Tetű világ

Rendben.
Elmesélem, de most már tényleg utoljára. Annyiszor hallottátok már. Áh, hogy is szoktam kezdeni? Ja igen…

Kora nyár volt. Ha felnéztünk az égre, láttuk, ahogy ezer csillag teszi a szépet a holdnak, langyos, türelmes volt a levegő, a törzs pedig vacsorához készülődött az északi oldalon. Illékony béke üli ilyenkor meg az éjszakát, és olykor pillantásra csak, elzizzen a fejünk fölött valami, mi pedig hangtalan imát rebegünk, hogy másik levélre szálljon.

Ezen a kora nyári, langyos estén ismertem meg gyönyörűséges Zöldikémet, ahogy belibbent, mint egy táncosnő és tizenöt féle képen mosolyogva egyszerre, helyet keresett, ahol megbontva a puha felszínt a szomját olthatta. Elhihetitek, nem véletlenül mondják, „úgy mozog mint a tetű”, Zöldike minden csípője olyan méltósággal ringott, akár a szélen lovagoló bíbor levelek októberben. Én szerintem a legszebb teremtés volt az egész cseresznyefán, éreztem, tudtam, ha nem szólítom meg azonnal, mással jár násztáncot, egy ilyen szépség nem marad soká pártában. Már így is hangtalan tekintetek tucatjai bizseregtek rajta, rivális lábak tettek az enyémhez hasonló tétova mozdulatokat felé, én pedig megelőzve képzelt és valós elleneimet mellette teremtem.
És a megpróbáltatások itt kezdődnek. Amikor ugyanis odaléptem hozzá és ő észrevéve engem rám mosolygott, riadt sikoltozásra figyeltünk fel, ami a levél végéből terjedt felénk, és mint a hullámok eső idején a pánik pillanatok alatt átsöpört fölöttünk.
Zöldike ijedtében felém hőkölt, és ettől nekem bevallom később akaródzott csak halálra válni, egymáshoz ért a középső lábunk, nekem pedig eszembe jutott, hogy akár meg is ölelhetne, hiszen a nők ilyenkor szeretnek…tudjátok na…oltalmat keresni.
Aztán megláttuk. És minden gondolat, érzelem egyetlen ordításba olvadt, oldalamon a lánnyal rohanni kezdtem, teljes erőmből, úgy ahogy csak egy tetű képes, a hat fekete póznán álló gigantikus, csattogó szörnyeteg pedig átdobbant fölöttünk, és lehajtva hórihorgas szöges kaszáit futtában ragadta körülöttünk fel a szerencsétleneket. Utolsó sikolyuk, összeroncsolódó testükből kisóhajló lelkük elgyötört fohásza mindmáig kínozza álmaim.
Nem tudom, hogy kerültem ki alóla, futtomban behunyt szemmel vártam, ahogy engem is felemelnek a kampós ollók és ezer fog tép tízezer felé, de aztán valahogy hirtelen egyedül lettem, a pokoli lény pedig már előttem lépkedte halálos kilométereit. Én biztonságban voltam, de a hideg aggodalom velem maradt; körbe néztem és láttam a szép Zöldike nincs mellettem. Mit sem törődve, meghall-e a szörny, a nevét kezdtem el üvölteni és a levéltő felé iramodtam hátha bemenekült az árkok közé. Arra gondolni sem bírtam, hogy őt is….

S akkor, a véletlen szél megfújta a levelet, és megláttam, messze lent, ahogy erőtlenül kapaszkodik zöld szigetünk szélébe, másodpercekre állva csak a halálos zuhanástól, bennem pedig felparázslott a hamvába temetett remény, szinte repültem, nem törődve a tótágast állt világgal, az ótvaros bőrű katicával, csak őt láttam, ahogy kapaszkodik, az ő nevéért kiáltottam amikor lezuhant mint az istennyila, és vakon falva a mélységet utána vetettem magam, hogy legalább…legalább vele legyek. Nem tudom a magam fajta apró szerzet ilyen helyzetben miért rimánkodhat, de valaki meghallhatott valamit, mert a levelünk alatt sűrű, fekete erdő jelent meg, mi pedig pázsit szerű lombjai közé hullottunk mindketten, de még levél mértékben is messzire egymástól.

