Túl korai

Tél van. Süvítő szél, szakadó hó és sötét. Egy fiatal lány áll az Erzsébet híd korlátjánál. Fekete, hosszú télikabátba burkolózik, hollófekete hajába belekap a szél és cibálja. A vizet bámulja. Nem érzékel semmit, se az autókat, se a hideget. A szemei üvegesek. Miért? Mi történt veled? Miért állsz ebben az ítéletidőben a hídon? Talán csak nem akarsz meghalni? Valaki sétál a hídon. Pontosabban csak a lányig megy és a vállára teszi a kezét. Egy fiatal férfi az. Ugyanolyan fekete kabátot visel. A lány megrezzen. Csak egy pillanatra, majd megfordul és a nyakába borul. A férfi átöleli, és nyugtató hangon szólal meg.
- Jól van húgi. Jól van. Gyere, keresünk valami meleg helyet, aztán szépen elmeséled mi történt. -A lány bólint és elindulnak. A férfi átkarolja óvón testvérét. Nem sétálnak túl sokat, de a csípős hideg miatt jóval többnek érzik. Egy kis nyugodt teázót találnak. Ez megfelel gondolja a férfi, majd bemennek. A kabátokat egy fogasra akasztják, majd miután leültette a lányt, kér két kancsó forró hársfa teát. Leül a lánnyal szembe.
- Na most már jó helyen vagyunk. Iszunk egy kis teát, aztán elmeséled mi a baj rendben Abi?

A lány csak bólint ismét. A tea hamarosan megérkezik. Gőzölgő, mézes illatú, lágyan édeskés tea. A felszolgáló leteszi a kancsókat és a csészéket, majd egy „Egészségükre!” mondattal távozik is. Mindketten töltenek maguknak, majd isznak pár kortyot. A lány felnéz a fiúra.
- Miért kellett meghalnia Milán? Miért? - kérdezi a férfit, aki kicsit meglepődik.
- Kinek? Nem tudom mi történt, mivel már vagy egy éve nem beszéltünk. Eltűntél, erre ma felhívsz, hogy mindenképp találkozni akarsz velem. Ha már eljöttem legalább vedd a fáradságot, hogy érthetően beszélj. -A lány kicsit megszeppen, pedig Milán hangjában semmi bántó nem volt.
-Jól van, akkor mondom. -Lehajtja a fejét pár percre, majd egy sóhaj után ismét felnéz és belekezd.

Hetekkel ezelőtt történt. Amikor munkát kaptam. Nem a legjobb ugyan, de jobb, mint a semmi. Egy virágboltba kerültem, mint virágkötő. Épp az első munkanapomra indultam. Kissé késésben voltam és a nagy sietségben fellöktem valakit, amikor felértünk a mozgólépcsőn a metróból. Megijedtem, hogy valami komoly baja lett az illetőnek, de amikor láttam felállni, kicsit megnyugodtam. Persze segítettem neki sűrű bocsánatkérések közepette.
- Jaj, ne haragudjon. Késében vagyok a munkahelyemről már az első nap és azt hit...tem... -elakadt a szavam. Egy fiatal és gyönyörű nő volt az. Nagyjából olyan magas, mint én. Világosbarna göndör haj, kékes szem, márványszobor szerű arc. Hófehér és tökéletes minden ízében... a formája, semmi bőrhiba. Egy cseppet sem haragudott.
- Ugyan már. Vigyázhattam volna én is. -Rám mosolygott. Gyönyörű mosolya volt. Csak utána figyeltem meg az alakját. Bőrkabát volt rajta, ami tökéletesen követte teste vonalát. Alatta kosztümöt viselt. Egy szép világos bézs színű kosztümöt, aminek a térde az eséstől tiszta kosz lett.
- Erről én tehetek. Kifizetem a tisztíttatást. -Ajánlottam fel ijedten. A lány csak nevetett.
- Cintia a nevem és ne foglalkozz vele. -Legyintett, majd kezet nyújtott. Meglepődtem, de megszorítottam azt a puha, bársonyos, márvány fehér kezét.
- Én Abigél... Abi - mutatkoztam be zavartan. Bólintott.
- Örvendek. Nem fogsz elkésni? - kérdezte, mire én gyorsan az órámra nézetem. Megcsóváltam a fejem és a következő pillanatban megszólalt a telefonom is. Bocsánatkérően néztem Cintiára és előhalásztam a telefonom. A főnököm volt az. Kissé kelletlenül szóltam bele.
- Haaló? Tudom...tudom. Igen. Jó...jó rendben. -Felsóhajtottam, majd lenyomtam és elraktam. Újdonsült ismerősöm kicsit aggódva kérdezte meg, hogy mi történt.
- Semmi különös. Csak nem kell ma már bemennem. Behívta a másik lányt a főnököm -vontam meg nevetve a vállamat.
- Akkor azt hiszem, most már ráérsz. Mivel miattam késtél el, a minimum, hogy meghívlak reggelire vagy valami italra. -Nem akartam elfogadni, de hajthatatlan volt és talán szerettem is volna jobban megismerni. Így hát végül belementem és nem sokára egy kávézóban iszogattunk és ettünk valamit. Kellemes beszélgető partner volt. Szinte mindig mosolygott és engem is megnevettetett. Jó pár óráig társalogtunk, eközben mind jobban megismertük a másikat. Telefonszámot és címet cseréltünk. Egyre inkább az az érezésem támadt, hogy nem akarok tőle elszakadni. Ekkor még nem értettem pontosan miért. Talán a szépsége, talán a személyisége, vagy valami más. Végül délután váltunk el, mert dolgoznia kellett, de megbeszéltük, hogy holnap ismét találkozunk ugyanitt, de ezúttal egyikőnk sem löki fel a másikat. Utána nem tudtam mit csinálni magammal. Megpróbáltam vásárlással, mozizással elütni időt. Végül csak vége lett a napnak.

