Diabolus Ex Machina

Most már tizedik perce hallgatta a zenét. Már az élete részévé vált a zenehallgatás, ha fáradt volt - zene, ha legszívesebben tört-zúzott volna - zene. Mindig csak zene.
Rájött, hogy mint mindenki, ő is ezzel vezeti le a feszültségét, és közben olyan érzésekkel azonosul, csak hogy ne a sajátjával foglalkozzon, amelyek nem az övéi.
Megvolt az a szokása, hogy a számokat egytől-egyig agyonhallgatta, mígnem aztán a legszebb vagy legfeszültebb szám is unalomba fulladt. Érezte, hogy felelőtlenség most zenét hallgatnia. Eltereli a figyelmét az igazi bajról: hogy a szerelmét most fekteti le egy rohadék, aki még csak nem is szereti őt.

Lassacskán már egy éve szerelmes volt belé. Először csak meglátta; az egyetemen valami adminisztrációs ügyben csámborgott. Épp vele találkozott, és a segítségét kérte.
Gyors és pontos felvilágosítást kapott. Lenyűgözte a lány mosolya, az a belőle áradó szelíd, de tudatos nőiség. Egy ideig csak figyelte, mindig is gondot okozott neki, hogy kifejezze az érzéseit, főleg ha szerelmes volt. Az idő múlásával egyre több mindent tudott meg róla. Ezek nem voltak mindig jók, főleg egy, a lány kurvás tendenciájáról hallott hír hozta ki a sodrából. Többször történt már vele ilyesmi. Tudta, hogy amilyen szerencséje van, a hír igaz. Ráadásul ő is sokszor látta a lányt mindig különböző fiúk karján…

Őlni tudott volna, ehelyett csak állt egy helyben, szó nélkül. Emlékszik, az első ilyen esetnél a lány még köszönt is neki, az ő száján meg alig jött ki hang. Elvörösödött, majd elrohant a helyszínről. Az egyik közeli étkezde WC-jében kötött ki, bezárkózott az egyik fülkébe és csak sírt. Nem értette, hogy a lány miért adja oda magát ezeknek a szemeteknek, akik még csak nem is szerették. Falusi szüleire gondolt. Ő volt idős szülei egyetlen reménysége, és ő csak ott sírt és sírt, mint valami hülyegyerek. Nem lennének büszkék rá. Meg kell emberelnie önmagát. Cselekednie kell. Tovább nem halaszthatja. Aztán egy pillanat múlva vissza is süllyedt előző állapotába. Hüppögött, szipogott, időről-időre gurgulázó hangok törtek fel torkából. Ugyan már... csak önmagát csapná be, ha azt hinné, bármennyi esélye van nála.
Hiszen csak rá kellett nézni, elhízott testét alig bírta maga után cipelni, haja zsíros és ápolatlan volt, szemüvege vastag fekete kerete kiemelte arca kerek pufókságát, ruhái legfeljebb a késő-nyolcvanas évek divatjának feleltek meg, bezzeg az ő, az ő "pasijai". Ez a szó mindig is undort keltett benne. Mintha valami fogyóeszközök lennének. Persze tudta, hogy aki nem olyan, mint ő, ugyanúgy fogyóeszközként tekint a "csajokra". Tudta, hogy ő megbecsülné a barátnőjét, hogy megbecsülte volna a barátnőjét - már ha életében lett volna neki egy is.

De nem volt. És soha nem is lesz - gondolta. Hibáztatta ő az embereket, az Istent, a világot. Fájdalmat okozott neki, hogy mindig csak olyan lányokba lett szerelmes, akiket leginkább a kurva szóval szoktak jellemezni. Gyűlölte, hogy egy irányíthatatlan mechanizmus tönkreteszi az életét, az önbecsülését, csak úgy, mert Isten, igen ő, így rendelte. Gyűlölte önmagát, mert tudta, más külsővel ő se lenne jobb, hiszen látta: egyetlen egy "jókinézetű"- magában csak így hívta őket - sem gondolt ilyesmikre.

Élték az életüket, és részükről ennyi. Nem érdekelte őket a másik ember szenvedése. Józanabb pillanataiban elismerte, jobb is így. Elrontani mások örömét - talán jobb lenne a világ, ha mindenki szenvedne, nem csak ő? Néha azt gondolta, igen, sokkal jobb lenne. Aztán meg, hogy ha ő is jól kinéző lenne, akkor nagyon nem örülne neki, ha mások miatt nem élvezhetné ki az életet. Idővel módosította magában a "jól kinéző" szót - valamiért vonzóra cserélte. Látta ugyanis, hogy nem minden jól kinéző sekélyes, és hogy nem minden átlagon alulinak nem jut "csaj". Némelyik - nem tudta hogyan, de biztos volt benne - jóképűség nélkül is képes volt vonzani őket. Rájuk volt a legféltékenyebb, tudtak valamit, amit senki más sem - a hifitorony hirtelen kikapcsolt, a fények kialudtak. Áramszünet. Deus ex machina - ezt isteni jelnek tekintette. Tennie kell valamit. Most megy, és tesz valamit. Igen. Halk nyögéssel felkelt az ágyról, felöltözött, és elment. Albérletben lakott egyébként, egyike volt azon egyetemistáknak, akik el is tudták tartani magukat valamiből. Neki ott volt az ösztöndíja, és dolgozott is. Kiválóan rajzolt és festett, de mivel ezen a területen senki sem alkalmazta, gyorsan kitanulta a számítástechnika csínját-bínját. Tízszer olyan gyorsan tanult, mint mások. Általánosságban vágott az esze, mint a beretva, könnyen megértette a legelvontabb összefüggéseket is. Odakint esett az eső. Az a fajta volt, ami lágyan esik. Sokan méltányolták a tehetségét - szóban. Lépteit a legközelebb eső Duna-híd felé irányultak.

A közepére érve megállt. Nézte az alatta elfolyó vizet. Legyen öngyilkos? Haha…- göcögött alig hallhatóan. Úgy döntött, miért ne. Végülis. Csak a szüleit sajnálta.
De valamit valamiért. Felmászott a korlátra - nehezére esett, de végül csak sikerült. Nyelt egyet. Kezdett megijedni attól, amit megtenni készült. Meggondolta magát. Vissza akart mászni, amikor egy szélroham lelökte. Milyen ironikus.