A kép

Az aluljáró fényei és árnyékai ismerősen simultak hozzám. Szinte futottam, pedig semmi okom nem volt. Olyan sürgető érzés feljutni a fényre, levegőt venni, rácsodálkozni, hogy ott fenn a nyári este illata milyen harmonikusan keveredik a felforrósodott beton furcsa szagával.
Mindig vonattal járok, ha tehetem, olyan ez, mint valami saját szertartás, amivel adózok a lelkem mélyén alvó kalandvágyó koboldnak, a nyári estéknek , a kopott füstszagú kocsiknak, és az utazás mámorának. A peronon egyedül álltam, ma már mindenkinek kocsija van… Olyanok a vonatok mintha csak a szellemek vidám mulatságainak árnyék- vagonjai lennének, néha csak én utazom. Mosolyogtam, beállt a vonat. Mindig megállok a folyosón, álmosan, tágra nyílt szemmel cigire gyújtok. Aznap nem volt kedvem, már két hete köhécseltem, esténként felszökött a lázam. Beültem az első fülkébe, a szellemvonat talán egyetlen magányos utasa mellé. Most már ketten vagyunk, szinte tömeg. Középkorú, őszülő férfi volt az arcán a nyár esték csendje. Leplezetlenül nézett rám, elnyíltak az ajkai.

- Valami baj van?- kérdeztem óvatosan, arra gondolva, hogy biztos elkenődött a szemfestékem vagy vajas-lekváros az orrom, vagy fordítva vettem fel az ingem.
- Semmi- mondta zavartan -csak... tudja én ..szóval…nem akartam megrémíteni.
Megvontam a vállam. Nem vagyok bizalmatlan.
- Demények Ákosnak hívnak, és festőművész vagyok. Itt van nyaralóm, és most épp modellt keresek egy képemhez… Nagyon meglepett, mert Ön, nagyon közel áll az elképzeléseimhez, olyan volt, mint egy nekem szánt jel volna ...hát ne haragudjon.
- Miért haragudnék? Kedves Öntől, hogy engem megfelelőnek talál, de nem tudom hogy zajlik ez, és hogy belefér-e az időmbe…
- Nem kell most válaszolnia, adok egy névjegyet, gondolkodjon rajta. Nem egy nagy teher néhányszor el kell jönnie hozzám, én vázlatokat készítek és ennyi. Nem kell órákig mozdulatlanul ülnie… A névjegyem. Gondolkodjon nyugodtan.

Hamarosan én is leszálltam, és hazafele ballagva felkavartnak éreztem tükör nyugalmam. Útközben cigire gyújtottam, még a köhögésről is megfeledkezetem. Úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás lány, akit az első randira hívtak, szinte hallottam hogy szívem lüktetése hogyan pumpálja fáradhatatlanul a vért, mintha a testem fizikai valósága távol került volna a vonaton maradt lelkemtől. Búú-tupp. Azt mondják ez az a hang- ami életben tart minket, szép ritmusosan csapódnak a billentyűk-és én megyek, érzek gondolkodom, és most itt vagyok. Itt vagyok, élek. Nyár van. Akkor miért ne, miért ne menjek el hozzá és engedjem magam lefesteni? Kajánul vigyorogtam, mint a fényképek előtt. Üzenet az örökkévalóságnak. Tessék itt voltam, 2003 nyarán, szép voltam, fiatal, és talán valaki kíváncsi lesz rám. Vagy csak én vagyok kíváncsi magamra?

Másnap gyerekes izgalommal tárcsáztam a számot. Igaz eszembe sem jutottak a tegnap esti érveim az örökkévalóságról, tárcsázás közben csak rá gondoltam, a festőre.
- Halló, jó napot kívánok én Demények Ákost keresem…
- Tessék, én vagyok.- mondta, és a torkomban dobogott a szívem.
- Én … az a lány vagyok, akivel tegnap a vonaton találkozott…gondolkodtam az ajánlatán és szeretnék belevágni, csak ezt szerettem volna mondani…
- Örvendek! Igazán megtisztel… és mikor lenne önnek jó?
- Én délelőttönként gyakorlaton vagyok, délután segítenem kell anyunak a boltban ...csak szombaton… meg vasárnap…ha nem késő.
- Dehogy késő. Akkor szombaton délelőtt várom. Rajta van a címem a kártyán, amit adtam, idetalál könnyen. Még egy kérdés, hogy szólíthatom?
- Emesének.

