Vénasszonyok nyara

Csodaszép őszvégi délután volt. A napsütés simogatta a szürke utcát. Csevegve vonultak a járókelők. Furcsa, nevető arcát mutatta a város, szinte megszépült és megfiatalodott.
Az idős asszony dühösen mordult az őt majdnem fellökő egyetemistára, majd az Andrássy út felé indult. Útközben elmélyülten nézegette a szembejövő arcokat. Régi szokása volt már. Eleinte keresett valakit, bár ő sem tudta igazán, kicsodát, ma már inkább csak rutinból figyelte az embereket. – Ennek szép a szemöldöke… Annak csoda-kék szeme van… Amannak tökéletes szája… - mélázott magában. Pedig nagyon nem volt már fiatal. Egy pici, poros könyvtárban dolgozott a Szív utcában, nyugdíj mellett. Délutánonként néha előadásokat tartott pszichológiai témákról, többnyire laikus közönségnek - már ha eljöttek. Aznapra egy egészen különleges, régi dolgot készült bemutatni: egy interjút, amit még sok-sok évvel azelőtt készített egy számára nagy emberrel.

A könyvtárba érve csodálkozva vette észre, hogy kisszámú közönsége zömét fiatalok teszik ki - bár ez nem zavarta különösebben. Letette a kabátját, és kopott székére ereszkedve mesélni kezdett. Néhány mondat után azonban félbeszakította egy fiatal, de határozott hang:
- Ugyan asszonyom! Ne beszéljünk versengésről, és agresszióról! Süt a nap! Meséljen a szerelemről!
Az idős asszony lehajtotta a fejét. Próbálta összeszedni magát, de nem tudta megzabolázni a szavait.
- Szerelemről akarnak hallani? Jó. Rendben, beszélek róla. Tudják, mi a szerelem? Amikor egy lélek közel kerül a lelkünkhöz, sőt beépül a lelkünkbe, aztán mégis továbbállni kényszeríti az értelem, és kitépi magát belőlünk. Aztán abba a fekete, lüktető lyukba belepróbáljuk az összes lehetséges embert, és csak azt látjuk, hogy az egyik itt lóg ki, a másik ott nem passzol… mert az a rés egy egyszeri és megismételhetetlen lény lenyomata… És ha mégis beleillik valaki, hát a színe üt el, vagy a mintája, és látni fogjuk, hogy hosszútávon őt is ki kell cserélnünk egy „talán jó” másikra. Aztán meghalunk, anélkül, hogy tudnánk, mi a fenét kerestünk egy életen át. Hát ez a szerelem. Sok szerencsét hozzá!

Ezt mondta a néni, és kiment a könyvtárból, ahogy bejött, és elindult céltalanul a külváros felé, és egyetlen, opálos könnycsepp gördült végig az arcán, majd lecsöppent a földre, és hamarosan millió égi könnycseppel együtt beborította a szürke várost.