Asszétfolyva

Szétfolyva hevertem egy ágyon. Némi körbecsöppenő szemlátomás hasította belém a felismerést, nem egy akármilyen akármilyen ágyon olvad fel a kezem és a lábam, hanem a hajdanvolt énem ágya volt az. A dirib-darab szálkás támla bökött bele hajdan tarkómba, és a zizzenő bolyhos huzat barázdált a hátamba. Néhol össszeállt bennem egy álom, egy gondolat, aztán mintha ragadozó madár csapott volna rebbenő kis csibék közé. szétgurultak a fapadló göröngyein.

Telt-múlt az idő, a nagy óra hajnal hármat ütött, és rajtam végigrezgett a kis bongás basszus baritonja. A fenti szomszéd mintha csak erre várt volna, hegedű kezdett cincogni rajtam pedig valami megfoghatatlan borzadály futott végig. Megijedtek a drága sarkombéli pókok is, nyolc lábbal léptettek rajtam keresztül keresztül, aztán belémragadt egy. Kapirgált erősen, csiklandozott, és a takaró pihéi hullásának módjára göcögtem hamisan az éjszaka puhás csendjébe, ami szétterült a fele földön miképpen a kiömlött méz ragad rá a szerető illatos bőrére, aranylóan-melegen fogta körbe. Telt-múlt az idő, csemetéi a foglyom segítségére siettek, arany lasszót fontak ezüst hálókból, és kihalászták belőlem. De barátaim voltak a fekete, szőrtelen nyolclábúak, otthagyták nekem Mélyrelátót, a kis bölcs póköregapót, aki háborút nyert a sötétség lovagjai ellen és bíbor hálóból templomot szövetett a mennyei Istennek.

Vele beszélgettem szabad időmben, néha csiklandozott is, mintha rakoncátlan pajkos kisgyermek lett volna barna hajfürtökkel, és nem egy kivénhedt őszpók. Aztán távozott tőlem, mint mindenki más. Egy év telt már el. Körbefolyattam kocsonyás pírral remegő kipukkadt szemfehérjém, egy év sok idő. Lefolytam az ágyról, és szeretkezni akartam az ajtóüveggel. Különlegesen ajtóüveg volt, hajdani magam szobája ajtóüvege, kacsintott rám kacérul, mint ahogy a menyasszony, nem, mint a nem menyasszony bűvös vidéki parasztlány, dagadó kebellel, almáspiros-pozsgás bújkáló félmosollyal, szénaboglya szalmaszálaival borzolt hajukkal, hogy aztán egy bíztató pillantás után fehér ruhájuk vakító fénye felémvillanása jelezze elfordult mivoltuk, hogy visszautasítanak minket erős szívvel, megbántatlanul, még minket hibáztatva érte, bizony, úgy csillogott rám csábítóan és mégis kiismerhetetlenül ez az ablaküveg, rejtélyes lelke átlátszatlanul.

Kis és nagy cseppjeim egy ütemre gurultak felé a piszkos fapadlón, magukba, magamba szedve a port, a porszemeket, hangya és egyéb állatmaradványokat, a lecsöppent testnedvek fel nem takarított, el nem párolt zárványait. Egy akaratra, egyet vágyva hívott a természet farkasordító szava. Forróságot éreztem az akkori éjszaka, mert akkor is éjszaka volt, szótlanságában. De az üveg, mint annyi nő korábban, becsapott, eltaszított, mikor én azt legkevésbé vártam, immár porral eltelített szemcséim visszalökte. Bánatos lettem, öngyilkos akartam lenni, hogy ne halljam többé ennek a buja csábítónak az asztalfiókkal való cinkos összekacsintását, nevetését. Ó, Istenem, hogy fájt az nekem akkor! Hullámzott a testem, viharlottam, felcsaptam az ajtóra, ölni akartam tomboló dühömben, de mindig visszafolytam a
legalább barátságos fapadlóra. De elfogyott az erőm.