Próbáltam nem szorongni szombatig. A hét lassan telt. Ostobának éreztem magam. Odamegyek egy vadidegen házába. Lehet, hogy egyedül leszünk. Lehet hogy, így szokott ismerkedni… Lepkegyűjtő. Én meg belekeveredtem a hálójába.
Talán jobb, ha szólok valamelyik barátnőmnek, kísérjen el… Nem, az nem lesz jó, gyávának tűnnék, és…
Nem akartam szólni senkinek. Éreztem ott legbelül, hogy nem akarom, ez az én ügyem, nem veszi el tőlem senki, csak az enyém…

Kimerülten, zaklatottan ébredtem szombat reggel, mintha apró éles tűként szúrnának belém az át nem aludt éjszakák, az elszívott cigik az ismételt vizsgák-és mindez most egyszerre testet ölt-valami furcsa érzéki bódulatban. Bulik utáni hajnalok mámoros zsibbadása ilyen. Csapzott koloncként tekeredett rám hálóingem, de lassan egyenként kirángattam tagjaim az álom szövedékéből. Hűvös hajnali szélben mosdattam arcomat, úgyis később felkúszik a hőmérő higanyszála, és lázas izgalmam csekély hőemelkedéssé olvad a déli forróságban. Félelemmel vegyes kábulat motoszkált bennem, és a várakozás öröme, mint régi karácsonyokon mikor az ablak alá bújva próbáltam kilesni, hogy díszítik az angyalkák a fát. Szép akartam lenni… és tessék, ujjnyi karikák a szemem alatt , sápadt vagyok, kócos…lassan éledtem újjá, latba vetve minden női praktikát, amelyekkel megpróbáljuk becsapni a bennünk rejlő elégedetlenséget.

A festő háza nem volt messze, már rég megnéztem a térképemen. Minden nap megnéztem a térképemen, ez az igazság. Lopva az órámra pillantottam, vajon a fél nyolc nem korai még, de lenyomtam a kertajtó kilincsét, nyitva volt. Úgy léptem be, mintha ismerném a járást, egyenes derékkal- húzd ki magad fiam, emeld fel a fejed, hadd lássanak-körbenéztem. Csöndesen szundikált a kert, félrelökött locsolócső, a házfalnak támasztott cirokseprű, talicska, a verandán nagy zöld kerti asztal. Kopogtattam.
Titokban egy pillanatra azt kívántam bárcsak, ne lenne itt, megfordulok, és elballagok- én eljöttem kérem, de nem volt otthon- de eszembe jutott, hogy a vert seregek csüggedésével kullognék haza, nem, nem megyek , addig kopogtatok amíg ki nem nyitja valaki.
- Jó reggelt Emese, nem gondoltam volna hogy ennyire koránkelő. Jöjjön beljebb, megiszik velem egy csésze kávét?
Nem mozdultam , mintha odabent lenne az a valami, amitől tartok.
- No, jöjjön. Addig üljön le, vagy nézzen körbe, egy perc és itt leszek.

Meleg kávéillat bugyborékolta körbe a lakást. Biztos nem akar semmi rosszat, aki ilyen otthonos illatokat csal elő ilyen korán, a kedvemért. Odabent a szűk előtér nappaliban folytatódott. Beóvakodtam. A falakon meglepően kevés kép volt, kivéve egy nagyobb festményt. Elővettem a szemüvegem. A képen egy fehér ruhás nő állt, talán pont itt a mólón. Kezében szalmakalap, légies könnyed mozdulattal hajolt hátra, mintha rést ütött volna pillanat törékeny burkán. Gyönyörű volt, könnyed, elegáns, mint a századelő nőalakjai.
- A feleségem-hallottam a hangját, összerezzentem-amikor fiatalok voltunk. Nem ülünk ki a verandára, kellemesebb odakint?
Mohón kutattam az arcát. A szemei alatt millió szarkaláb jelent meg, ha elmosolyodott.
- Mivel foglalkozik, Emese?
- Egyetemre járok, orvosira.
Felkapta a fejét.
- A feleségem is orvos volt.- Pillanatnyi csöndünk megült a kávéscsészénk szélén.

