Az élet foglyai

Egy üres, szürke terem. Csak én állok ott, s valaki, akit nem láthatok, mégis érzem, hogy ott van. A szobának nincs ajtaja, se ablaka, mégis világos van, pedig lámpa sincs. A fény a falakból árad, s így, mintha árnyékok se lennének, mégis úgy érzem, minden sarokban fenyegető félelem lakozik. Pedig nincs más, csak én, a némaság és egy sakktábla a terem közepén, felállítva a bábukkal.
Közelebb lépek, leülök a padlóra a tábla mellé, és csendben nézem. Felém a sötét oldal van, s mindig a világos kezd. Ő fog kezdeni, Ő, akit nem láthatok. S valóban. Az idő végtelen csendjében megmozdul egy fehér gyalog, s előre csúszik. A néma játék a láthatatlan ellenfelemmel elkezdődött, s most már csak a győzelem vagy a vereség vethet neki véget.

Nem nyúlok a bábuért, csupán a gondolatommal irányítom. Megfejthetetlen, hogy hogyan működik a dolog, de érzem, elég, ha kigondolom, amit tennem kell. Az idő pedig megszűnik létezni és ezen a valóságtól elzárt helyen a tökéletes csönd az úr. Ritkán él át ilyet az ember, de talán még ez is túlzás. Talán soha nem élhetjük át ezt a fajta némaságot, mert talán nem is létezik. Talán ez a hely sem, s talán én sem vagyok már való. De nem. Tévedtem. Még sincs teljes csönd, bár lehet, egy kívülállónak úgy tűnne, számomra mégis ezer és ezer hang él. A gondolataim. Ők élnek, s ezáltal tudom, mégis létezek. Vagyok.
A néma játék folytatódik. Az idő érzékelésének hiányában nem tudom, mennyi ideje játszunk már, de megérzéseim azt súgják, már régóta, nagyon régóta. Ennek ellenére mégsem volt szükségem semmire, nem gyötörtek a testi szükségletek, talán ezért is bizonytalanodtam el. Tényleg létezek? Ha igen, hol vagyok? Ezek voltak az első önálló gondolataim, a többi eddig az elfogadott tényen belül áramlott, miszerint itt vagyok, s ennek így kell lennie. Most azonban feltámadt bennem a kétség, s míg lényem egy része makacsul ragaszkodott a játékhoz, a másik folyton miértekkel gyötört.

Aztán jöttek az emlékek. Tudtam, amit eddig nem. Sorra tűntek fel emlékezetem kapujában a képek egy másik világról, ahol élek, ahol most is vagyok, s ahol most ágyamban feküdve furcsa álmot látok. Nem - gondoltam - ez azért mégis túlzás! Én itt élek, mindig is itt voltam, s ez a sakkjátszma az életem. Itt minden én vagyok, és nem létezhetek máshol. De másik életem képei, mintegy ellen szegülve akaratomnak, mégis újra és újra gúnyosan rám vigyorogtak.
,,Hol vagy?” - kérdezte egy hang, melyet ismertem, de nem tudom honnan. Bennem szólt, vagy Ő is hallotta? Én voltam vagy Ő volt?
,,Hol vagy? Hol vagy?” - visszhangzott hol erősen, hol halkan, nem hagyott nyugodni. Ordítani szerettem volna, de nem tudtam, nem mertem. A félelem és a tökéletes iránti vágyakozás megkötötte a kezem, s csak magamban ismételtem újra és újra:
,,Én kicsi vagyok! Nem torhetem meg a csendet! Kicsi vagyok! Kicsi vagyok!”
Aztán elhalt a másik hang és már csak én voltam, újra az elfogadott ténnyel, hogy játszanom kell. Nem kérdezősködtem, nem szegődtem ellen, hiszen itt, a némaság csarnokában nem is volt kinek.
Gondolataim újra a játék körül forogtak, s nem figyeltem másra, csupán a győzelemre. Győzni akartam! A bábuk mozgása mégis a végtelenbe tűnt veszni, kezdtem úgy érezni, ez a játék időtlen. Nem nyerhetek, nem veszthetek, mégis játszanom kell. Már nem én irányítottam, hanem Ő. Az ellenfelem. Az ő kezében összpontosult minden, s én úgy léptem, ahogy ő akarta, mégis megmaradt a halovány illúzióm, hogy én irányítok, s ez számomra így volt jó, elfogadtam, s nem akartam ellene tenni.

