Sohase

Ősz van. A fákról hullnak a vöröslő levelek, a szél fújja az öregedő ágakat és én újra itt vagyok. Számolatlanul sok év telt el azóta, s talán a sors fintora, de ma újra olyan idő van, mint egykoron. Csendes, a tél sötétjétől félő, de még a nyárba kapaszkodó nap múlik az alkonyat enyészetével. Sötét ruhámat is forrónak érzem, és csak a gyönge szellő képes oldani fuldoklásom. Bolyonganom kell, hogy változom a szemem elé táruló világ, s gondolatom mindig mást lásson, s ne a szívem bánatát. Megpróbálom temetni a sok emléket, de nem lehet. Nem tudom feledni mosolyod, mely meglágyít minden szívet, ki hagyja. Nem tudom feledni gyöngyként csillogó szemed, melynek tekintete lelkem mélyéig képes volt hatolni és most azt gyötörni. Egy fának kell támaszkodnom, hogy visszafojtsam előtörő könnyeimet. Ismerős a fa, az erezet, az illat, bár öreg, de mégis ugyanaz. Emlékszem itt történt. Boldogságtól fénylett arcod, s lehunytad szemed. Én követtem ajkad mozdulatát és első csókod izét mindmáig ugyanúgy érzem. Lehunyt szemmel is láttam pirosló arcod minden apró rezzenését. Arcomat szőke tincseidbe fúrtam és füledbe szerelmes szavakat suttogtam. Abban a percben életben először és attól tartok utoljára éreztem a gyarló létet édesítő boldogságnak gyöngéd leheletét. Azóta elválasztott minket az idő és az élet hosszú folyama. Évtizedek teltek el, távol egymástól. Ezért nem tudom, miért hívtál el engem. Álmomból a templomtorony harangjának mély kongása ébreszt. A földön térdelve nézem a szellő miatt hajlongó fűszálak életét. Felállok, arcomról letörlöm a könnyeket. Most értettem meg, miért kérted a végrendeletedben, hogy legyek itt a temetéseden. Azt akartad, hogy mindig emlékezzek rád, hogy sohase felejtselek el. És én nem foglak. Sohase.

Vége