Búcsú

A férfi mellkasa lassan, egyenletesen emelkedett és süllyedt. Gina érezte, hogy tovább már nem tudja visszatartani a könnyeit. Pedig nem akart sírni. Ez az ember nem érdemli meg. Egyáltalán, egyetlen férfi sem érdemli meg, hogy sírjon miatta. A férfiak csak magukra gondolnak, csak a maguk igazát hajtogatják, és meg sem próbálják más szemszögből is megvizsgálni a dolgokat. Pedig nem mindig úgy van minden, ahogy ők gondolják. Sőt! A legtöbbször tévednek, mindent félreértenek. Nem is gondolkoznak ezek! És nem látnak a saját szemüktől!

Gina nem bírta tovább. A szeméből kibuggyantak a könnyek. A sós cseppek lassan végigfolytak a nő arcán, s végül megállapodtak a szája csücskében. Düh, szánalom és félelem együtt váltották ki ezeket a könnyeket. Dühös volt, amiért a férfi nem volt hajlandó meghallgatni őt. Pedig ő igazán megpróbálta elmagyarázni a helyzetet. Ha nem hitt neki, hát vessen magára! Minek kellett ilyen forrófejűen cselekednie?! Most itt fekszik öntudatlanul, csövek itt, csövek ott, ki tudja, magához tér-e valaha...
Gina lassan felemelte a kezét és letörölte a könnyeit. A zöld kórházi köpenynek, amit ráadtak, tömény klórszaga volt.

Finoman kisimított egy tincset a férfi arcából. Amint hozzáért hideg ujjaival a férfi homlokához, azonnal el is kapta a kezét. A bőre száraz volt és forró. Súlyos műtéten esett át, a szervezetének keményen meg kellett küzdenie az életben maradásért...
A férfi arca nyugodt volt, mélyen aludt. Két órája műtötték, azóta nem tért magához az altatásból. Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek érte, már csak idő kérdése volt minden. Gina egy darabig elnézte a jól ismert arcot, mely most olyan ijesztően idegennek tűnt számára. A férfi sápadt arca a fehér kötés alatt még haloványabbnak tűnt. Vékony ajkai résnyire nyíltak, szuszogva vette a levegőt.

Gina felállt és átsétált a másik ágyhoz. Az ott fekvő férfi nem aludt, ébren figyelte a nő minden mozdulatát. Mikor Gina ezt észrevette, megdörzsölte fáradt szemeit és zavartan elmosolyodott.
- Végre magadhoz tértél... Nagyon aggódtam érted - mondta, és leült az ágy szélére.
A férfi bágyadtan elhúzta a száját. Kezével tétován Gina keze felé nyúlt. A nő óvatosan megfogta a vékony, remegő kezet és finoman megszorította. "Itt vagyok veled" - mondta ez az érintés - "ne félj, nem hagylak magadra."
- Mondtam, hogy nem kell aggódnod - lehelte a férfi. - Nem fáj semmi, igazán. Már nem.
Gina megint érezte azt az elkerülhetetlen csípős érzést a szemében. "Már nem..." Szegény, szegény drága! Mennyit szenvedhetett! És a fizikai fájdalom még semmi ahhoz képest, amit ott belül érezhet egy huszonnyolc éves férfi, aki megtudja, hogy halálos beteg. Ezért jött el hozzám - emlékezett Gina. - Mikor megtudta, hogy már csak pár napja van hátra, eljött hozzám elbúcsúzni. Pedig már hosszú évek óta nem láttuk egymást.De ő azóta is mindvégig szerelmes volt belém...

Gina úgy érezte, mintha a baleset óta hosszú-hosszú idő telt volna el. Száguldás a motor nyomában... fékcsikorgás... autók összeütközése... Aztán halálos csend, és súlyos, nyomasztó, fehér köd. Gina elájult a baleset helyszínén, csak a kórházban tért magához. Ő szerencsésen megúszta egyetlen karcolás nélkül, de a két férfi...
Az eltelt idő hosszúnak tűnt, pedig valójában csak pár óra volt. De ezalatt a pár óra alatt nagyon sok minden történt. Gina bűntudatosan lesütötte a szemét. Igen, mindez miatta van. Igaz, hogy tulajdonképpen egy hatalmas félreértés történt, de azért mégis: ha ő akkor nem viselkedik olyan dacosan és nem kerekedik felül benne a bosszúvágy egy el sem követett ballépés miatt... akkor talán most nem lennének itt.

