Novellák - 152.oldal

Lehet, hogy nem is szeret? De akkor miért akar közel lenni hozzám? Én miért nem akarok? Félek a találkozástól… félek, hogy előkerülnek, a mélyen, a kis dobozba elásott érzéseim. Az érzéseim, amiket nem mutathatok, amiket palástolnom kell. Rejtegetnem kell, mert más embernek kell látszanom, mint aki vagyok. Nem is az vagyok, mint aki vagyok. Én sem tudom, hogy ki vagyok...

„Ez lesz az utolsó. Csak most az egyszer még, hogy erőt gyűjtsek. Aztán vége.” – Komolyan is gondolta, hogy szakít a heroinnal, úgy hitte, ereje is lesz hozzá.
Bebotorkált a szobába, előkereste a kis zacskóba csomagolt port és előkészítette. Időbe telt, amíg talált magán egy használható eret, amelybe mohó vággyal döfte a tűt...

Ezen a reggelen is így ébredt. Nem gondolta volna, hogy Élete egyik legemlékezetesebb napja lesz, mikoron közel kerül a másvilághoz, és átérezheti egy kicsit, mit jelent meghalni, ám mégsem veszíti el életét...

Beszaladtam a hálószobánkba, és ott bezárkóztam.
Hallottam amint a férjem megköszöni a rokonoknak, ismerősöknek hogy eljöttek, és szépen lassan kiterelgeti őket.
Nem sírtam.
Kopogás hallatszott.
- „Engedj be drágám!”
- „Nem”-szipogtam.
- „Drágám…kérlek hadd nézzelek meg.”...

Újra kicsap, mint egy kobra, de nem sejti, hogy erre már az említett faj képviselői is ráfáztak velem szemben. Most már jobban figyelek. Ellépek mellette. Közben könyökét összehajtogatom, mint egy papírrepülőt, így csuklóját visszatekerem a hasa környékére...

Az asszony zokogva hullott a padlóra, s a következő pillanatban elvesztette az eszméletét.
A kisfiú megrettenve guggolt melléje.
Anya! Mi történt?
Miért sírsz?
Mért nem felelsz?
A fehér liliomszál testét fekete koporsóba tették.
Feri ne értette.
Hol van az ő kishúga?
Hova tűnt?
Mért nem hallani a nevetését?...

Tudtam, hogy én voltam és vagyok is a hibás. Könnyen adtam magam, de nem tudtam magamnak parancsolni. Még mindig reménykedtem valamiben, hogy esetleg valami történik, bár szívem mélyén tudtam, hogy nincs értelme. December 2-án kedden meguntam a várakozást és este fél hat körül felhívtam Frank-et, de nem vette fel. Újra hívta, mikor flegma félhangon közölte velem, hogy gyorsan mondjam mondandóm, mert nem ér rá. Megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e találkozni velem a mai napon, mire a válasz...

Most tudatosult csak bennem, hogy milyen közel járok minden nap a halál tornácához, s hogy még mennyire nem akarok oda eljutni. Hiszen az a huszonkettő tél, melyet magam mögött tudhatok nem sok még...

Én azonban nem így vagyok kurva. Persze régebben még én is éltem a természet által rám ruházott adottságokkal, és gyakran jutottam előnyhöz hosszú combjaim, vagy mélyebb dekoltázsom miatt mondjuk egy egyetemi vizsgán. De megtanultam másképp is -jövedelmezőbben- használni a testemet. Persze, nem ilyen tudatosan kezdődött…

Mikor hazaértem, férjem még nem volt otthon. Bedobtam valamit a mikróba, és letettem a könyvet a konyhaasztalra. Belemerültem a munkába és csak akkor eszméltem fel mikor egy hangos puffanással lelöktem a könyvet az asztalról. Erről teljesen megfeledkeztem!
Majd választok neki valami szépet. Bár nem tortát terveztem. Kinyitottam, és megdöbbenve bámultam az első lapra...