Rám mosolygott, félénken előrehajoltam és elvettem tőle a csészét. Nem lesz semmi baj, gondoltam. Jóleső érzés töltött el, lassan felengedtem. Úgy bánt velem, légiesen könnyedén, mintha én lennék az asszony, aki az imént a nappaliban nézett vissza rám a képről. Hiányzott belőle az eddig ismert férfiak durvasága, és nyájas bizalmaskodása. Egész délelőtt beszélgettünk a verandán, a készülő festményről nem sok szó esett.
- Holnap találkozunk, ha ráér, nekifognánk a munkának. Ne haragudjon hogy ma csak raboltam az idejét…
- Nem rabolta, dehogy…

Szinte futottam hazáig. Olyan dicsőségérzés kerített hatalmába, érezni akartam az izmaim fáradtságában megbújó valóságot, ujjaim között engedtem a meleg levegőt átsuhanni, hátamon éreztem verejtékcseppek gördülését. Otthon kibújtam a ruhámból, és földre löktem. Hozzásimultam a hideg tükörlaphoz, mellbimbóim hirtelen megkeményedtek, leheletem foltot hagyott, lassan növekvő-csökkenő párafoltot.
Lélek. Élek…
Másnap tényleg nekifogott a munkának.
- Emese, ne haragudjon, de ha arra szeretném kérni, hogy a kép kedvéért viseljen egy ruhát, megtenné?
- Természetesen.
- Vegye fel ezt a ruhát, kérem! Ebben szeretném lefesteni…-A szekrényhez lépett. Jeges dermedtség futott végig rajtam, az a fehér ruha volt, amit a felesége viselt a képen.

Már igent mondtam. Nem lehetett visszakozni. Nem is akartam, kimentem a fürdőszobába, és szó nélkül felvettem a ruhát. Tökéletesen állt rajtam, bőrömet kellemesen súrolta a lágy anyag. Megszagoltam, évek óta állhatott a szekrényben mégis mintha éreztem volna távolról a másik asszony testének, kölnijének illatát. Ó, idők szaga-gondoltam mosolyogva, sosem értettem egy versben ezt a sort.
Már nekikészült a festménynek, az állványt igazgatta. Lenyomtam a kilincset, ajtó nyikorgása távoli zörejnek tűnt… Mozdulatlanná dermedtünk mindketten. Mintha testem húrrá feszült volna, ő, maga volt a döbbentet. Az idő megállt most, az óra is visszafojtotta a ketyegést, csak én lélegeztem, az utcán megálltak a légkalapáccsal, csak az én szívem vert. Elindult felém. Ahogy közeledett, minden lépésnél, egyre hangosabbak lettek léptei…
- Jöjjön, Emese álljon szépen ide a fénybe - megfogta a karomat, és átvezetett a szoba másik végébe. Ernyedt engedelmességgel követtem.
Este hazafele menet még mindig remegett a térdem.

Már nem csak hétvégente, minden nap átszaladtam hozzá. A ruha magába szívta a testem illatát, mintha kiszellőzött volna belőle, az időtlen parfümillat-mégis minden nap magszagoltam. Szinte kutattam egy régi rúzs, egy szappan után. Titokban nyitogattam a fürdőszobaszekrényeket: fésű, borotvakrém, fogkefe. De csak egy. A szekrény, amelyből a ruhát kivette üres. Vajon belőlem mi marad, talán csak ez a kép?
Aztán egyik nap megtaláltam a lemezjátszót.
- Működik?- fel sem nézett, dolgozott tovább.
- Bizony. Nagyon régi, még újonnan vettem… pedig már akkor is maradinak számítottam.
- Nekem is volt gyerekkoromban… Feltehetek egy lemezt?
- Mért is ne?