Mikor Tamás kinyitotta a szemét, az első dolog, amit meglátott, Gina sírástól rázkódó háta volt. A nő a másik ágynál ült, a vőlegénye mellett, simogatta a homlókát, és sírt. Tényleg szereti őt - gondolta Tamás. - Hiszen nem az én ágyam mellett ül, hanem az övé mellett. És hogy sír... De nem kell félnie. Biztos vagyok benne, hogy az az ember nem fog meghalni. Ez a sors nekem rendeltetett. Én beteg vagyok, és hamarosan elhagyom ezt a világot. De ő nem halhat meg, mert neki az a feladata, hogy Gina mellett álljon, hogy támaszt nyújtson neki, és megvigasztalja őt, hogy vele maradjon jóban-rosszban, egészségben-betegségben... Hiszen eljegyezték egymást. A mi kettőnk szerelme elmúlt, csak egy gyönyörű emlék marad. Itt az ideje, hogy Gina életébe új fényt hozzon egy új szerelem.
Mióta tudta, hogy beteg, sokszor elképzelte már, hogy milyen is lesz az, amikor majd meghal. Hogy mennyire fog fájni a hozzátartozóinak az ő elvesztése, hogy gyászolni fogják, de idővel majd megnyugszanak.

De arra sosem gondolt, hogy a halála előtti utolsó napjaiban ennyi bonyodalmat okoz majd annak, akit a legjobban szeret. Hiszen az csak egy ártatlan búcsúcsók volt! De hát ezt az a szegény fickó nem tudhatta, ő csak az alapján ítélt, amit látott: a menyasszonya nem sokkal az esküvőjük előtt csókolózik egy idegen férfival. A reakciója teljesen természetes volt.
Tamás sziszegve tapogatta meg a szeme alatt éktelenkedő vörös monoklit.
Csak ne rohant volna el olyan ész nélkül! Meg kellett volna hallgatnia Ginát. A nő megpróbálta tisztázni a helyzetet, de a vőlegénye természetesen nem hitt neki. Ez a butus Gina meg kiabálni kezdett, hogy miért nem bízik benne a saját vőlegénye -ezzel csak tovább rontva a helyzetet. A fickó felpattant a motorjára és elhajtott.

- Elnézést, vége a látogatási időnek - mondta a belépő ügyeletes nővér.
- Holnap visszajövök - ígérte Gina Tamásnak. Aztán a másik ágyra nézett, és tekintetével ugyanezt -és még sokkal többet- üzente a még mindig öntudatlan férfinak.

Kornél nem sokkal az után tért magához, hogy Gina elment. Az esti szürkületben is fölismerte a szomszéd ágyon fekvő férfiban azt, akivel a menyasszonyát rajtakapta.
Hogy tehette ezt velem Gina? - kérdezte magától Kornél. - Ráadásul alig néhány nappal az esküvőnk előtt... És micsoda átlátszó kis mesével próbált beetetni! Hogy az a pasas egy volt barátja, aki haldoklik, már csak napjai vannak hátra, és el akar búcsúzni tőle. Ezért kellett megcsókolnia?!
Kornél tanácstalanul a félhomályba fúrta tekintetét, mintha attól várna választ. Miért?! Miért?... És mit keres most itt ez az ember? Ők is balesetet szenvedtek volna?...
Mikor én elhajtottam a motorral - emlékezett Kornél - ők utánam jöttek kocsival. Iszonyú dühös voltam, nem is figyeltem az utat, így történhetett, hogy átcsúsztam a másik sávba és belerohantam a szembe jövő autóba... Hogy utána mi történt, azt nem tudom. Az utolsó emlékem, hogy fejjel előre lerepülök a motorról...

Tamás egész éjjel beszélt álmában. Egyfolytában Ginát hívta. Aztán éjfél után nem sokkal rosszul lett, átvitték az intenzív osztályra. Ezek szerint tényleg beteg volt - gondolta Kornél. - Lehet, hogy Gina mégiscsak igazat mondott? Ez a pasas haldoklik... És még mindig szerelmes Ginába.

Mikor másnap reggel Gina belépett a kórterembe, Kornél már ébren volt.
Gina vidáman lépett a szobába. A nővér odakint elmondta neki, hogy a műtét sikeres volt, a vőlegénye megmenekült. Kornél azonban szomorúan elfordította a tekintetét Gina boldog arcáról. A megüresedett ágyra nézett, és Gina követte a pillantását.
- Nem, még nem halt meg - mondta a Kornél.
Gina sarkon fordult és elrohant.
Kis idő múlva visszatért.
Nem engednek be hozzá - motyogta.
- Gyere ide - kérte Kornél, és az ágy melletti székre mutatott.
Gina engedelmeskedett. Óvatosan leült a székre és zavartan nézett Kornélra. Kényszerítenie kellett magát, hogy képes legyen hangot kiadni a torkán, és el tudja mondani, amit akar. Tamás meg fog halni - gondolta. - De mi már elbúcsúztunk egymástól. Csak rosszabb lenne mindkettőnknek, ha végig kellene néznem a halálát. Most itt kell maradnom Kornéllal. Tisztáznom kell a dolgokat. És bocsánatot kell kérnem.

