Novellák - 139.oldal

- Valakinek szüksége van rám. Valakinek biztos. – próbáltam meggyőzni magam. Érezni akartam, hogy valakinek örömet szerzek, hogy valaki átölel. Talán soha nem fogom igazán érezni. Azt akarom, hogy mindig érezhessem azt a bizsergető érzést, ami a boldogsággal jár. Távol akarok lenni a rossztól, a hangoktól, mindentől, ami bánt...

Próbáltam kinyitni a szeme, összezavarodtam.
Mi történt? Hogy-hogy ő itt van? Csak abban lehettem biztos, hogy hol vagyok, éreztem a hideg követ.
Valaki elállította a vizet.
Egy gyógyszerszagú ember hajolt felém, éreztem a leheletét az arcomon.
Kinyitotta a szemem, belevilágított egy lámpával.
Megvizsgált tetőtől talpig, éreztem a hideg fém érintését...

- Tudod az élet... ajándék! Igen egy ajándék, amit nem szabad elveszítenünk, mert nem kapunk másikat helyette. - ajándék, szóval egy ajándék ismételtem és közben az járt a fejemben, hogy kitől kaptam és miért? Na meg az is, hogyha egyszer ajándék, miért nem kapok másikat helyette? Leírtam nagybetűkkel:
APA SZERINT AZ ÉLET AJÁNDÉK ...

Nem hitt a szemének. Minden ember halálos némasággal, és hihetetlenül vérfagyasztó csöndben nézett egyetlen pont felé. Tommy a pillanat törtrésze alatt leizzadt, és a halálsápadt arcok láttán ő is kényszeredetten az emberek által figyelt irány felé fordította tekintetét. De akkorra a hatalmas kamion a busz oldalához ért, és iszonyú erővel robbantotta be annak oldalát...

Gépies mozdulatokkal csatolod ki az övedet. Arcodon semmi érzelem. Visszafojtom a lélegzetemet, hallgatom a vihar tombolását, csendesen imádkozom az Istenekhez, hogy óvjanak meg, mert valakinek meg kell védenie, félek, rettegek, remegek...

Könnyei megállíthatatlanul mosták arcát. Volt mit elsírnia, hisz évek óta gyűjtötte a könnyeket. A lány erős volt, de ha nincs a fiú, nem tudta volna végigcsinálni. Azon ritka pillanatoknak élt egész életében, amikor láthatta Őt. pillanatról pillanatra élt, várva a következő találkozást. Így ment ez éveken át. De a lány így is boldog volt, mert látta, hogy a kedves boldog, és ez neki elég volt. És most a lány ott térdelt összetörten, elhagyatva. Tudta, az élet játékát tovább kell játszania,...

Csak én és a sötétség, csak én is te, végtelen pillantások, érintések, apró bűnök, kín, véres éjszaka, csendes kiáltások, egy penge villanása és vége, azt hiszem szerettél, egyszer szerettél talán, egy éjszakáig, egy percig, egy pillanatig, de akkor őszintén szerettél. Vér fröccsen az avarra, vörös és fekete színek, sárga szemed, szerettelek, a francba is, én szerettelek, őszintén szerettelek, egy percnyi életen át…

Megpróbálok nyugodt maradni, de egyszerűen nem vagyok képes rá. Próbálok megmozdulni, de nem megyek vele semmi jóra. Csak kínt, keserves kínt érzek, ami teljesen beborít. A tarkóm szúr, mintha ezer meg ezer tűvel döfködnék könyörtelenül. Egyik könyökömet alig érzem, míg a másik pokolian fáj. A mellkasom mintha ki akarna durranni az élet keserves küzdelmének utolsó szikrájával. A csípőmet nem érzem. Biztos elzsibbadhatott, nem tudom. Olyan zűrzavaros minden...

Egy őszi nap, mikor Tündi hazasietett az iskolából, nem találta Barcit, nem várta senki sem.
Arra gondolt, talán a szülei megint kikötötték a kis rétre legelni - néhányszor megtették - Barcit, sietős léptekkel szaporázott a rét felé.
Ott azonban egy szerencsétlenül földbevert karón kívül mást nem talált. Megszállta a lányt valami balsejtelem, mely szorongatni kezdte kicsi szívét, aggódva indult a ház felé...

Valahol mélyen hitt benne, hogy egyszer megtalálja szíve igazi választottját, de nem siettette a dolgot, csak nyitott szemekkel járt a világban, hátha valahol végre felbukkan a „nagy Ő.” Azután egy csendes unalmasnak induló tavaszi délután, mikor éppen kipihente fáradalmait a délelőtti munka után, kezeit zsebretéve csatangolt a város kis utcáin, történt valami. Unottan nézegette a sivár kirakatokat, szinte belefeledkezett az egyik műszaki cikkeket árusító üzlet kínálatába. Mire tekintetét...