A kislány és a halál

- Anya? Meg fogsz halni? – kérdezte a kislány, és szórakozottan megsimította szőkésbarna fürtjeit.
- Igen, egyszer meg fogok halni, de nem most. – felelte az anyja. – Még nagyon sokára.
- Én is meg fogok halni? – folytatta a kislány, és kicsit erősebben ölelte a babáját.
- Igen, te is, de az még később lesz.
- Mikor? – emelte fel nagy, barna szemeit, és kérdőn az anyjára nézett.
- Nem tudom. De még nem most. Figyelj csak, hány éves is vagy te most?
A gyerek kicsit elgondolkodott, majd az egyik kezét a másikba vette, és jobb nagyujjával leszorította a balt, majd még egyszer átgondolva az egészet diadalittas tekintettel tolta az anyja orra elé az eredményt.
- Ennyi! – tette hozzá, és elmosolyodott.
- Így van! – simogatta meg okos kis buksiját az asszony. – Ez négy. Én 30 vagyok. Az sokkal több. Na és, emlékszel a dédire?
- Igen, meséltél már róla. Azt mondtad, a temetőben alszik.
- Így van, okos vagy. És emlékszel, mit mondtam még erről?
- Igen, hogy többet nem ébred fel. Ez azt jelenti, hogy meghalt, ugye?
- Igen. Nos, a dédi 85 éves volt, amikor örökre elaludt. Az sokkal több, mint a 30, és rengeteggel több, mint a 4. Az emberek öreg korukban halnak meg, de sem te, sem én még nem vagyunk öregek.
- De te öregebb vagy, mint én! És a Katinál is öregebb vagy. – sandított gyanakodva a kislány az anyjára.
- Igen, de ez azért van, hogy az anyukád lehessek.
- De ha annyi idős lennél, mint én, akkor játszhatnánk együtt. A tied lehetne a Erika babám. Persze, nem örökbe adnám, de játszhatnál vele egy kicsit, ha én is ott vagyok. Az jó lenne, ugye?
- Igen, az nagyon jó lenne. – mosolyodott el a nő. –Tudod mit? Ha hazamegyünk, majd játszunk az Erika babával, jó?
- Meg a macival. Mikor megyünk haza? – türelmetlenkedett a kislány.
- Ha itt végzünk. Most már nemsokára én jövök. Te itt ülj nyugodtan, amíg kijövök onnan, jó? – utasította a lánykát kedvesen az asszony, és a fehér rendelő ajtóra mutatott.

- Anya? Meg fogsz halni? – kérdezte a kislány, fel sem pillantva a papírból, amire rajzolt.
- Nem tudom, kicsim. – felelte az anyja, és a szájába vette a pirulát, majd egy nagy korty vizet ivott rá.
- Fáj, amikor meghalsz? – faggatódzott tovább a kislány.
- Nem tudom, nem hiszem.
- És akkor mi lesz veled?
- Eltemetnek. A temetőbe. – felelte fáradtan a nő, és mosogatni kezdett.
- A dédi mellé?
- Igen, oda.
- A nagyi azt mondta, hogy a jók a mennybe jutnak. A dédi jó volt?
- Szerintem jó volt.
- Akkor biztos a mennyben van. Te is odakerülsz, ha meghalsz?
- Ha van mennyország, akkor szeretnék odajutni. – mondta a nő, és öblögetni kezdte a tányérokat.
- Miért? Nem biztos, hogy van? – nézett fel a kislány csodálkozva a papírból.
- Tudod, - kezdte magyarázni az anyja –nem mindenki hisz abban, hogy van.
- De a nagyi azt mondta, hogy ott lakik a Jóisten. És, hogy ott nagyon jó mindenkinek. És, hogy vannak angyalok is. Azok olyan bácsik és nénik, és gyerekek is, akiknek szárnyuk van. Lehet, hogy a dédinek is van szárnya, és akkor tud repülni. Az biztos nagyon vicces lehet. Szerintem én hiszek benne. És ha te is hiszel benne, meg a nagyi is, meg majd mondom a Katinak is, hogy higgyen benne, akkor már sokan hiszünk benne, és akkor majd biztos lesz is.
A nő elmosolyodott, elzárta a csapot, és megsimogatta a kislány fejét.
- Te egy nagyon okos lány vagy, tudod-e? Na mutasd, mit rajzoltál! – mondta, és leült a gyerek mellé.

