Jobb élni, mint megijedni

Vannak néha rossz napok, és vannak megalázóan rossz napok. Vannak kellemetlen pillanatok is, például mikor a moziban szorít a melltartód, ezért észrevétlenül leveszed. Majd a melletted ülő Apuka, akinek előzőleg véletlen megittad az üdítőjét - gyanús is volt, hogy én nem kólát kértem – hozza utánad a fekete csipkedarabot, hogy ugyan már, nem a tiéd-e véletlenül. Kicsit pirulsz ilyenkor, és mosolyogsz, mint aki a fogassal a szájában aludt, de igazából nem olyan vészes, hogy ne élnéd túl. Ám, mikor egyetlen nap leforgása alatt tudod meg, hogy a vőlegényed, akivel öt éve vagytok együtt, megcsal, majd ezt csillapítandó, a whiskyvel vigasztalódsz, és ezek után még visszamész az irodába, ahol gyakornok vagy… na abba a napba minimum bele kell halni!

Amúgy sosem iszom. Ezért is furcsa, hogy ilyen bensőséges kapcsolatba kerültem azzal a kevésbé finom sárga árpa-lével. Enyhén szólva a fenekére csaptam az üvegnek, utána tetézendő a bajt: sörrel öblítettem. Nem tudom honnan jött az ötlet, talán semmi jobb nem jutott eszembe, vagy a filmekből gondoltam, hogy ez jó lesz… Hát nem lett jó. A főnöknek sikerült egy seggfejet mondanom, mikor érdeklődött, hogy ittam-e. Kár volt. Amúgy mentségemül szolgál: tényleg egy fenékre emlékeztet a kopasz feje, de ez most mindegy. Szóval az ilyen nap már nem pusztán megalázó, vagy kellemetlen…

Az ominózus napon, azt hiszem épp e meghalós ügy végrehajtásán gondolkoztam csukott szemmel, egy irodai forgószéken kuporogva, mikor Balázs hangját hallottam távolról, nagyon távolról.
- Miért csinálta? El kéne vinni. – fogalmam sincs, kivel beszélhetett – Tényleg? Aham… Na nem! Én biztos nem! Nézz rá, mindjárt hányni fog…
Balázzsal egy egyetemre jártunk. Sosem bírtam elviselni a tudálékos stílusát, idegesített. Imádkoztam magamban, hogy fel tudjak állni és elszaladni, nehogy segíteni próbáljon… pont ő, jaj. De hiába, centrifugában ültem és csendben tűrtem. Pont a holtpont-határaim abszolút kiszélesítésén voltam, mikor valaki erősen megragadta mindkét karom és felrántott a székről.
- Most pedig elpucolsz innen! – Balázs hangja bántó és szigorú volt, azért ezt nem érdemeltem meg – Hihetetlen, rád sem ismerek Dóri, mi a jóélet ütött beléd? Megbolondultál? Vagy megjött? Bejössz ide részegen…

- Auuu ez fáj, Te… seggfej! – sziszegtem, mert üvölteni nem tudtam, és közben ráeszméltem: a kedvenc kifejezésemmé vált a seggfej.
- Most azonnal hazamész és kijózanodsz! – mindig is szeretett parancsolgatni.
- Nem lehet! Nem mehetek haza! Nincs hova… hova menjek? – nagyon nem akartam sírni, de olyannyira megsajnáltam magam, amiért megcsaltak: kibuggyantak a könnyeim.
Talán ő is megsajnált, vagy csak kellemetlen volt a kollégák előtt a nagyjelenet, sokkal gyengédebb hangon csitítgatni kezdett:
- Na jól van! Ne sírj már! Megmondom mi lesz: most lemegyünk, beülsz a kocsimba, lehetőleg nem hányod össze, és elviszlek anyádhoz. Jó?
Na, erre úgy megijedtem, hogy a sírás abbamaradt, helyette csuklani kezdtem, de veszettül.
- Neeee! Csak oda ne kérlek, nem bírnám ki ha még ő is… - ekkor csuklottam egy nagyot – szóval ha izé…így látna! Kérlek…
- És apád? – Balázs kezdett megint ideges lenni, felnézett, hogy ki hallja a beszélgetésünket.
- Nem! Elutazott… – nyögtem és újra fojtogatott a sírás.
Gondterhelten nagyot sóhajtott:
- Gyere, induljunk! Na gyere már! Had ne rángassalak végig… kérlek.

