Novellák - 156.oldal

„- Negyed kettő. Huh, most pont megy busz hazafelé!”
Valaki futott utánam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Siettem nagyon. A buszmegálló a főút másik oldalán volt.
„- Uramisten! Ott a busz!”
Szétnézés nélkül rohantam át az úton. Kár volt. 15 m-t repültem.

Megtetted. Megtetted, hát megtetted. Az már a múlt és nem tudsz változtatni rajta. Én sem tudok. Pedig megtenném, ha tudnám. És Te? Te vajon változtatnál rajta? Minden bizonnyal, hiszen most sem tudsz élni abban a helyzetben, aminek akkor volt a kezdete. Amiről akkor döntöttél és most a következményeit éled...

Egy hatalmas kakaós csigát majszolt. Kipirosodott arcocskája csupa maszat volt. Nagy, barna szemeivel rám nézett. El kellett volna fordulnom, de nem tudtam. Némán bámultam. Már nem evett, ő is rám figyelt. Arra gondoltam, hazaviszem, megfürdetem, megetetem, kakaóval kínálom, és meleg ruhát adok átfagyott testére...

Beszélgetni kezdtek. A lányból csak úgy ömlöttek a szavak. Láthatóan élvezte, hogy ekkora hatást gyakorol a férfira, és ő sem volt közömbös iránta. Volt valami benne, ami megkülönböztette a többi unalmas pasitól, akik csak a testét akarták. Persze John is végigmérte, de tőle ez jól esett, már-már büszkeség töltötte el. A férfi figyelt rá, nőként és nem egy eszközként viselkedett vele. De ha csak egy éjszaka is lesz ebből a kapcsolatból azt sem bánja. Kellett neki a férfi, bármi áron......

Hosszú ideje az erdő melletti réten ültek szótlanul. Nyár volt. Szeretem az éjszakát… Törte meg a csendet a lány. A fiú válasz helyett hanyatt dőlt. Kezeit a tarkója alá kulcsolta. Nézte a sötétedő tiszta égboltot. A lány rövid ideig várt valamiféle válaszra, majd követte a fiú példáját. Ő a felkelő holdról nem tudta levenni a szemét. Gyönyörű telehold lesz ma éjszaka. Már átkozta gyengeségét, amiért igent mondott a találkozóra. 10 éves volt mikor a Gesztenyebarna hajú nagyanyja egy életre...

A hangulat tökéletes volt egy szuper nyaraláshoz. Szikrázó napsütés, egyenletesen hullámzó víz, vidám emberek, ezen belül klassz srácok. Letettük a gyékényeket. Mielőtt becsobbantunk volna a hűsítő habokba, egy kicsit süttettük magunkat a napon. Nagyon jó érzés volt. Közben kémleltük a már említett klassz srácokat. Kata észrevett egy magas, tökéletes alkatú, szőkésbarna hajú, zöldszemű férfit...

Arra tértem magamhoz, hogy rengetegen taposnak rajtam. Kinyitottam a szemem, és láttam, rengeteg ember hajol fölém, és néz valamit mellettem. Odafordultam, és… felüvöltöttem. Én feküdtem ott. Véresen, a hasamnál két szúrás éktelenkedett – még most is szivárgott belőle a vér. Arcom falfehér volt, szemem csukva. Most a gondolkodó magamra néztem, és újra felsikoltottam. Az is én voltam, csak éppen áttetsző volt a testem, és olyan opálos színű...

Ekkor, mint a villám, úgy bukkant fel néhány halvány, elmosódott kép. Egy teherautó, benne egy alvó sofőr. Ez minden, ami még eszembe jutott. Abban már nem voltam biztos, hogy utazott-e valaki velem... Újabb kép lebegett előttem. Egy lány, aki erősen kapaszkodik a kocsi kallantyújába és segítségért kiabál. Azt tudom, hogy ő mögöttem ült. Ha ő mögöttem ült és én az anyósülésen ültem, akkor valaki más vezette a volánt. De ki? Nem emlékszem...

A fiú hirtelen felpattant az ablaktól, lerázta magáról a takarót, s kiszaladt a házból. Az udvaron nagyon hideg volt, s bár a gyerek szinte reszketett, mégis messzebb szaladt. Aztán véletlenül elbotlott valamiben, s elterült a földön. Arca a hóba fúródott, ruhája pillanatok alatt átázott. Megfordult, s felnézett az égre. Nem látott mást, csak a szédülő hópelyheket, melyek árvízként zúdultak alá az égből. Gyönyörű látvány volt...

Leírhatatlan a fájdalom, amit érzek... Már több, mint másfél hónapja, hogy utoljára láttam Őt... Tudtam hogy soha többé nem találkozunk.. .Mindketten tudtuk az elejétől fogva, mégis mintha csak a búcsú pillanatában eszméltünk volna rá, mit is jelent ez... Csak álltunk ott, könnyes szemmel, ezerszer elköszöntünk, de nem volt elég... Egy életre nem lehet elégszer elköszönni...