Novellák - 134.oldal

Kábulatomból a vállamba csapódó golyó ébresztett fel. A fájdalomtól elengedtem a létrát, de már a tetején voltam, és a másik oldalra estem át. Rettenetesen fájt, de nem a sebem, hanem hogy meghalt. Megölte! Meg kell bosszulni, de most semmi esélyem, menekülni kell. Elkezdtem a hegyek felé futni, ahova nem tudnak az automobiljaikkal követni...

Emlékei csak úgy zuhantak a lelki szemei. Eszébe jutott, ahogy először meglátta Juli gyönyörű kék szemeit és aranyszőke hosszú haját, és hogy már akkor hevesebben kezdett verni a szíve. A múlt következő egy darabkája az első csókuk volt. A lány gyengéd ajkait még most is a száján érezte… Az utolsó kép, ami a fejében volt, egy felborult autó és benne egy szőke hajú, hallott lány feküdt. Aztán elhomályosult minden…

A fiú felsietett a lépcsőn, lépései alatt halkan nyikorgott a fapadló. Jud végig nézte, ahogy szerelme a szobájába indult. A konyhában levett két poharat a polcról ezután gyümölcslevett vett elő a hűtőből, tálcára helyezte az egészet és felvitte a szobába. Belépve az íróasztalára helyezte az inni valót, majd Imi mögé lépett, aki csak úgy bámult ki az ablakon. Judy hozzá simult a hátához, átölelte a karjaival...

Egyébként eszembe sem jutna, ha nem kapok egy nevetős fejbecsapást, „Boldog Mikulást!” felkiáltással, ahogy ezt manapság szokás, hogy a mai napban bármi különleges is van. Még csak a hó sem esett le, és az, hogy egész iskolába menet csak egyetlen, lesoványodott Télapót láttam lődörögni az út túloldalán, már meg sem érint. Lassan minden elveszíti a varázsát...

Annyira egyedül voltam, mint még soha. Csak fájt. Szüntelenül. Gyáván és megalkuvón terültem el az utolsó estén, az általa utoljára vetett ágyban. Körülölelt a bénult szívdobogás, a maroknyi indulat. Egy röpke érzés. Szeretem. Átfutott a hideg ereken a szó, de hang nem társult bájához, csak némi kellem. Adtam, elvettem...

Úgy érzem, nem bírom tovább. Beteg vagyok. Azt hiszem. Nem. Nem csak hiszem. Tudom. Régóta. Nagyon régóta. Nem tagadtam sosem. Nem érnék vele semmit. Haragszom. Dühös vagyok. Gyűlölöm a világot. Gyűlölöm őt. Szétvet az indulat. Feloldani. Nem tudom, hogyan kell. Nő bennem a gyűlölet. Nő bennem a harag. A düh. Az elkeseredés...

Ekkor hirtelen megállt a vonat és megtörtént az, amitől féltem és akartam egyszerre. Olyan bájos volt a kép, mint egy tündérmesébe cseppentem volna, egész testem remegett, leült mellém és magához szorított. Éreztem, hogy a tél apró hópelyhei védelmező leplet borítanak rám, és amilyen hidegség töltötte meg a levegő súlytalan útjait, oly forróság fűtötte a fantáziám a gondolataimat, a tetteimet, a lépteimet...

Miért is vagyok itt? Na várjunk csak, miért rohantam fel ide sírva? Mostmár megnyugodtam, mostmár jó. Leülök ide kicsit, bár rémesen hideg a kő. Lógatom a lábam, és minden tériszony nélkül nézek le az alant elterülő városra. Mielőtt leugrom, még elgyönyörködöm benne kicsit, így lesz időm is, hogy átgondoljam a dolgokat...

Az arca merev volt, de a szeme beszélt helyette. Ez a fiatal fiú, aki azelőtt mindig mosolygott, most rettegve nézett rám, és bennem valami nagyon bűnös gondolatot indított a félelme. Szégyelltem magam, ahogy láttam őt akkor egy pillanatra, és amit, szintén csak egy pillanatra tenni akartam...

Hiányzik Fred! Szeretnék beszélgetni vele. Az a baj, hogy nagyrészt én beszélek hozzá. Ő nagyon hallgatag. Mondtam is már párszor neki, de nem szokta érdekelni. Engem sem zavar annyira, hiszen mire valók a barátok, ha nem arra, hogy melletted álljanak? ...