Nem is néztem kivettem egy viseltesebb borítójút. Elindult, szépen lassan hullámzott, ráemeltem a tűt. Tangó volt. Letette az ecsetet. Kijött az állvány mögül, megállt velem szemben.
- Emese, tud tangózni?
- Nem.
- Mindenki tud, Emese, csak épp nem tud még róla. Húzza ki magát, emelje fel a fejét.- Átkarolta a derekam.
- Emelje fel a fejét, lépjen utánam. - Botladoztam. Most éreztem csak milyen erős, szinte vonszolt magával. Mintha az én lábam nem érintette volna a földet, mégis suhantunk, lebegtünk. Behunytam a szemem, mi szükség van most látásra, nekifeszültem a testének. Soványnak láttam eddig, most éreztem az izmaiból áradó erőt, öregnek láttam tegnap, ma időtlen volt, -néhány percre most én voltam a fehér ruhás asszony, a józanságom romokban hevert.
- No, látja Emese, megy ez magának- hangja rántott vissza a valóságba, szinte fizikailag fájt a szemem kinyitása- Köszönöm a táncot, ha többet gyakorolnánk, még jobban menne. Sajnos azonban a képet nem sokára befejezem, és gondolom, Maga sem akarja ezt a szép nyarat a műtermemben tölteni.

Jeges dermedtség hűtötte le forró kedvem. Hallgattam. Nem volt mit válaszolnom. Még köztünk lüktetett a tánc szabadsága, szerettem volna suttogni, nem akarok felébredni, nem!
- Most mennem kell. - Kiszáradt a szám, szinte kín volt nyelni- Akkor holnap jövök utoljára?
- Jönni akkor jön, amikor akar, Emese, bármikor szívesen látom, de modellként, már csak holnap kell jönnie.
Kurtán búcsúztam el, féltem, hogy ha tovább maradok, eltűnik az előbb megkaparintott édes érzés. A lépcsőn lefele robogva rápillantottam a nappaliban függő képre. Az asszony diadalmasan mosolygott. Lesütöttem a szemem. Hazáig szaladtam, ügyet sem vetve a délutáni forróságra.
Anyám a verandán ült, újsággal a kezében.
- Mesikém, megjöttél? Peti keresett telefonon. Háromszor is! Hol voltál? Azt mondja már két hete semmit nem tud rólad! Azt sem tudja mész –e egyáltalán?

Peti, a barátom, kint töltötte a gyakorlatát Lengyelországban. Anya hallani sem akart róla, hogy én is vele menjek, van itt is kórház. Meg nekünk nincs pénzünk ilyen flancra…
- Mért nem hívtad fel? Hallod? Én nem értelek, fiam. Két hete még a nyakad törted, hogy kimehess hozzá, Lengyelországba . Meggondoltad magad?
- Nem…- Anyám egyre vaskosabb szemüvegeket viselt.
- Akkor? Mi van?
- Semmi különös…- Amióta apa elhagyott minket romlott ennyire a látása.
- Akkor? Hívd fel azt a gyereket!
- Jó.- Vajon ennyi idős koromra, látni fogok én egyáltalán? Sarkon fordultam és bementem a házba. Odabenn hűvös csend vett körül. Leheveredtem az ágyamra. Peti, Lengyelország több ezer kilométerre van tőlem.
Holnap lesz az utolsó nap.

Összefolynak a percek, hogyan lett a nappalból éjszaka, a fülledt meleg egyre jobban bekúszott a szobába. Álmatlanul forgolódtam, gyűrt hálóingem ledobtam, majd újra felvettem. A hajnal megváltásként köszöntött rám, elszenderedtem. Másnap alvajáróként ténferegtem, borzongtam az osztály folyosóin. Az utolsó napom volt itt is, az utolsó. Megremegtem erre a gondolatra. Itt is ma van az utolsó nap. Újra és újra megpróbáltam megállítani az időt, nem, nem megyek ma el, felhívom valami átlátszó kifogással, fáj a hasam… Nyerek egy napot? Semmi. Ha ma nem megyek, nem láthatom, nem, el kell mennem, talán mégsem végez még, még biztos van mit javítani a képen, és mostantól nem kell bejárnom a kórházba se. Nem, véget kell vetni ennek. Peti vár, mindent elterveztünk. Az alagsorban, kibújtam fehér köpenyből, nadrágból.

