Novellák - 152.oldal

Természetesen feljelentettek csendháborításért, amint elmúlt este tíz, és a zsernyákok lefújatták a bulit. Megmagyarázni ugyan nem tudták, hogyan is lehet csendháborítást elkövetni egy olyan játékkal, amelynek az alapelve, hogy csendben legyünk, de azért nem nagyon pofáztunk vissza, mert volt köztünk egy priuszos srác. Épp elég hihetetlen volt nekik az is, hogy mind elmúltunk már tizennyolc, és mégis ilyen gyerekes játékkal ütöttük el az időt...

Éppen két kis ruhát tartottam a kezemben és vacilláltam, hogy melyik lenne a megfelelő, amikor egy kéz megkocogtatta a vállamat. Ijedten fordultam hátra.
- Szia Anna! - köszönt rám.
- ...Szia! Olyan ismerős vagy, csak nem tudom, honnan. - válaszoltam Neki zavartan.
- Jajj, hát nem emlékszel? Egy gimibe jártunk, csak én másik évfolyamon.
Próbáltam visszagondolni arra a négy évre, de szégyenszemre nem ugrott be vele kapcsolatban semmi...

Elsötétült az ég akkor, és a madarak is elhallgattak félelmükben. Nyugatról baljós, metsző szél indult útjára, hogy halált és pusztulást osztogasson mindenfele. És fújt napokig, egyenletesen, szűnni nem akarva. Az emberek riadtan néztek össze. Furcsa dolgok történtek azon éjjel. Szomszéd támadt szomszédra, a szerelmes megölte párját a hitvesi ágyban, majd éjféli misére ballagott. A templom kárpitja újból meghasadt, és a földből királyok múmiái kerültek felszínre...

Egy vérvörös boríték keveredett matató ujjai közé. Gyűrötten, szakadtan, mintha hosszú utat járt volna meg. Pedig csak pár sarokkal arrébb írták.
A lány félve, szinte remegve nyitotta ki a borítékot, majd erőtlenül ejtette ki kezei közül, s az a földre hullott. Nem bírta megtenni. Nem bírta mégegyszer elolvasni. A méreg, az átkozott méreg már túlságosan elterjedt amúgy is sérült szívében...

Rád nézek édes, mond te vagy AZ? Mondd meg, ha rám gondolsz, én vagyok az, aki neked kell?
Behunyom a szemem, csak téged látlak, senki mást. Hidd el! Hinned kell nekem, még akkor is, ha már most megmondom, hogy hazudok… de muszáj hinned nekem. Hidd el csak te kellesz, senki más… és mégis… Nem merem behunyni a szemem!...

Változás. Milyen más minden, ami a sorokban olyan egyértelműen cseng. Ma ez, holnap az. Hiányzik a lélek, mely akkor volt, de ma már csak a jelen sorokat élteti. Mondja, hogy írjak; kéri, hogy érezzek; segít, hogy emlékezzek. Emlékezzek a sorokra, melyek a múltról szólnak, és a jövőt idézik...

A mai nap valamivel szebb és naposabb volt. A kedvem is sokkal elviselhetőbb volt számomra. A tekintetek viszont - a legnagyobb bánatomra - nem változtak.
Megpillantottam a járdán egy apró kis homokszemet. Az emberek belerúgtak, megtaposták, észre sem vették. Én láttam, a fájdalmát átélem és nekem is ugyanúgy fájt, ahogy neki...

A Vonat hazafelé vitt. Ott állt mellettem, lehúzott ablaknál, és az elsuhanó tájat figyelte. Éjszaka volt, én nem láttam semmit, valószínűleg ő sem, csak tette ott az agyát annak, aki arra jön. Rajtam akkor a fekete bőrdzsekim volt. Hazafelé tartottam a feleségemhez, de aztán kiderült, hogy vannak még véletlenek, és egy vonaton utazunk. Mindhárman. A Feleségemet meglátva, azt a gyönyörű asszonyt, félreálltam, nehogy észrevegyen. Vajon hol volt? Beszédbe elegyedett a sráccal...

A városban éppen felvonulás volt, és ez kedvezett a férfinak, aki kirohant a felhőkarcolóból egyenesen be a tömeg kellős közepébe. Azt gondolta itt talán elbújhat, de a tudata legmélyén érezte, hogy ez olcsó vigasz, hiszen ha egyszer már megtalálták, akkor megint rábukkannak majd valahol...

Éjszaka volt, s odakint szakadt a hó. Persze ez nem is volt csoda, hiszen már a harmadik napja beköszöntött a tél.
- Bármelyikünk lehet. – szólt Johnson, s a lámpával a többiek szemébe világított.
Ami fény volt a tábor körül, az erkélyen, a házban, most mind kialudt.
- Így nem bízhatunk egymásban, pedig most szükséges…