Novellák - 156.oldal

Az óvodától nem messze van egy kisebb park, ahova minden délután elsétálunk Babyvel. Reménykedtem, hogy ott lesz. Gyorsan átsprinteltem az úttesten, be a kis kapun és átfésültem az egész terepet. Már kigyúltak a fények, kezdett sötétedni. Sehol nem találtam. Kétségbeesésemben lerogytam a földre és felnéztem a holdra.
- Istenem! Könyörgök Neked, Baby kerüljön elő! Nem bírnék ki még egy személy elvesztését. Csak Őt ne vedd el tőlem...

Egy éjjel, amikor ismét lementünk a partra nagyon hideg volt. Ő átölelt, és csak néztük a vizet némán, szótlanul. Hirtelen tűzijátékot láttunk a túlparton. Mint a mesében... és megtörtént az első csók! Hihetetlenül szerelmesek voltunk egymásba, bár sokan akartak nekünk ártani, mi mégis csak egymásért éltünk, és minden gondot meg tudtunk oldani...

Ő volt az, aki segített kilépni az akkori életemből és új értelmet adott annak. Sírnom kellett.
Otthon éjszakákon keresztül bőgtem. Álmodoztam egy véletlen találkozásról és a közös életünkről-szinte már el is hittem. De egy nap megtudtam a számát, de nem tudtam vele mit kezdeni, féltem, hogy mit reagál...

Azon a napon azonban újraszületett. Ma már pontosan emlékszik mindenre. Nem tudja, azért, mert annyiszor mesélték, vagy mert valóban visszatért az emlékezete. Nagy kört alkottak a gyerekekkel, először jobbra aztán balra fordultak, majd mindenki elengedte társa kezét, és a kijelölt hely felé korcsolyázott. Ezúttal ő volt a leggyorsabb, mögötte azonban szorosan haladt két másik kislány. Már csak körülbelül 10 méter volt a kijelölt célig, amikor hirtelen megrepedt súlyuk alatt a jég...

- Nekem nincs barátom - vetem oda, többet úgyse érdemel. - Nem is kell! - na, ez nagy hazugság volt. Már hogyne kellene! De nem vagyok túl szép, meg az összes fiú tök idióta itt, ugyan ki értené meg, amit érzek?
Nem válaszol, elfordítja a tekintetét, és olvas. Eszembe jut valami, bár totál abszurd a gondolat.
- Neked van barátnőd? - teszem fel a nagy kérdést, bár tudom a választ.
- Semmi közöd hozzá - feleli kimérten.
Ó, hogy fel húzta az orrát! Pedig én csak...

Közölték, hogy túl nagyra fújták és így már nem kell senkinek kivéve ha nem tesz ellene valamit. A kis bordó lufi elkeseredésében a magasabbnál is magasabbra szállt, fel a felhőkig egészen addig, míg az ég véget nem ért. Ott, az ég legfelső csúcsánál a kis lufi apró darabjaira durrant és a pici gumidarabok lassan visszaszálltak a földre...

Felkelt a nap, valami más volt. Körbenézett nagyon fázott. Hatalmas vihar dúlt előző éjjel, fákat döntött ki, embereket ölt meg. Felöltözött és gondolta kinéz, előző nap még nyár volt, most meg tél. Nem hitt eddig senkinek csak nevetett, most látta azonban, hogy nagyot tévedett...

Három év nagyon hosszú idő. Életem legszebb időszaka volt, amit Vele töltöttem. De ha tudom, hogy ilyen fájdalmas véget ér, bele se kezdek. Nagy terveink voltak, még nagyobb álmokkal, az életünket együtt akartuk folytatni, de mindketten rossz lépéseket tettünk, elkerülve a céltól. Én nem foglalkoztam vele eleget, sokat tanultam, többet foglalkoztam a könyvekkel, mint vele, pedig egy ZH sem érhetett volna fel a szerelmével. Ő pedig magányában elment az egyik bárba, ott felszedett egy lányt......

„- Negyed kettő. Huh, most pont megy busz hazafelé!”
Valaki futott utánam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Siettem nagyon. A buszmegálló a főút másik oldalán volt.
„- Uramisten! Ott a busz!”
Szétnézés nélkül rohantam át az úton. Kár volt. 15 m-t repültem.

Megtetted. Megtetted, hát megtetted. Az már a múlt és nem tudsz változtatni rajta. Én sem tudok. Pedig megtenném, ha tudnám. És Te? Te vajon változtatnál rajta? Minden bizonnyal, hiszen most sem tudsz élni abban a helyzetben, aminek akkor volt a kezdete. Amiről akkor döntöttél és most a következményeit éled...