A ruha a kórházé… vissza kellett szolgáltatni.
- Dobja oda kedveském, mindjárt adom a céduláját-bordáim kivillantak, lepillantottam mintha szégyellném magam, a raktárosnő bizalmasan hunyorgott- Öltözzön fel angyalom, most már vége, nem kell többé jönnie…
Nem kell. Holnaptól, már nem. Délután a festőnek is visszaadom a fehér ruhát.
Eljött a délután, és én végtelenül fáradtnak éreztem magam. Léptem könnyű, mint macskák árnya a tetőgerincen. Búcsúzni mentem. Vettem egy üveg bort, nagy gonddal válogattam a boltban. Szokás szerint a megbeszéltnél korábban értem oda. Azt hiszem ő is izgatott volt, vagy talán az én izgalmam ragadt rá? Aranyozott szegélyű talpas poharakat vett elő, ittunk a képre, a jövőmre, a múltjára, és a Balatonra. Talán kicsit be is csíptem.
- Emese, kérem, még egyszer vegye fel a kedvemért a ruhát, és álljon oda fénybe!

Nem számítottam rá, hogy még egyszer fel kell vennem a ruhát. Titkon mégis örültem neki, mintha a testem része lett volna, el sem tudtam képzelni mi lesz, ha már nem viselhetem. A jól ismert mozdulatok otthonosságával álltam a helyemre. Kitakarta a képet, de engem nézett, éreztem, ahogy a tekintete végigfut rajtam, bizseregni kezdtek a végtagjaim, furcsa meleg érzés szaladt át rajtam. Tudtam, hogy engem figyel. Most csak engem. Szinte megfulladtam a ruhában, égette a bőrömet… Kikapcsoltam a fülbevalóim és ledobtam a földre. Majd a ruha felső gombjait. Levettem és ledobtam a földre. Ott álltam, csendben. Ő nézett. Kibújtam a bugyimból, melltartómból. Most voltam én, nem a távoli fehérruhás asszony, nem egy életre hívott gondolat, hanem én Emese. Nem voltam magamnál. Lassan hullámoztak a dolgok, sosem éreztem magam ennyire biztosnak. Elindult felém és vártam, vártam az érintéseit, a csodát, ami kettőnket összeköthetett. Megállt előttem, tekintetében a nyáresték csendjével.
- Emese öltözzön szépen fel!- de csak távoli zümmögés volt a hangja. Hallottam, amit mond, de nem fogtam fel… majd felemelte a bugyim…
- Adja a lábát, kislány. – Rámadta, mint egy gyerekre, majd a melltartót, érdes keze végigsiklott hátamon-engedelmesen tartottam a tagjaim, mint anyámnak kiskoromban.

Feladta rám a fehér ruhát, és átkarolt lassan elindított kifele. A lépcsőn lefele csendesen sírni kezdtem. Óvatosan leültetett az előszobában felhúzta a saruimat. Gondosan kötötte meg a fűzőt.
- Isten áldja Emese, vigyázzon magára.
A kezembe nyomta a táskámat, a levetett rövidnadrágom.
- Köszönöm. Visszahozom a ruhát, amint… - Hüppögtem.
- Hagyja csak, Emese.
Ránéztem. Nem fordultam el, nem szégyelltem a könnyeimet. A kapuból nem néztem a vissza. Az utcára kiérve már nem sírtam. Húzd ki magad fiam, egyenes derékkal…az aszfalt ontotta magából a hőséget. Megálltam az első telefonfülkénél, előkotortam egy százast. Kifújtam az orrom, és tárcsáztam.
- Szia Peti, én vagyok az Mesi, gondoltam megleplek, és már holnapután indulok…