosok: az egészségemet!
– Túl sokat kér.
– Mester, segítsen! Tudom, hogy hatalma van a test és lélek felett! Ne hagyjon elevenen elrothadni! Nem teheti meg, hogy bénán álljon maga is! Ha már az orvostársadalom ezt a rút halált szánta nekem, az eleven elrothadást, ha így elfuseráltak: korrigálja ki ezt a kis műhibát! Kérem, nagyon kérem!

– Asszonyom, úgy beszél az Önt megtámadó halálos kórról, mintha a varrónőjét kérlelné, hogy a konfekcióruháján javítsa ki az állami ipar által elrontott hibát! Mi vagyok én: foltozóvarga?
– Hallgasson meg, mester! Hát olyan sokat kérek én? – kulcsolta Rita imára kezeit. Balambér zordan válaszolt:
– Nem kér sokat, csak annyit, hogy adjam vissza az életét. Igazán bagatell! khööm... hümm.
– Mester, ha Ön lemond rólam, akkor altasson el örökre! Hadd haljak meg szépségem teljében.

– Nem, ölni nem vagyok hajlandó.
– Akkor mentsen meg az életnek!
– Megpróbálom – mondta Balambér s intett, hogy álljon fel. Rita felállt, tétova léptekkel a szoba közepére tartott, Balambér megállította, mögéje került, s két tenyerét halántékához közelítve jó tíz percen át adta az energiát.
Majd tenyerei élét a művésznő oldalvonalán végighúzva, lassú mozdulatokkal befoltozta az auráját. Rita euforikus állapotba került. A rítus végeztével Balambér a fotelhoz vezette, s leültette. Pohár vizet hozott asszisztense. Letette elé. Balambér összpontosított, majd kezeivel mágikus mozgásokat tett a pohár fölött: megreikizte a vizet. Az asszisztens Rita kezébe adta a vizet, s felkérte, hogy lassú kortyokban igya ki a pohár tartalmát.

– Van remény, mester? – kérdezte remegve az átéltek hatása alatt.
– Meggyógyulok, ugye meggyógyulok?
– A teljes gyógyuláshoz 10 héten át kell hetente egyszer adnom az energiatöltést... és plusz 100 szem biokondicionáló tablettát. Ez a tabletta teljesen regenerálja az immunrendszerét. Az energia pedig erősíti a T-limfociták ellenálló-képességét a gyilkos vírussal szemben.
– És a tablettából, abból is kapok? Mikor, most?
– A tabletta kísérlet alatt van, abból nem adhatok. Ha kitudódik, becsuknak érte!
Rita kétségbeesetten ugrott fel, rávetette magát Balambérre, csókolta a kezét, térdét, lábait, úgy könyörgött.

– Felajánlom cserébe a testemet, a lelkemet, mindenemet! Csak segítsen. Adjon nekem abból a pirulákból! Hosszabbítsa meg az életemet!
– Tudom, ismerem ezt – hárította el a szóözönt Balambér, igyekezve lefejteni magáról a művésznőt, de az feltépve blúzát kőkemény mellét a kecskeszakállas lila, húsos ajka közé próbálta erőltetni. Balambér elképedésében tátogott, s a gyönyörű rózsaszín bimbóudvarral körülvett mellbimbó ajkai közé szorult. Undorodva, mintegy fuldokolva köpte ki a csecset lila ajkai közül. Összeborzolt felálló sörényét igazgatva hörögte:– kérem, türtőztesse magát!

De Rita nem adta egykönnyen fel. Így sikoltozott ruháját ledobva:
– Én a testemet adom neked, ilyen gyönyörű nőt csak a moziban látsz! Gyógyíts meg cserében, te energiahuszár! Adjad azt az energiát még, még, még: nem elég! – sikkantotta, s letépve kis bikini bugyiját, szépséges szemérmét tárta ki a tátogó, szemeit riadtan eltakaró mesternek. Látva, hogy Balambér nem reagál a bájaira, kétségbeesetten rikoltozni kezdett, mint egy sértett páva:
– Nem kellek neked? Egy ilyen gyönyörű nő? Nem is vagy te férfi, töketlen energiahuszár! Vagy más kell? A lelkemet kéred, mint egy új Mefisztó a gyógyulásért cserébe. Szólj, s tiéd a lelkem is!

Balambér csak ingatta a fejét. Rita kifordult szemekkel meredt rá.
– Pénz kell? Megkapod. Hány millió az életem ára? Szólj, s a lábaid elé rakom a város aranyát!
– Semmit nem fogadok el Öntől. Öltözzék fel kedvesem! Más az ízlésem. – Rita elképedve mered rá, s riadtan kapkodta magára ruháit.
– Bocsánat mester, hogy kissé elragadtattam magamat, de magam sem tudom miért, pánikhangulat tört rám.
– Semmi gond. Azért még segítek magán.
– Mi az ára?
– a fiadat kérem cserébe az életedért!

– Meheester... Ön buzi?
– Igen, ha nem vette volna észre. Fiatal fiúkból merítem az energiámat. Valamit valamiért. Gondolkozzék kedvesem, az élete a tét!
– De, mester, egy anyától ilyet kérni! Ez lehetetlen! Nem kívánhatja, hogy pederasztának kínáljam fel a fiamat..., hogy az én kis kukurúkámmal egy vénember fajtalankodjék... Nem, ezt nem kérheti!

– Tíz napod van a gondolkodásra. Ez alatt az idő alatt beszélj a lelkiismereteddel és a fiacskáddal. Küldd el hozzám a gyógyszerért. Várom. És 10 nap múlva téged is várlak egy újabb energiaadásra. Viszontlátásra, kedves – bocsátotta el Ritát negédes mosollyal Rita úgy ugrott fel a fotelból, mint akit kígyó csípett meg. Arca égett, összekapkodta iratait, begyűrte a kézitáskájába, a hóna alá csapva elviharzott. Még az ajtóból visszakiabált.– a soha viszont-nemlátásra vén bakkecske!