Novellák - 152.oldal

Tudtam, hogy én voltam és vagyok is a hibás. Könnyen adtam magam, de nem tudtam magamnak parancsolni. Még mindig reménykedtem valamiben, hogy esetleg valami történik, bár szívem mélyén tudtam, hogy nincs értelme. December 2-án kedden meguntam a várakozást és este fél hat körül felhívtam Frank-et, de nem vette fel. Újra hívta, mikor flegma félhangon közölte velem, hogy gyorsan mondjam mondandóm, mert nem ér rá. Megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e találkozni velem a mai napon, mire a válasz...

Most tudatosult csak bennem, hogy milyen közel járok minden nap a halál tornácához, s hogy még mennyire nem akarok oda eljutni. Hiszen az a huszonkettő tél, melyet magam mögött tudhatok nem sok még...

Én azonban nem így vagyok kurva. Persze régebben még én is éltem a természet által rám ruházott adottságokkal, és gyakran jutottam előnyhöz hosszú combjaim, vagy mélyebb dekoltázsom miatt mondjuk egy egyetemi vizsgán. De megtanultam másképp is -jövedelmezőbben- használni a testemet. Persze, nem ilyen tudatosan kezdődött…

Mikor hazaértem, férjem még nem volt otthon. Bedobtam valamit a mikróba, és letettem a könyvet a konyhaasztalra. Belemerültem a munkába és csak akkor eszméltem fel mikor egy hangos puffanással lelöktem a könyvet az asztalról. Erről teljesen megfeledkeztem!
Majd választok neki valami szépet. Bár nem tortát terveztem. Kinyitottam, és megdöbbenve bámultam az első lapra...

Ha becsukom a szemem és nem zavar semmi, lassan kitisztul elmém, és megelőző életem képei, történései villannak tudatomba, oly bizonyossággal, ahogy csak jelen világomat látom nyitott szemmel és éber tudattal. Több régi életem is láthatóvá válik, az egyik a világháborús katona, a mesterlövész, és az is, amelyikben a torkom vágták el. Mindközül a legélesebben egy a furcsa és sejtelmes alak emléke tolakodik elő, aki durva anyagból készült csuklyás ruhában járja a poros utakat...

Sokáig vártak a gyermekáldásra, de valahogy nem jött össze. Nem beszéltek róla, mégis úgy érezték, a másik őt hibáztatja. Mielőtt orvoshoz mentek elhatározta, hogy akkor sem hagyja cserben a feleségét, ha az ő hibájából nem lehet gyermekük. Kiderült, nem az asszony a hibás. Nagy törés volt a lelkivilágában. Szégyellte magát, mert nem teljes értékű ember. Már a válás is megfordult a fejében. Éva vigasztalta. Van több megoldás is. Lehet örökbe fogadni valakit. De arra is gondoltak, ha nem...

Eljött értem. Nem mondott semmit, én pedig nem kérdeztem. Némán, szavak nélkül követtem. Az se érdekelt, hogy hova visz. Nem tudta, ki ő, nem ismertem. Ő se ismert, mégis úgy rendeltetett, hogy akkor együtt legyünk. Ez volt a Sorsom, a Végzetem. Ő volt a Végzetem...

Nem tudta folytatni az imádságot, nem érezte magát elég tisztának, hogy egyáltalán szóljon az Úrhoz.
Nagyot sóhajtott, arcán legördült egy könnycsepp. Muszáj megtennie, csak így tisztulhat meg.
Körbenézett abban a szobában, aminek falai tanúi voltak élete 15 évének.
Hallották a nevetést, az el-elfúló sikolyokat, az örömteli kiáltásokat, az órákba nyúló zokogást, néma tanúi voltak az örömteli és a szenvedésteli pillanatoknak...

Kettőkor pont néztem az órámat - még két óra van hátra, gondoltam -, amikor visszajött az első, kedves smasszernő, aki elvitt zuhanyozni.
- Akar papot? - kérdezte.
- Nem - válaszoltam tétován -, nem vagyok vallásos.
- Azért csak higgye el, jót tenne. Nem lesz könnyű így sem...

Ijedten rúgkapáloztam, de ő térdével lenyomta lábaimat. És hátradöntött a kanapén. Így teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem.
Ekkor közelhajolt az arcomhoz és ezt sziszegte: ”Elég a játékból!” Túl sokat kacérkodtál velem. Nap mint nap a cseten, hiszen csak ez kellett neked. Mi mást akartál volna tőlem? Te kis szajha! Most meg ellenkezel! Ne játszd nekem a kis ártatlan szüzet!”
Ledermedtem…nem tudtam gondolkozni, szabadulni akartam, de ez most lehetetlennek látszott...

Elolvasom »