- Kornél... Kérlek, bocsáss meg. Azért, amit tettem, és azért, ahogyan viselkedtem veled. Ne haragudj...
- Nem haragszom - Kornél hangja valahogy furcsán tompa és szenvtelen volt. De Gina ezt nem vette észre, annyira örült, hogy túlesett a bocsánatkérésen, és hogy Kornél meg is bocsátott neki... Boldogan vőlegénye nyaka köré fonta a karjait.
- Oh, Kornél, annyira szeretlek! És úgy örülök, hogy nincsen semmi bajod!
Kornél egy darabig tűrte, hogy Gina össze-vissza csókolgassa, aztán elhúzódott a menyasszonyától.
-Kornél, szeretsz még? - kérdezte Gina.
Kornél nagy levegőt vett. Most kell kimondania. Meg kell tennie, akármennyire fáj is. Tamásnak most nagyobb szüksége van Ginára, mint neki.
- Nem - mondta.

Gina elsápadt. Érezte, hogy kimegy a vér a fejéből. Lassan lehajtotta a fejét. Mi ez? Valami vicc? Vagy Kornél még mindig nem bocsátott meg?
-Tudod, az elmúlt éjjel sokat gondolkoztam - mondta Kornél. - És rájöttem, hogy tulajdonképpen nem vagyok beléd szerelmes. Sosem voltam az.
Gina becsukta a szemét, és hideg ujjait égő szemhéjára nyomta. Hogy mondhat ilyet Kornél?... Pedig ha a férfi szemébe nézett volna talán rájött volna, hogy annak milyen nehezére esik ezt kimondani.
- Én nem érdemellek meg téged - folytatta Kornél. - Nem vagyok méltó hozzád. De Tamás... ő igazán szeret téged.
Szóval mégsem tud megbocsátani - gondolta Gina.
- Szeretném, ha most elmennél - kérte Kornél. - És ne is gyere többet, kérlek. Viszont Tamást meglátogathatnád. Holnap talán már beengednek hozzá.

Gina bólintott, majd fölállt és köszönés nélkül kitámolygott a szobából. Forgott vele a világ. Nem tudta, nem akarta elhinni, amit Kornél mondott neki. Biztos volt benne, hogy a fiú azért szekított vele, mert nem tudta megbocsátani azt a kis "félrelépést". De hát mégis mit tehettem volna? - kérdezte magától. - Tamás egyszer csak rám csörgött, hogy holnap a városban lesz és szeretne velem találkozni. Elmentünk együtt vacsorázni, és ekkor árulta el, hogy beteg, hogy már nincs sok ideje, ezért el szeretne búcsúzni. Mikor hazahozott, és kiszálltunk a kocsiból, megkérdezte, hogy kaphat-e egy búcsúcsókot. Én annyira le voltam döbbenve a sokkoló hírtől, hogy észre sem vettem, ahogy átkarolja a derekamat, magához húz és szájon csókol. Én nem egészen ilyen csókra számítottam, azt hittem, csak egy baráti arcra puszi lesz...

És ekkor bukkant fel Kornél. Hozzám jött, és ahogy leparkolt a motorjával, meglátott minket, ahogy csókolóztunk. Nagyon mérges lett, behúzott egyet Tamásnak a szeme alá, meg sem hallgatta, amit mondani akartam. Pedig én próbáltam megértetni vele, mi történt, erre elkezdett kiabálni velem, hogy ne hazudjak. Erre én a fejéhez vágtam, hogy ha nem bízik meg bennem, akkor többé ne is akarjon tőlem semmit. Ekkor ő felugrott a motorjára és elhúzott. Tamás attól félt, hogy kárt tehet magában, ezért utána iramodtunk az ő kocsijával. Mire utolértük, már megtörtént a baleset. Tamás ki akart szállni a kocsiból, hogy segítsen, de hirtelen rosszul lett és elvesztette az eszméletét. Én annyira megijedtem a földön fekvő, vérző fejű Kornél láttán, hogy szintén elájultam. Így hát mindhármunkat bahoztak a kórházba.

Gina ezután bement Tamáshoz. A férfi nagyon rosszul volt, az orvos szerint haldoklott.

A nő ott ült mellette utolsó perceiben.

Tamás utolsó leheletével ezt mondta:
- Légy mindig boldog Kornéllal, Gina. Szeretlek.
Gina ezúttal meg sem próbálta visszatartani a könnyeit.
- Én is szeretlek! - mondta hirtelen.
És Tamás boldog mosollyal az arcán halt meg.

Kornél hamarosan teljesen felépült, kiengedték a kórházból.

Tamás halála után négy hónappal újra eljegyezte Ginát. Egy héttel később összeházasodtak.