Nagy léptekkel indult a kijárat felé én pedig, mintha ez az egyetlen választásom lett volna, rohantam utána lesütött szemekkel. A rohanás inkább csak szándékomban állt, nem volt módomban kivitelezni. Azért néha bevárt, és segített. Így értünk le az utcára, ahol a napsütésben hirtelen úgy elszédültem, hogy éreztem, menten elájulok. Egy pillanatra megálltam, becsuktam a szemem, és vártam azt, aminek már biztosan jönnie kell: a véget! Már minden mindegy! Láttam magam előtt, hogy összeesek és többen fejcsóválva, sajnálkozva haladnak el mellettem. „Szegény fiatal teremtés!”

De akkor ott a Szent István Körúton mégsem haltam meg. De nem ám! Balázs betehetett a kocsijába, mert a következő, amire emlékszem, hogy nála vagyok a lakásán, és fel alá járkálva prédikál nekem.
- Elmondanád, hogy mire volt ez jó? Hm? Komolyan nem értelek. Az a kapcsolat már jó ideje haldoklott. Mi a fenéért siratod! Különben is Te nem szoktál inni! Miért pont a mai napot választottad erre? Olyan vagy akár egy kölyök! – Jobbra-balra sétált közben, és ha mellém ért jelentőségteljesen, megsemmisítő szándékkal rám nézett.
- Elég! Hagyj békén, elég bajom van anélkül is, hogy itt izélnél. Nem vagy az apám! – lehajtottam a fejem – Különben is szédülök! Nem ülnél le? Elegem van a járkálásodból! Hányni fogok!
- Mesés! Neked van eleged… mit szóljak én? Eljöttem, pedig ezer dolgom volt, és most nem tudom, mit kezdjek veled. A mosdó pedig arra van! – nem volt túl nyugodt ő sem.
- Amúgy meg jó lenne, ha nem Te adnál… szóval ne oktass ki, pont Te, akinek még nem volt két hónapnál hosszabb kapcsolata! Ez egészen más volt, ez igazi szerelem volt, és most… - lepergett a szemem előtt az exkapcsolat exszépsége, és fájt. Igazságtalannak éreztem, hogy az extra rossz élmények persze ilyenkor nem jutnak eszembe.
- Nehezen leszek szerelmes, ennyi. – válaszolta teljesen közömbösen, pedig bántó szándékkal mondtam, amit mondtam.

Csak ott ültem a fotelban, Balázs világos, bútortalan lakásában és sírni volt kedvem, ő meg csak nézett ki az ablakon. Azt hiszem teljesen hidegen hagyta, hogy szenvedek, hogy nincs hová mennem, és már állásom sincs. Ekkor nyomorom átélve, hirtelen elhatározásra jutottam:
- Elmegyek! – megpróbáltam felállni, de nem ment, szédültem és a mozgáskoordinációm teljesen felmondta a szolgálatot.
- Hova mennél? Inni? – gúnyosan nevetett, de én cseppet sem találtam viccesnek. – Itt maradhatsz, de előtte meg kell fürödnöd! Engedek vizet, mert a zuhanyozás, úgy látom, nem menne. – ezzel eltűnt a fürdőszoba irányába. Percekbe telt míg felálltam és utána tudtam támolyogni. Átöltözött közben kisgatyára és fehér pólóra, egészen más volt így, mint öltönyben. Egészen emberinek tűnt, szép a lába, állapítottam meg magamban, és milyen rendes, kisúrolja a kádat nekem! Rám sem nézett, csak parancsot adott:
- Vetkőzz le, és fürödj meg!

Engedelmeskedtem, az igazat megvallva reméltem, hogy nem hagy magamra. Végül is, egész rendes fiú. Ha jól emlékszem még másod év táján egy buliban odajött hozzám és azt kérdezte „nem fájt, mikor leestél a mennyországból?” Kinevettem érte. Utána még egy darabig kérdezgette a barátaim, hogy van- e valakim. Rég volt. Mindegy. Azért nem bántam volna, ha esetleg megölel, vagy gyengéd hozzám. Olyan elárvultan álltam ott a hideg csempén. De fel sem pillantott. Hangosan csobogni kezdett a víz a kádba.
- A fenébe is, várd meg a vetkőzéssel, amíg kimegyek! – ezzel sietősen távozott, és rám csukta az ajtót.

