Csodálatos Világ

Jane boldognak érezte magát. Hanyatt fekve terült el az ágyán. Keresztben feküdt, lábszára lelógott a fekvőhelyről. Fejét oldalra fordította, hogy a selymes lepedőt érezhesse arcán. Plüssmaciját vette a kezébe, hogy megszorongassa. Óvatosan megnyomta hasát, és figyelte, ahogy a rózsaszín szőrszálak újra a megfelelő irányba fordulnak és a játék visszanyeri eredeti alakját. Jane most azt érezte, nem vágyik semmire. Egyszerűen boldog. Apja halála előtt is csak ritkán érezte ezt, utána pedig soha. De ez a pillanat más volt. Az ablak felé nézett. Odakint már épp alkonyodott. A vörös napot és a lilás felhőket ma kivételesen szépnek látta. Figyelte az úton csipegető madarakat, akik minden egyes autó elhaladtakkor felszálltak egy zöld lombos fára és miután félelmükön túltették magukat, visszaereszkedtek. Az órájára pillantott, majd hirtelen felugrott és leszaladt a földszintre. Anyjához szaladt és látta, hogy már lefekvéshez készülődik. Tudta nem lesz egyszerű feladat, amire most vállalkozik, de majd megoldja, úgy, mint a többi gondját is. Anyja kérdőn ránézett, s ekkor feltette a kérdést:
- Anya elmehetek Josh-sal ma a buliba? - anyja láthatóan nem lepődött meg a kérésen, viszont tekintete megváltozott.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Minden tőled függ. - válaszolta határozottan.
- Nem tőlem, a jegyeimtől. És legfőképp a tanáraimtól. Én hiába tanulok, ha ők igazságtalanok velem szemben. De miután Jane kimondta, már tudta a választ, sok vitájuk szólt már erről.
- Jane, kérlek, ne kezdjük ezt újra. - mondta az anyja kicsit meglepve ezzel a lányát.

Ám Jane-ben ekkor hirtelen egy másik érv fogalmazódott meg.
- Apa elengedne. - De mire kimondta tudta, hogy ezzel anyját mélyen megbántotta.
- De apád már nincs itt! - Hangzott a durva válasz.
- A te hibád, hogy nincs itt! - Jane tudta mondatának semmi valóság alapja mégsem érzett miatta megbánást. Ám ekkor egy pofon csattan az arcán. Nagyon régen nem ütötte már meg az anyja. Felnőttként kezelte és a pofont egyébként sem tartotta megfelelő nevelési eszköznek. Jane-ből hatalmas düh készült kitörni, olyan elemi erővel, amitől már félni kezdett. Tudta, mi a megoldás. Egy szó nélkül átkarolta akkorra már ágyon ülő anyját és szépen lassan a párnára fektette.
- Szeretlek anya, és ígérem soha többé nem foglak így megbántani. - mondta, és egy puszit nyomott anyja arcára. Majd rá nézett és úgy érezte, mintha most szavak nélkül beszélne vele. Az anyja arcán halvány mosoly volt, látszott, hogy megenyhült. Jane tudta, anyja megbocsátott, sőt elengedi őt.

Már szaladt is a fürdőszobába, hogy buli-képessé tegye magát. Beállt a tükör elé és felmérte haja állapotát. Megfelelő volt, kis fésülés után elégedett volt vele. Ám mikor tette vissza a fésűt a helyére a tükörben megpillantotta a karját. Egy elég hosszú és mély karcolás nyomot látott, amiből kis vér serkent. A saját karjára pillantott, de már nem látott semmit. Gyorsan elhessegetett minden gondolatot, ami az éjszakai kiruccanás útjába állhatna. Eszébe se volt szólni az anyjának. Az ajtóhoz sietett, felvette kabátját és elindult. Már sötét volt. A nedves aszfalton csillogott az utcai lámpák fénye. A buszmegálló felé vette az irányt. Rövid idő múlva már a találka színhelyéül szolgáló diszkó előtt állt. Nem akart bemenni barátja nélkül. Sok odabent a kötekedős alak és még több, aki kikezdene vele. Semmi kedve nem volt részeg udvarlókat űzgélve várni a barátját. Pár perc múlva megcsörrent a telefonja. Előkotozta táskájából és rápillantott a kijelzőre. BEÉRKEZŐ HÍVÁS JOSH. - Állt a parányi képernyőn. Jane tudta, hogy mi fog következni. Barátja általában csak egy bizonyos esetben hívta fel: Ha valahova nem tudott elmenni. Josh már egy éve végzett az egyetemen és apja cégénél dolgozott kezdő ügyvédként. Általában a munkája szolgáltatott indokot arra, hogy le tudja rázni a lányt. Jane ennek ellenére szerette, és nem érdekelte, hogy sokan összesúgnak a háta mögött, hogy 18 éves gimnazista lány létére tulajdonképpen egy felnőttel jár.