Fél évig hevertem ott előtte, lábai trónjánál, úgy magasodott ő fölém, mint kavics a hatalmas
fa gyökerénél, tornyosodott, és én úgy, olyan gyűlöletben égtem ellene, mint ahogyan a meggyújtott bolyban rohangáló félőrült hangya a gonosz és ostoba pusztító ellen, aki lehet hogy nem is gonosz és ostoba, csak élvezi a lángok szabad táncát és az ölelő füstöt és a kétségbeesett, ropogva rohanó égő hangyák távolbakiáltó halálsikolyait. A fél év alatt sok mindent láttam, több kínban volt részem mintha hússzor, százszor, ezerszer égtem volna meg az égő boly katlanjában. Mert azt asztalfióknak engedte. Befogadta, mint a kövérképű falusi asszonyok teszik a jóképű vándorokkal, akiknek batyu lóg üresen az oldalán és éhesek. Hány éjjelen át eszeltem ki őrült terveket a fiók felgyújtására, amiért én nem lehettem olyan, mint ő. De ki volt a hibás? Az asztalfiók, mert ugyanazt akarta, mint én, csak neki engedett is? Vagy talán az ajtóüveg? Vagy én? Ezen gondolkodtam volna ott sokáig, ha nem cseppekre törve és félholtan húzódok ott a földhöz, a barátságos fapadlóhoz.

Telt-múlt az idő. Légmozgás támadt egy nap, talán tönkrement a korhadt évek óta nem egészülő fa ablakkeret, és a kis résen süvöltött be pár szellő, akik ki akartak szakadni a legnagyobb egészből, a szelek óriás tömegéből, hogy megtapasztalják, milyen egyedül lenni ezen a nagy Óperenciáson, talán ők voltak, és megrebbent a régnemmozgás halálos mozdulatlanságába dermedt függöny, holtraváltan nézett ki a susogó szelekre, ki meri őt feltámasztani? Házsártosan pletykálni kezdett, vadul csapkodta a mit-sem-sejtő, vétlen tárgyakat, majd amikor már senki se beszélt vele, lágyan cirógatni kezdte az alatt lustálkodó hajdanvolt ágyam, vigasztalta, szelídítgette, csitította a megbántott, zokogó takarójú redőzött ágyat, de jaj, már minden hiába volt. Az ágy szívét örökre ezer darabra törte már, nem tudott az többé szeretni, melegét már rég elszívta a
komor külső esti szürkefelhő, nyugalma odavolt már, elvette tőle a kíméletlen csapongó sárga függöny.

A sárga függöny bánta már, egyedül a nyugalmas ágy mellett lehetett volna boldog szeleburdi
szövete, de tudta késő már a bánat. Felszállt az esti szürkefelhő vonatára, repkedett, azt hitte szabad és boldog, úgy repült mint ahogy a rihe-rongyok repülnek, ki-be fordította az esti
szürkefelhő, kövögve vakkantott csattanó a hangokat a szélbe, már fájdalommal telt el, kalapácsként csapott a fáknak, és vége! A függöny elszakadt. Szélapó kegyelmes volt, még viszontlátta fakósárga foszlányát az ágy, abban már nem volt igazi élet, nem volt sárga többé, nem csapongott és nem simította lágyan az ágytakaró kis csúcsos drága redőit. Ott hevert csak holtan, élettelenül az ágyon, aki bánatában soha többé nem adott már meleget embernek, és csak dadogva sírta belseje kongó dallamát a kisegér, aki éjjelente hozott színt és hangot neki.

Amikor a függöny elment, szétfolytak az emlékeim, porosarany fénypászma olvasztotta fel
kikristályosodó nedveim, ő párologtatott bele a szelek szavába. Még elnéztem egy ideig a gyönyörű tavaszt odalent a földön és odafönn a mennyezet alá gyűrt légsarkomban, ahol sokat csevelyt velem a hulló vakolat, belémhasított néha, végigsúrolta a testem, aztán idővel fölbátorodott, talán a tavaszt érezte meg bennem, megerőszakolt, belémvágott és én nem tudtam elsüvölteni messze, szégyenemben, hanem hallgatva megyeztem, tegye amit tesz csak aztán engedjen fölfelé! Szertehullott darabokban összeállt hát újra valóm, de nem volt a régi, hiányzott a tűz és a gyűlölet.