Csalódottan kibújtam a ruháimból, beültem a kádba. Egyből beleejtettem a tusfürdőt, csúszott, mint ahogy az ilyen flakonoknak illik, csak épp nem találtam meg és a zúduló víztől és minden tiszta hab lett. Sóhajtoztam, megmostam az arcom. Azt reméltem, ha lebukok a víz alá, akkor hopsz eltűnök ebből az életből, és minden jóra, vagy talán visszafordul, ám nem ilyen egyszerű. Kiszálltam, de volt egyetlen törölköző sem sehol. Úgy habosan, vizesen bementem és megálltam a nappali közepén, a kék szőnyegen kis tócsa lett körülöttem. Balázs telefonált. Mikor bekerültem a látómezejébe, hirtelen csend lett és végigmustrált tetőtől talpig, a combom, a mellem, hasam. Ekkor eszméltem rá milyen kényelmetlen is ez, így ruhák nélkül és borzasztó zavartan magam elé kaptam a kezem.
- Nem adtál törölközőt…- mondtam elhaló hangon.
- Várj egy kicsit – mondta a telefonba – ott van a fürdőszobában, a szekrényben, azt hittem megtalálod, de mitől nézel ki úgy, mint egy pudli? Mi ez a sok hab? – nevetett.
- Hagyjuk! – visszamentem és hihetetlen: valóban volt törölköző, hát megtörölköztem. Percekig nem mertem bemenni a szobába, úgy szégyelltem magam, kijózanított saját érthetetlen viselkedésem. Miért mentem be meztelenül? Felfoghatatlan milyen furcsa hatással van rám az alkohol. Szólongatnia kellett, hogy újra a szeme elé merjek kerülni. Egészen kedves lett.
- Na akkor, most lefekszel szépen aludni, majd utána kitaláljuk hova mész innen. – mondta és felhajtotta a paplant – Ha esetleg ez vígasztal, szerintem nagy hülyeség volt megcsalni téged, majd ő is rá fog jönni…

Leültem az ágyra és hirtelen én is éreztem, hogy rémesen fáradt vagyok, már narancsba hajlottak a színek odakint, de Balázs gyorsan el is húzta a függönyöket. Elnyúltam az ágyán és megcsapott a párnája illata. Ráhajtottam a fejem. Egész jóképűnek láttam, pedig alapvetően nem az. Nem is igazán az estem, de amit mondott, meg ahogy mondta! Hozzá a kínzó szeretetlenség, amit éreztem… hirtelen erős vonzalmat ébresztett bennem.
- Gyere ide – kértem – meg szeretném köszönni, hogy ilyen rendes vagy velem.
Belemarkoltam a pólójába és magam felé húztam, azt hiszem meg akartam csókolni. Egészen az ajkamig hajolt, de ott megállt, hidegen rám nézett és csak ennyit mondott:
- Részeg vagy! Nem kellesz így. Aludj!
- Nem tetszem Neked? – kérdeztem szomorúan és elfordítottam a fejem.
- De tetszel. – úgy mondta, mint a kisgyerekek, ha bevallanak valami rosszaságot - Amióta ott álltál a szobámban… kívánlak is, de így nem! Ha a világ legjobb nője feküdne itt részegen, azzal sem feküdnék le – már mosolygott – na, talán azzal lefeküdnék!
- Gyűlöllek! – mondtam félig komolyan, félig nevetve – Jó éjt!
- Szép álmokat! – felelte és kiment. Hatalmas űr maradt a szobában. Még vagy fél órán át gyötörtek a gondolataim, végül belefúrtam az arcom a párnájába és elaludtam.

Hajnal felé szörnyű zakatolásra ébredtem. Rémes, micsoda zaj volt! Később sajnos rá kellett döbbennem a ricsaj a fejemben van, pech. Lassan kezdett a tegnap is derengeni. Halkan felvettem valamit és kinyitottam az ajtót, hogy megleljem a ruháimat. Abban reménykedtem, hátha Balázs még alszik és leléphetek anélkül, hogy látna. De a kanapé, az éjszakai álmatlanság jeleit mutatva gyűrötten, üresen állt. Nagyon csendben akartam maradni. De ha valamit nagyon akarok, az sosem sikerül. Viszont sikerült hatalmasat rúgnom egy kisasztalba és ott helyben leguggoltam a fájdalomtól.
- Felkeltél? Örülök. – kicsit meglepett volt, amiért a földön talált. Egy szál gatyában volt.