- Anya? Meg fogsz halni? – kérdezte a kislány, és Erika baba kezét szorítva kicsit közelebb lépett az ágyhoz.
- Igen, kicsim, azt hiszem, meg fogok halni. – felelte bágyadtan az anyja, és lassan felemelte csontsovány kezét, hogy megsimogassa lánya arcát.
- Miért? – érdeklődött a gyerek.
- Mert anya beteg.
- De adott a doktor bácsi gyógyszert, nem?
- De igen, de sajnos nem használtak.
- És akkor miért nem adott szurit? – mérgelődött a kislány.
- Azt is adott. De tudod, vannak olyan betegségek, amin a szuri sem segít. – felelte a nő.
– És különben is, azt mondtad, hogy nem vagy még öreg, és csak a nagyon öregek halnak meg!
– De tudod, előfordul, hogy a fiatalok is meghalnak. Például, ha olyan betegségük lesz, amit nem lehet meggyógyítani. Nekem is ilyen van. Ezért kell meghalnom. Érted?
A kislány bólogatott, majd tovább faggatódzott.
- És a mennybe mész?
- Igen, odamegyek.
- Akkor jó, mert lesznek szárnyaid. Akkor majd hétvégenként meglátogatsz, ugye, mint a Katit az apukája. Jöhetsz repülve is. – csillant fel a szeme.
- Nem, kicsim, onnan nem lehet visszajönni. – mondta erőtlenül a nő, és halványan elmosolyodott.
- De… de ha nem jössz vissza, akkor én megyek hozzád? – kérdezte a kislány, és kisimította a kósza fürtöket a homlokából.
- Nem, te sem jöhetsz hozzám. – felelte az asszony.
- És akkor mikor találkozunk? – görbítette le kis piros száját a lány.
- Nem találkozunk, de én mindig látni foglak. – simogatta meg a kislány arcát az anyja.
- Nézel a tévén? – kérdezte a gyerek, és megszorította a nő kezét. Puha volt a bőre, langyos, és könnyű, mint egy tollpihe.
- Valahogy úgy. Látni foglak, bármit csinálsz, veled leszek mindig, jó?
- Akkor majd rám tudsz szólni, ha rossz vagyok! – nevette el magát huncutan.
- Nem tudok hozzád szólni nappal, csak az álmaidban. Úgyhogy ha akarsz velem beszélgetni, csak korán ágyba kell bújnod, és gyorsan elaludni, jó?

- Nem! – csattant fel a gyerek. – Mert ha csak éjjel jössz, akkor ki fog reggel felkelteni, és ki fogja megfésülni a hajamat, és ki fog nekem reggelit adni, ki fog elvinni az oviba, és ki fog onnan elhozni délután, és ki fog megfürdetni, és ki fog jóéjtpuszit adni nekem? Ez így nem jó! – pityeredett el.
- A nagyi. Mindezt a nagyi fogja csinálni, jó?
A kislány nem válaszolt, csak két kézbe fogta a babát. Aztán megszólalt:
- És ha végleg neked adom az Erika babát, akkor nem mész a mennybe?
- De, kicsim, akkor is el kell mennem a mennybe. – felelte a nő könnyes szemmel.
- Ez fáj? – bökött a kislány az anya mellkasára.
- Igen, ott fáj. – mondta az asszony.
- Megsimogatom, akkor nem fog. – közölte a gyerek, és lábujjhegyre állt, hogy a kezecskéjével elérje az anyja mellét.
- Most már jobb. –sóhajtott fel a nő. – Tudod, ha meghalok, akkor semmi sem fog fájni.
- Az sem, ha véletlenül bibis lesz a szárnyad? – csodálkozott a kislány.
- Az sem.
- Akkor jó. Akkor nem baj, ha meghalsz. Majd sokat beszélgetünk álmomban, elmeséled, mit csinálsz ott, jó?
- Jó, kicsim. Sokat mesélek. De most gyere, adj nekem egy nagy jóéjtpuszit, mert anya nagyon fáradt, és most aludnia kell.
A gyerek újra lábujjhegyre állt, és egy nagy, cuppanós puszit nyomott a nő arcára. Az anyja még egyszer ránézett, majd lehunyta a szemeit. Az addig folyamatos pittyegés sípolássá erősödött. A kislányt egy erős csontos kéz fogta meg, a gyerek hátrafordult. A nagyanyja állt ott. Könnyes volt a szeme.
- Anya elaludt. – suttogta a lányka. – Csendben menjünk ki, nehogy felébresszük. – mondta, és osonva az ajtó felé indult. Ahogy a nehéz vas becsukódott mögöttük, a kislány nagyot sóhajtott, majd kicsit erősebben megszorította Erika baba kezét.

- Most mi lesz? – nézett fel a nagymamájára, aki mellette sétált a kórház folyosóján.
- Hát, - felelte a nő – most szépen hazamegyünk, és sütünk palacsintát, jó?
- Jó. – mosolyodott el a kislány. – De tegyünk félre anyunak kakaósat, az a kedvence.