Reggel sietve készülődtem, kapkodtam. Nagyon ideges voltam. Majdnem megint sikerült elkésnem, úgyhogy rohantam. Cintia már ott várt rám azzal a gyönyörű mosollyal az arcán.
- Ne haragudj! Nem erősségem a pontosság.
- Ugyan rá se ránts! Gyere! -Invitált és megfogta a karomat. Megremegtem az érintéstől és úgy látszott ezt ő is észrevette mert megállt és visszanézett.
- Gyere! - Intett a fejével és elkezdett húzni. A pillanatnyi tétovázás után már mellette lépkedtem és nevettünk. Nem tudtam, hogy hova visz, hisz ezt nem beszéltük meg. Csak mentem vele, hisz úgy éreztem, ha vele lehetek nekem bárhol jó. Végül is kiderült, hogy egy fotó galériába vitt, ahol az ő képei voltak kiállítva. Igazán szépen fényképezett. Olyan pillanatokat kapott el, mintha egy álomból hozta volna őket. Jobban nem tudom elmondani. Büszkén mutogatta a műveit én pedig el voltam varázsolva. Órákig tartott, mire végig értünk.
- Na, hogy tetszik? - Kérdezte kicsit aggódva.
- Nagyon varázslatos az egész. Mintha nem is ezen a világon készültek volna. -válaszoltam, mire felcsillantak a szemei és szó szerint a nyakamba ugrott.
-Úgy örülök. Féltem, hogy nem tetszik. Tudom butaság, hisz két napja ismerjük egymást, de akkor is fontos volt számomra a véleményed. -Mondta hangos nevetés közepette. Lassan elengedett, én pedig követtem a mozdulatot és megcsókoltam. Nem tudom hogy miért, csak azt, hogy megtettem. Puha, édes ajkai voltak. Bármennyire is mennyei érzés volt, megijedtem és hátra ugrottam. Cintia ledermedve állt és csak bámult rám.
- Ne...ne haragudj. Bocsáss meg. -mondtam, majd megfordultam és elrohantam. Hallottam a hangját a hátam mögött, de nem tudtam megállni. Sírva rohantam hazáig. Becsuktam magam mögött az ajtót és az ágyhoz rohantam. Ledőltem és magamra húztam a takarót. Álomba sírtam magam.

Nem sokkal később a telefon éles hangja riasztott fel. Ő volt az. Nem tudtam eldönteni, hogy felvegyem vagy ne. Végül felvettem.
- Tessék.
- Szia. Miért rohantál el, hát nem hallottad amit mondtam?
- De hallottam...azaz hallottam, hogy mondasz valamit de nem értettem.
- Értem. Azt mondtam, hogy ne menj el...Szeretlek. -Hirtelen meg se tudtam szólalni. Nem tudtam elhinni ,amit mondott. A szívem úgy kalimpált, hogy majd kiszakadt a mellkasomból.
- Mondd még egyszer!
- Szeretlek. - Ismételte meg. Hangja valamiért remegett.
- Találkozzunk most - mondtam szinte kiabálva, majd miután megegyeztünk a helyben, kikászálódtam az ágyból és összekaptam magam. Rohantam hozzá. Szinte repültem a levegőben a boldogságtól. Amikor megérkeztem valami furcsa balsejtelem vett erőt rajtam és már nem tudtam mosolyogni. Túl sok ember tömörült egy helyre és sziréna fényeket láttam.
Nem tudtam elképzelni, mi történhetett, de a szokásos emberi kíváncsiság rajtam is erőt vett. Elfelejtve a találkozót arra felé indultam. Nagy nehezen átfurakodtam a tömegen. Valami baleset történt. Gázolás. Igyekeztem minél közelebb férkőzni, és ekkor megláttam. Világosbarna haj és bézs kosztüm. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér. A lábam önkéntelenül is vinni kezdett előre. A rendőrök ugyan megpróbáltak megállítani, de szinte visítva mondogattam, hogy én ismerem őt, engedjenek oda. Végül aztán csak elengedtek. Odarohantam. Tényleg Cintia volt az.
-Meghalt. Nagyon sajnálom -Mondta az egyik mentős Lerogytam mellé és torkom szakadtából sírtam. Azt hittem ott helyben belehalok a fájdalomba. Miért most? Miért éppen most kellett ennek történnie?

Abigél abbahagyta a mesét, és ismét lehajtotta a fejét. Milán szomorúan nézett testvérére. Szemeiben könnyek gyűltek. Közelebb húzódott és átölelte.
- Sírd ki magad húgi. Sírj csak. Az ilyen miértekre sosincs válasz – mondta, és ő is vele sírt. A férfi nem volt túl érzékeny típus, de mégis a testvére volt és valahogy át tudta érezni, hogy most mi mehet benne végbe. Kint még mindig nem csitult a havazás. Mintha az ég is őt siratná. A választ is megkaptuk. Ezért állt a lány a hóban a hídon. Ezért volt olyan szomorú. És a havazás még sokáig nem csitult.