Életemet mentette meg ez a puha sűrűség, de mikor az aljára keveredtem végre, szörnyen elveszettnek éreztem magam. A sötét indák a fejem fölött olyan kuszán keresztezték egymást, mintha az lenne a vágyuk, hogy minél messzebbre álljon ki a végük, mint ahonnan kinőttek, és bár töveik közt kanyargó, egymásba futó ösvények adtak helyet az átjutásra, sok utat termetes, fehér sziklák torlaszoltak el, a talaj elszáradt szagát hordva magukon. Az imbolygás is más volt mint a levélen, nem a szél rázta, fel-fel hördülő hévvel, inkább lassan ringott mintha vízen úszna, nekem pedig megfájdult a fejem.
Ha elveszünk valahol a vadonban, az eső dolgunk a tájékozódás kell, hogy legyen, még a kétségbeesést is megelőzve. Felkapaszkodtam az egyik indán – bár meg kell mondjam a zsíros kérgén koránt sem volt öröm csimpaszkodni – és a magasból végigtekintettem a rengetegen. A fekete, réveteg lombtetőn semmi hézagot, tájékozódási pontot nem találtam, így legokosabbnak az tűnt, ha elsírom magam, és csapkodni kezdek magam körül. De aztán mégis észrevettem valami csodálatosat, éspedig nem lent, hanem felnézve az égen: mert a mennybolt, de a táj is körülöttünk, mind-mind mozgásban volt, haladt hátrafelé, illetve néha kicsit oldalra. Ez pedig egészen más színűre festi a tényeket, mert mint iskolai tanulmányaimból emlékeztem: „Minden ami áll, növény; minden ami megy, állat.” És mivel a hold és a csillagok aligha lehetnek mások mint növények, hiszen egész hosszú fiatalkoromat végigállták türelmesen, ennek pedig azt kell jelentenie, hogy ez a fekete bozót, az ami mozog, vagyis, hogy ez egy állat és ráadásul akkora, hogy talán még a katicától sem fél.

Csodálattal ittam a magam körül változó táj látványát, néhol gyorsabban, néhol lassabban haladtunk, volt mikor egyenes vonalban, volt mikor egy nagyon sima és magas hegyfalnak dörgölőzve, amiből ráadásul fény jött ki néhány helyen. Akármekkora is ez az állat, úgy vettem ki, én azért egyenesebben tudok menni mint ő, kevesebb hibával, nem véletlenül mondják: „úgy megy, akár a tetű”.

Tisztában voltam vele, helyzetem sokkal súlyosabb, mintsem itt üldögéljek sóhajtozva a napfelkeltét – ami egyébként furcsamód elért minket egy pillanat alatt, ahogy bementünk az egyik ilyen sziklába – ismét leereszkedtem és az állat betájolt menetiránya felé indultam, úgy láttam ugyanis, mintha arra felé ritkulna a vadon. Gyötrelmes egy óra várt rám, ahogy az úttalan, labirintusszerű ösvényeken, egymásba kócolódott ágak és torz alakú szirtek között elvergődtem valahogy odáig, ahol már nagyobb közök választották el egymástól az indákat és a szag sem volt olyan tömény. És akkor, bármilyen lehetetlenül is hangzik, egy tábort pillantottam meg, amit hozzám hasonló, csak kicsit világosabb bőrű és alacsonyabb népek laktak.

Lehettek vagy két tucatnyian, mindegyik táncolva járt, idétlen ritmusú zenét kántálva, kezeikkel pedig a testük mellett integetve. Bár az enyémnél gyengébb alkatúnak tűntek, számbeli fölényük óvatosságra intett; lassan, menekülésre készen közelítettem feléjük, lehető legbarátságosabb mosolyaim egyikét felöltve. Elkerekedett szemek és visszanyelt csönd fogadott, amint azt vártam, de ahogy észrevettem ezt inkább a csodálkozás, mint a félelem szülte. Aztán, ahogy a perc feloldódott, egyszerre beszélni kezdtünk, ki-ki a saját nyelvén, gondolom valami bemutatkozás és örvendek, hogy vagy szerűt, be kell valljam nem igazán értettem semmit. A barátkozás további része tehát inkább kézzel-lábbal folyt, én elgesztikuláltam, hogy egy Zöldike nevű nagyon szép lányt szeretnék megtalálni, aki valahol az erdőben kódorog, ők válaszul kalimpáló ígéretet tettek a segítségre, de előbb kérték egyek velük a nagy izgalomra és nézzem meg a zenéjüket, amit úgy hívnak „rap”. Az a test mellett hadonászós kántálás, amit már korábban láttam, semmi különleges nincs benne.
Az étkezés már-már az otthonihoz hasonlatos körülmények között folyt, de bármennyire is éhes voltam nem leltem örömömet benne. A lének fanyar vér íze volt, a levelek zamatos vitaminkoktéljához szokott bendőm a második kortynál ágálni kezdett, így a lány utáni aggodalmamra hivatkozva elnézést mutogattam és fölálltam az asztaltól.