Ekkor már tudtam, hogy meg vagyok kötve, mégpedig saját magam által. Én irányítok és mégsem. A félelem a gát, melyet oly magasra állítottam, hogy nem merem átlépni. Félek, mert tudom, ha megtenném, amit még nem merek, valami újjal és ismeretlennel kellene szembenéznem. Pedig megtehetném, s ebben még Ő sem akadályozhatna meg. Ha gondolataim lassan már nem is, de az akaratom még mindig az enyém volt.
A lassú és biztonságos stratégiát - mellyel eddig játszottam -, most felváltotta a gyorsaság, a kiszámíthatatlanság. Úgy gondoltam, ha nyerek, talán szabadulhatok. De nem nyerhetek! Ebben a sakkjátszmában nem lehet nyertes és vesztes, csak Ő és én. Én, aki irányít és irányítanak, valamint Ő. Ő, aki nem létezik, mégis erősebben van jelen bennem, mint saját magam. Önmagam, önmagam... Elszakítottam tekintetem a játékról, s a letűnt képekre akartam emlékezni, melyek valaha sajátjaim voltak. S újra jöttek, ezúttal kérésre, s talán ezért viselkedtek olyan csökönyösen. Mindegyiknek könyörögni kellett, hogy mutassa meg magát. Önmagát.

Magamat akartam megismerni. Magamat, aki én vagyok. Én, és nem más, aki esetleg lehetnék. Ekkor talán önmagam voltam, talán...
,,Ki vagy?” - jött újra az az átkozott hang. - ,,Ki? Ki?”
,,Menj el!” - kiáltottam hangtalan dühömben. - ,,Menj! Menj!”
,,Válaszolj!” - parancsolta könyörtelen hangon, s a tudatom, a létem megtört az ő hatalmas akarata előtt.
,,Én vagyok.”
,,Ki az az én?” - kötekedett. - ,,Kicsoda?”
,,Hát... én... én, én vagyok.”
Csönd. Ezúttal gondolatok nélkül, csupán a felismerés lóg a levegőben, mely agyamat megbénítja.
,,Senki vagyok.”
Ő nem szól. Én sem szólok. Vagyunk. Ki vagyok én? Senki? Nem! Ez már sok, túl sok nekem! Én élni akarok! Akarok! Nem akarok játszani, szabad akarok lenni!
- Élni akarok! - hallottam saját hangom, s ezúttal biztos voltam benne: igen, ez én vagyok.
Döbbenten néztem magam elé. Megtörtem! Megtörtem a csendet, mely fogva tartott. Átléptem a gátat, s most itt vagyok. De... hol vagyok?
Ágy, paplan, párna, szoba... s jönnek a szavak, az emlékek, a képek. A szobámban vagyok. De ki vagyok? S hol voltam? Ki Ő? Emlékszem. Tényleg csak álom volt? Több annál, több, mint egy egyszerű álom.
A sakktábla. Az életem. Én irányítottam. De hisz ott volt Ő is! Ki Ő? Tulajdonképpen ő volt az, aki igazából meghatározta lépéseim, csak a bábja voltam, játszott velem. A sakkbábuja vagyok...egy egyszerű bábu. De Ő ki ellen játszik? Vagy Ő is én voltam? Talán nem is létezik? Akkor viszont magam ellen játszottam, s végül önmagamat győztem le? Ezek szerint önmagunk legyőzése a kulcs a szabadsághoz? De mitől akartam szabadulni? A játék. Igen, a játék, melyet játszanom kellett. Életem játéka, az élet játéka. Most már értem, azt hiszem, megértettem. Rádöbbentem.

Nincsen Te és Én, nincsen Mi és Ők. Csupán a játék van, melyet játszanunk kell. S bár születhetünk szabadnak, sosem menekülhetünk. Örökké üldözni fog, míg utol nem ér, hisz az élet maga a játék, s ennek a játéknak csak a foglyai lehetünk. Az élet foglyai. S mint minden börtön keretén belül, itt is ismeretlen az olyan fogalom, mint a szabadság. Ez csupán a játékon kívül létezhet, s éppen ezért csak akkor lehetünk szabadok, amikor még nem értjük, hisz a játék megtörhetetlen.