Novellák - 122.oldal

„Ki szoktam a kukimat verni.” – ezt a mondatot ismételtettem el vele kétszer. Mindig csak a „szoktam” szót értettem meg. Nem tudtam, mit mondjak neki.
- Nem baj az. – mondtam végül. Nehezen formáztam meg a szavakat. Ezúttal ő kérdezett vissza: „Tessék?”. Másodszor is csak nehezen válaszoltam neki. Mintha szerepet cseréltünk volna; én nehezen artikuláltam a szavakat, arcomon az értetlenség és a meglepettség jellegzetes jegyeivel, és ő volt, aki próbálta megérteni furcsa beszédemet....

Hirtelen úgy érezte, felemelkedik. Mintha szárnyai lettek volna, lassan emelkedett egyre magasabbra. Könnyű volt és boldog. Már nem érzett semmiféle fájdalmat. Körülnézett, látta a homályba vesző erdőt, a fák leveleit, a fűszálakat, s a pipacsokat, a virágokat, amiket annyira szeretett mindig...

Kemény, keskeny fehér ágyon ébredek, steril ridegségét zöld, széles levelű szobanövények csitítják. Verítékezik a homlokom, rosszat álmodtam, már nem emlékszem mit. Valahonnan távolról emberi üvöltés szűrődik be, összehúzódom és átkulcsolom a lábam. Már emlékszem hol vagyok, a félelem a felismeréssel együtt talál rám. Nem akarok itt lenni! ...

Hosszú, paphoz nem illő fekete haja volt, amit varkocsba fonva viselt. Fekete reverenda, kőrisfa pásztorbot, mélyrehatoló fekete szem, és az őt körülvevő félelem jellemezte. Nem volt a faluban egy ember, aki akárcsak szóba mert volna vele állni. Ha végigment az utcán alkonyatkor, az emberek bementek a házakba, és elfújták a gyertyákat. A gyerekek annál is inkább féltek tőle. Ahogy én is...

Hány éjjelen át eszeltem ki őrült terveket a fiók felgyújtására, amiért én nem lehettem olyan, mint ő. De ki volt a hibás? Az asztalfiók, mert ugyanazt akarta, mint én, csak neki engedett is? Vagy talán az ajtóüveg? Vagy én? Ezen gondolkodtam volna ott sokáig, ha nem cseppekre törve és félholtan húzódok ott a földhöz, a barátságos fapadlóhoz...

A féket teljes erőmmel nyomtam a ”padlóig” a kocsi kerekei csikorogva próbáltak megállni, de a jégen ez csak kipörgést eredményezett. A férfi félreugrott, de balszerencséjére pont az autó elé. Mikor a kocsi megállt gyorsan kiszálltam és oda siettem a férfihez. A férfin bőrkabát volt. Gyorsan kivettem a zsebéből a telefonját és tárcsáztam a mentőket...

Ugyan már... csak önmagát csapná be, ha azt hinné, bármennyi esélye van nála.
Hiszen csak rá kellett nézni, elhízott testét alig bírta maga után cipelni, haja zsíros és ápolatlan volt, szemüvege vastag fekete kerete kiemelte arca kerek pufókságát, ruhái legfeljebb a késő-nyolcvanas évek divatjának feleltek meg, bezzeg az ő, az ő "pasijai"...

Egyébként nem bírta az illetőt. Az ugyanis egyszer cigarettázott a társaságában, pedig nyomatékosan megkérte, hogy hagyja abba. A presztízsveszteség megkerülhetetlen volt, nem szerette volna, hogy ráragadjon az erőszakos jelző egy ilyen pitiáner ügy miatt. Szeretett volna bosszút állni rajta, de eddig a napig nem látta újra...

Ha elveszünk valahol a vadonban, az eső dolgunk a tájékozódás kell, hogy legyen, még a kétségbeesést is megelőzve. Felkapaszkodtam az egyik indán – bár meg kell mondjam a zsíros kérgén koránt sem volt öröm csimpaszkodni – és a magasból végigtekintettem a rengetegen. A fekete, réveteg lombtetőn semmi hézagot, tájékozódási pontot nem találtam, így legokosabbnak az tűnt, ha elsírom magam, és csapkodni kezdek magam körül...

Emlékszem, az egyik barátnőm szólt nekem, hogy a fiúk után fordulok csak meg. Ez úgy szíven ütött, aztán szakítottunk is. Sokáig depressziós voltam, be akartam halni, azt hittem, itt a világvége. Undorítónak találtam saját magam. De most?! Most érdemes volt élni, alig váram a holnapot. Találkozni akartam már végre Vele, látni akarom vége Őt. Már csak a híd és két és fél utca…