Novellák - 156.oldal

Leírhatatlan a fájdalom, amit érzek... Már több, mint másfél hónapja, hogy utoljára láttam Őt... Tudtam hogy soha többé nem találkozunk.. .Mindketten tudtuk az elejétől fogva, mégis mintha csak a búcsú pillanatában eszméltünk volna rá, mit is jelent ez... Csak álltunk ott, könnyes szemmel, ezerszer elköszöntünk, de nem volt elég... Egy életre nem lehet elégszer elköszönni...

Biztos ért mindenkit csalódás az életbe, valamilyen formában! Valakinek az élete gondtalanabb, mint másoké, ennek ellenében, nem biztos, hogy boldogabb is! Remélem jutott minden egyes embernek olyan barát, mint nekem, akiben feltétel nélkül megbízhat! Pedig a bizalom, nagyon nehezen érhető el két ember között!...

Most egy eléggé közhely történetet fogok elmesélni, ami valószínűleg már igen sok emberrel megtörtént, de mégsem tanulunk a példájukból. Újra és újra beleesünk ugyanabba a hibába, amiről már oly sokat hallottunk és oly sokszor határoztuk el, hogy mi nem tesszük. De mégis. Mégis megtesszük...

Fehér, igen egzotikus melltartója hátsó kapcsát céloztam meg, egyidejűleg még közelebb kerültünk egymáshoz. Átkaroltam anélkül, hogy egyetlen testrészünk összeért volna. Csak leheletét éreztem az államon. Finom volt. A kapocs kioldott, s a díszes felső alul kicsúszott, lábunkra hullott. Kis csipkés felsőjét megkezdtem kibontani, ő pedig kiöltötte nyelvét, s megnyalta a fölcimpám alatti apró területet, mely oly’ érzékenyen reagált mindig is. Beleborzongtam a kellemes érzésbe...

De mi a célom… Magam sem tudom már, csak utazok, hogy eljussak egy olyan helyre, ami nem létezik. Nem létezhet, míg az ember, az egész emberi faj fel nem épül ebből a hihetetlen szellemi leépülésből, amin most keresztül megy…
Utazok…

Felnéztem, ott ültek, csalódottan egy felhőn és engem néztek. Én meg a tájat. Ameddig elláttam, csodálatos rét terült el. Semmi más nem volt látható csak a tiszta és makulátlan égbolt és a ringatózó zöld fű tengere. Meztelen talpamat nyaldosták a fűszálak, melye felkúsztak lábamon és körbeöleltek gyengéden. Én sétáltam tovább, mit sem törődve semmivel, csak a látványra koncentráltam...

Éhséggel merült álomba ismét.
Képekért könyörgött, útért – bár imája névtelen volt, s valahogy olyan, mint a fel nem adott fenyegető levelek.
Mindaz, ami ébredéskor megmaradt, forró benyomások izzadtsága volt csupán. Képek, melyek eleve a fikció részei. Olvasta tán őket...

Ismered azt az érzést, amikor rájössz, hogy valaki, valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire istenigazából vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vagy szélviharként tombol benned?

Csöngettek!
Kinéztem az ablakon és látom, hogy a fényes nyúlványokkal érkező ismerősöm ott ácsorog az ajtó előtt gúnyos mosollyal a szája szegletén. Mit tehetnék, beengedem és hagyom, hogy megtegye, amiért jött. Az ajtó kinyílik és belép rajta Ő...

Felöltöztették este feketébe a lányt, esküvői díszeket festettek arcára és kezére, felékszerezték, fején a kendőt ezüst pánttal fogták oda, nyakába arany láncot akasztottak, ujjára égköves gyűrűket adtak, derekát arannyal átszőtt övvel díszítették, és lábára selyem szandált húztak. Aztán az asszonyok elénekelték neki a menyasszony dalát...