Telt-múlt az idő, én meghaltam, de ő bennem újraélt, és mehettem fölfele. Kiszabadulva egy nyár köszöntött reám, mosolygott a nap és hívott engem belé. Magasabbra hajszolt, magasabbra ez az új öntudat, párámé volt a világ és az új indulat. Hozzáértem tehát, sugarát-derekát törtem én kettébe, átfogtam és táncoltam vele,és a Nap táncolt velem. Szétterültem, hagytam neki hadd dörzsölje szinte semmit kitevő részeim. Majd meggyulladtam, majd széjjelhullottam a forróság gyümölcseinek gyönyörében, értem én is éppúgy, ahogyan a must
érik borrá, pezsegve, kedvtelve, mégis gyilkosan, elszívva mástól az éltető jövendőt. Nem hagyhatta ezt a villámok mennyei Istene, nekem küldte csatázni hideg táltosát, paripáját aki a kínból és hidegből eszi rettenetes kenyerét, megfagyott a lég és összecsaptunk mi ketten, éppen úgy csaptunk össze, mint ahogyan nem két hős, de két vadállat teszi, haraptam, törtem a nyakát, birkóztunk hemperegve az égben, ő belémvájt villanással és vijjogással, kéket kiáltott rám, és nekem fel kellett adni, belémszúrt az ágy fájdalmának hideg kéksége, majd az ajtóüveg által bennemhagyott beterítő gomolygás csattógó szike-szúrás, aztán folyékonyságom lassú márványléte.

Nem hagyott nyugton, fájdalomkiáltás és halálhörgés csapott le a kis házra, ahol azelőtt éltem, mennydörgés színezte vakfehérré és tággá a tájat, belecsaptam egyenesen, bele az ágyba... Nem küzdött velem, nekem a vihar erőt adott, martam, marcangoltam őt, ártatlan vagy, halnod kell, ropogtam felé, belékaptam tízszer, hússzor, százszor! Ő nem küzdött velem, belenyugodott, hogy vége, miképpen az ősöreg kőris hagyja magát, ahogy hallja a két baltás embert közelegni, amint tréfálkoznak és peng az éles fémhegy, és ő csak susog nekik kedvesen, nem veri őket agyon erős ágaival, de dalol, és megrészegülve szívja magába életének utolsó napsugarait, úgy, éppúgy hagyta magát a félhalott ágy.

Egyedül a kis sárga rongyot védte, míg csak győzte. És ő győzött, a kis foszlány megmenekült előlem. Én pedig a földbe bújtam, aztán együtt éltem a vízzel. Jól megvoltunk, szerettük egymást, olyanok voltunk épp, mint a távoli dombok között együttélő békés parasztpár, akiket még a kutyája is szereti, és megvédi őket mindentől, akiknek a természet mindig ad eleget, sőt többet is. Gyermekünk született a kivágott kőrisek helyén. De én sosem voltam boldog. Emberalakban tértem hát vissza, elégtételt venni rajta, rajta, az átlátszó ablaküvegen. Ő lányként járt ekkor a világban, belémrúgott megint, ahol csak tehette, asztalfiókkal nem kímélt engem! Én bánatos-bús voltam, ő pedig áttetszőn vidám és kedves, fényét mindig másra szórta. Szórta a szép kincset, a drágát, nekem nem jutott csak belőle. Úgy éreztem magam, mint a tükörben lakó szép szobor, kőszobor, aki minden nap lát és akit minden nap látnak, de aki sohase lehet több, csak egy kőszobor, mert hiszen a kőszobor egy kőszobor. A kőszobrok pedig bizony nem élnek...