Felvette a telefont és köszönt:
- Szia drágám!
- Szia édes, - szólt egy kicsit mélabús, fáradt hang. - tudom, hogy nagyon fogsz utálni azért, amit mondok, de sajnos, nem tudok elmenni a diszkóba.
- Mindig ezt teszed velem! - borult ki hirtelen a lány - Mi lehet olyan fontos? Mi lehet fontosabb nálam?
- Tudom édes, hogy most egy szemét alak vagyok, de el kell még ma este utaznom. Holnap reggelre mindenképp San Fransisco-ban kell lennem. Kilenctől tárgyalás lesz. - Jane nagyon rosszul érezte magát. Dühében, amit az átlátszó indok keltett, letette a telefont. Majd, tudván, hogy barátjának első dolga lesz az újratárcsázás, kikapcsolta a készüléket. Nem akart most hazamenni, inkább bulizni szeretett volna. Úgy döntött be megy. Fények villogtak, és füstgépek üzemeltek odabent mindenfele. Egyesek már csak részegen vonaglottak, míg mások őrült tempóban ugrálva élvezték az esti szórakozást. Jane fiúról fiúra járt, nem érdekelte igazán egyik se, de nem akart egyedül lenni.

Váratlanul azonban egy bőrkabátos férfiba ütközött. Megfordult, tekintete megváltozott, első pillanatbeli öröm dühé vált és ez pofonként mutatkozott meg a férfi arcán. Ezután Jane ismét belenézett a férfi szemébe.
Josh volt az. Jane öröme tetőfokára hágott, vad csókkal adta tudtára a világnak, hogy mit érez. Ajka szenvedélyesen érintette a férfiét, nyelve keringőt járt párjáéval. Jane-t boldogsága, majd szétvetette. Kinyitotta a szemét, de az arc nem stimmelt. Nem az volt, akit várt. A szája túl széles volt, az orra, nem, Josh-nak nincs ilyen sasorra és a szeme, a megszokott kék szempár helyett korom feketén nézett vissza a lányra. Ugyanolyan meglepett volt, mint partnere. Jane hirtelen ötletétől vezérelve futni kezdett, ki a bejárathoz, ki a friss levegőre, ki, ki a diszkóból. Mélyeket lélegzett. Nem tudta mi történt vele. Most mindenre vágyott, csak a bulira nem. Szíve hangosan dörömbölt. Úgy döntött haza indul. A gyalogutat választotta a sötétben, nem volt kedve néhány megállóért órákat ücsörögni. Ahogy haladt hazafele, az egész addigi napját végig akarta gondolni. Visszagondolt, a félresikerült randira, az anyával való veszekedésre, és a csöppnyi boldogságra ezek előtt. De tovább nem ment. Akárhogy próbálkozott, nem ment.

Ám hirtelen az egyik szemetesláda felborult mögötte. A lány megfordult és megpróbált rájönni a baleset okára. Azalatt a rövid pillanat alatt, amíg pár lépést tett az újonnan keletkezett szemétdomb felé, átvillant az agyán, mi minden lehetett. Talán csak egy macska, vagy kutya gondolta, de most már hajtotta a kíváncsiság. Közeledett. Arra gondolt, hogy esetleg lehet egy hajléktalan is. Kitudja, lehet, hogy megpróbálná talán kirabolni is. Ám ekkor két sárga szem pár villant rá egy bádog doboz mellől. A lány ismét futásnak eredt, és csak szaladt, ahogy csak a lába bírta. De hazaért. Épségben. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, nehogy anyja felébredjen. Már épp indult fel a szobájába, amikor látta, hogy ég a lámpa. Nem volt jellemző az anyjára, hogy bármit is bekapcsolva hagyjon, így úgy döntött benéz a szobába. A szíve egy pillanatra megállt. Anyja ott feküdt vérbe fagyva, elterülve az ágyon. Odaszaladt, de nem tudod hozzányúlni. Az idegesség elvette az eszét. Talán betörő tette… talán még mindig itt van… cikáztak a gondolatai. Kezét közben felemelte, hogy haját igazítsa. Véres volt, ismét.

Most, hogy volt ideje megnézni látta, hogy karmolás húzódik végig vékony karján, méghozzá elég mély. Jane nem mert belegondolni abba, mi az. De legyőzte végül a tudás iránt vágy az egyszerű félelmét. Anyja keze görcsbe rándulva volt, kissé magasabbra emelve, mint a másik. Jane a körmöket vette szemügyre. Nem tetszett neki, amit látott. Hátrálni kezdett.
- Ez nem lehet… - szólalt meg, mintha valakinek próbálna bizonygatni valamit legbelül. A falnak támaszkodott. Ismét eszébe jutott néhány órával ezelőtti boldogság, és most próbált újra az előzményekre emlékezni. Hirtelen eszébe jutott. Felszaladt, fel a szobájába. Elkezdett turkálni a fiókjában. Egy injekciós tűt kapart elő és egy kis üvegcsét. A mozdulatokat rutinszerűen végezte. Végül beadta magának. Amint a folyadék vérének részévé vált, elterült ágyán. A tűt a földre ejtette. De nem érdekelte, mert ismét boldognak érezte magát. Annyira, mint még talán soha. Vége