Szép lassan néztem végig, még sosem láttam így, pedig vagy nyolc éve ismerem. Nem tűnt miszter-univerzumnak, de azért látszott, hogy sportol. Ő is alaposan végigmért.
- Látom, találtál ruhát. Jó kis ing, én is szeretem, bár én nem itthonra hordom. A bugyid a fürdőben van, szerintem vedd fel! – már megint lekezelő hangon utasított, amitől (kisgatya ide vagy oda) gyűlölnöm kellett újra.
Elpirulva kisomfordáltam és felvettem a bugyim, nadrággal együtt, hogy fulladna meg! Mire visszaértem ki volt készítve egy fél pohár sör, gyógyszer és két pirítós.
- Mondd Balázs, meg akarsz ölni? Minek a sör?
- Hidd el, jót tesz! Milyen éjszaka volt?
- Oh csodás! Orbitális szex volt tényleg! – vicces próbáltam lenni. Hát, annyira nem nyűgözte le humorom, tehát inkább enni kezdtem és felhajtottam a sört.
- Mi a terved? Hova mész? – kérdezte. Ö nem evett, csak engem nézett. Kifejezetten rosszul érintett, hogy nézi hogyan eszem.
- Azt hiszem innen a vidámparkba megyek, rám fér. Jössz velem? – feleltem két falat között.
Kérdőn nézett rám, majd gúnyosan felröhögött:
- Aha, értem. Szóval hozzám költözöl. De ma én alszom bent, Te pedig a kanapén és hétfőn együtt megyünk bocsánatot kérni a viselkedésedért! Ja igen, természetben fizethetsz a szállásért meg a kajáért, jó?
- Én fizettem volna tegnap!
- Ó nem, annál jobban dolgoznod, mint amire tegnap képes lettél volna! – cinkosan összenéztünk és nevettem.

Majd valóban elmentünk, de nem vidámparkba, mert még mindig félt hogy hányni fogok, hanem az állatkertbe, utána ebédeltünk, sétáltunk és vettem új felsőt, az ő kérésére zöldet. Nem volt rossz társaság. Megnevettetett.
- Úgy csinálnék valami jót! Te nem? – érdeklődtem késő délután sétálgatás közben.
- De. Milyen jóra gondolsz? Én sok jót tudok. – ravaszság csillant a szemében.
- Hm, menjünk vacsorázni és táncolni! – komolyan kedvem volt hozzá, szeretek táncolni.
- Nem a legjobb, de oké.
- Na miért, Te mire gondoltál? – kérdeztem, és a szemét kerestem a tekintetemmel. Ekkor meglepetésszerűen átkarolta a derekam és szorosan magához húzott, én pedig rémülten összerezdültem az érintésétől.
- Csak az oszlop miatt… aminek készültél nekimenni – mosolygott és gonoszul ellökött magától. Már megint utálnom kellett!

Valóban táncolni mentünk. Meleg, finom este volt. Érezni lehetett a levegőben a nyár végét, a hűvös, bánatos ősz előtti utolsó, forró erőfeszítést a melegtől. Már közeledett a hideg idő, ezért még egy utolsó, búcsúzó vidámság, tombolás volt a fényekben, a párában a Duna felett és a mulató emberek szemében. Nyitott, fényes helyre ültünk be, ahol Balázs már a vacsoránál sokat ivott. Beszédes és közvetlen lett.
- Tudod Dóri, még nem mondtam, de van barátnőm. Helyes lány. Igazán. Nem hiszed mi? Nem nézel ki belőlem jó nőt, mi? Hm? Mondd csak nyugodtan!
- De elhiszem, hogy szép lány. – hidegen hagyott szép-e, és különben is nevetségesnek találtam, hogy itt erő-demonstrál nekem.
- Na azért nem mondom, hogy gyönyörű… nincs olyan feneke, mint… szóval kedves, meg okos. Olyan nekem való. Te például, sosem járnál egy olyan fickóval, mint én. Neked biztos csak a hihetetlen jóképű, hihetetlen izmos, piszkosul gazdag és hihetetlen egyszerű pasik tetszenek, nem? Én csak ilyenekkel láttalak még! – hangosan felnevetett.
- Hihetetlen hülye vagy, és gonosz, egyáltalán nem vagyok ilyen! – bántott, nagyon fájt, hogy ezt mondta - A külső azért számít, de nem elsődleges, egyáltalán nem. A pénz pedig cseppet sem érdekel. Sajnálom, hogy ezt gondolod. Talán pont azért mondod, mert kettőnk közül neked fontos a pénz. Most sem én akartam ilyen flancos helyre jönni! – megbántott, ezért elhatároztam, hogy kioktatom:

- Tudod Balázs, a pénz tényleg nem minden, nekem például: sosincs sok, de nem bánom. Vehetsz könyveket, pozíciót, szexet, de tudást, elismerést, szerelmet soha. Úgy van ez, mint az óra meg az idő… csak órát vehetsz pénzért, a másik…- nem hagyta magát.
- Ah, Te ezt úgysem érted, hagyjuk. – legyintett mellé, hogy jelezze, valóban hagyni akarja a témát. – Szóval itt van Kinga, mármint a barátnőm, és minden rendben van vele, mégsem szeretem szerelemmel, érted ezt? Ha együtt vagyunk olyan, mint egy pohár hideg üdítő, finom, kellemes és jó. De semmi több. – sóhajtott – Mondd Dóri, miért hordasz melltartót? Neked tök felesleges, nem olyan nagyok…
- Na kössz! Kapd be! Hogy mondhatsz nekem ilyet? – azért kacagtam, pedig dögség ilyet mondani egy lánynak.
- Hadd ne én kapjam be!
- Ha én kapom be, fájni fog! – és komolyan meg tudtam volna harapni akárhol.
Nevetett.
- Mondhatok valamit? – mielőtt szólhattam volna, már mondta is – Nagyon nem bírtalak téged az iskolában. Játszottad a jégkirálylányt. Pedig egész normális lány vagy.
- Jah, képzelem! Na gyere, akkor táncolj velem! – felpattantam és húztam magammal a zene felé.

Három órán át táncoltunk, együtt, másokkal, fiatalon, önfeledten. Ittunk és táncoltunk, táncoltunk és nevettünk. Hatalmasakat kacagtunk, úgy igazán, szívből. Összeért a kezünk, átkarolt, azt súgta gyönyörű vagyok, majd hirtelen szétváltunk. Megsimogatta a fenekem, a derekára húzta a combom, majd elpörgetett magától. A csípőm az ágyékához szorítottam, mellem a mellkasára és ismét szét… minden a zenétől függött. Másodpercek voltak csak, vagy még annyi sem, más észre sem vette, de én már nem tudtam eldönteni: táncolunk, vagy szeretkezünk.

Hajnalban sétáltunk haza, fogta a kezem. Derengett az utcán a fény, de ez a félhomály már hideg volt és élesen látszottak a körvonalak, már nem melengetett, mint nyáron. Ezen az éjszakán jött el az ősz, azt hiszem. A sötétség azért még lefolyt a koszos falakról és eltűnt a csatornarácsokon. Újra nappal lett mire hazaértünk. Balázs már nem volt olyan, mint az este, szótlanul jött mellettem és elengedte a kezem. Ott a sötétben nem ő irányított, hanem az ital, a vágy, vér, ösztön… ki tudja. Ám most újra Józanbalázs, az erkölcs és félelem vette át kiérdemelt hatalmát. Sóhajtottam. Az éjjeli Balázsba bele tudtam volna szeretni, aki szórakoztató, gyengéd, és akinek érzéki a szája… ebbe már nem. Felmentem a táskámért, amiben szinte semmi sem volt, de hát akkor is… Felhívtam egy barátnőmet. A barátnőmet, így helyes. Kellett egy fürdés, egy ágy és egy megértő pillantás. Gyorsan akartam búcsúzni.

- Hát köszönök mindent. A táncot, mindent. – szomorúan mosolyoghattam, mert zavart lett és elkezdett a konyhában pakolni.
- Semmiség, én köszönöm, nem minden nap mulatok ilyet. Majd találkozunk bent, vagy ha nem jössz vissza, majd összefutunk. – két tányért feltett a helyére, szerintem még életében nem volt ilyen házias. Teljesen értelmetlen volt rendet tenni, de az ember szeret értelmetlen dolgokba menekülni.
- Nem megyek vissza, úgyhogy majd…
- Rendben. Majd esetleg felhívlak. – nem tudta a számom, de nem szóltam, csak mosolyogtam. Jobb is, ha nem hív. Nehezen lesz szerelmes? Á dehogy, nem hiszi el, ha szerelmes valakibe! Én pedig nem győzködök senkit. Ahogy édes húgom mondaná: IJB, ami annyit tesz Így Jártál és még egy kevésbé szép Bé-vel kezdődő szó. Hugi szereti a mozaik szavakat. Ezen gondolkoztam, mikor fájni kezdett, hogy csendben vagyunk.
- Szia! – törtem meg.
- Szia… - nem néztem rá, de tudtam, hogy bánatos a szeme. Bánja, hogy fél tőlem. Bánhatja…
Lassan mentem ki. Talán filmes csókjelenetben reménykedtem titkon. Ám érdeklődés hiányában ez elmaradt. Hagyott elmenni. Jobb így. Jobb is így…