Bölcsen tanácsolták, hogy a kutatásnak legelöl érdemes nekifogni, ahol az erdő kezdődik, ezzel egyet értettem, hiszen ugyanazt észlelve mint én, valószínű, hogy Zöldike is arra vette az irányt. A kuzinok segítségével az út már sokkal könnyebb volt, lám mit ér a helyismeret, alig negyed óra és kint voltunk az erdőszélen. Az hogy miért itt ért véget a sűrű indázat egyszerű: a domborzat meredek szakadékká váltott, le az imbolygó semmibe, bizonyára a gyökerek ott már nem tudtak volna az állatban fogást találni. Szembe távol, egy ugyan ilyen hatalmas állatot láttunk, víztócsa szerű, óriási érzékszervekkel, fűzfalevél színű indákkal a tetején és talán még a katicáénál is rémületesebb szájszervvel, amit, mintha gumi lenne húzott szélesre és a benne lévő fehér kavicsággyal riogatta a mi állatunkat. A fehér tesók szerint néha át szoktak járni az ő erdejébe is, amikor elég közel jönnek egymáshoz - számos család él ott is, olyankor összeülnek és közösen kántálják azt a rap-et.

A másik lény gigászi látványa azonban rádöbbentett, milyen nehéz feladat elé állított a sors, ezek az erdők ugyanis oldalt is hosszan elterjedtek, nem csak legfölül, egész hátralévő életemben korzózhatnék véget nem érő sűrűjében, anélkül hogy belebotlanék egyszer is szívem elveszett felkiáltójelébe. Valami hangos, az egész erdőt átzengő jelre lenne szükség, hogy idecsaljam. Eszembe jutott, hogy a törzs tagjait megkérem, teli torokból, egyszerre kántáljanak, de be kellett látnom, a rap, többek közt erre sem alkalmas. Aztán, ahogy csüggedten a meredély menti parton kezdtem el sétálni, ismét rám mosolyogtak az angyalok: halk, de mégis kivehető, tiszta énekre lettem figyelmes. Nem véletlenül mondják, „olyan a hangja, akár a tetűé”, a Zöldike torkából felcsengő, szomorú kristálypatak „weeeeeee-weeeeee”-től meghatódottságom egyből túlcsordult a szememen, tudtam ez az elvesztett barátját sirató magányos tetűlány szívmarcangoló éneke. Teli torokból énekeltem neki a választ „nuuuuuu-nuuuuu”, kettőnk szerelemes duójából pedig a legszebb ária kerekedett ki amit ezek az orrhangú rap-hez szokott kuzinok valaha is hallhattak. Követve a hangomat, hamarosan kibukkant csinos kis alakja a sűrűből, szemei száz sarkát könny ülte meg, búcsúztatva az elmúlt rémületet, nélkülözést és köszöntve a megkönnyebbült egymásra találás órafaló perceit. Azt mondta én vagyok a legbátrabb tetű, aki csak létezik, és csak azért maradt életben mert látta, hogy utána ugrottam és tudta, megkeresem és megmentem őt. Képzelhetitek milyen érzés ilyen dicséretet hallani.

Távoli rokonaink azonban nem hagytak nekünk sok időt egymásra, azt mondták jön a Sha’kira, egy kiszámíthatatlan időközönként megismétlődő esemény, amikor a két állat közel lesz egymáshoz, a talaj pedig annyira felmelegszik, hogy fel kell másznunk a lombok közé. Zöldike azt mondta nem fél, mert tudja én úgyis megvédem mindentől, nos, ebben én nem voltam ennyire biztos, de kételyeimnek egyenlőre nem adtam hangot. Felmásztunk a fekete indák tetejére és onnan figyeltük az eseményeket. Nem mesélek el mindent mert tényleg nagyon undorító. A két hatalmas lény először a furcsán egybe nőtt, mozgó faágszerű nyúlványaival kezdte el súrolgatni a másikat, már ettől is kellemetlenre emelkedett a hőmérséklet. A kuzinok szerint pedig ez csak a sha’kira kezdete volt. Ezt követően egymásra borították félelmes rágóikat, és szuszogtak, de úgy mint Ottó, mikor bebábozódott, az a másik lény pedig ízlelő nyúlványával nedvességet vitt fel erre az állatra, előemésztés céljából azt hiszem, végül összeborult a hajuk és egymáson mozogtak, megpróbálva minél nagyobb kárt tenni a másikban. Azt hiszem a mi állatunk került ki győztesen mert amaz elkullogott, ennek meg hűlni kezdett a talaj az erdejében. Lemászva láttuk, az indák tövén számos helyen büdös vízcseppek lógnak, mint a levelek hajlatain eső után, csak hogy itt magából a földből bújtak ki nem az égből.

Két teljes hetet töltöttünk a fekete erdőben, távoli testvéreinkkel, átéltünk két sha’kirát, három vegyszeres esőt, amikor az egész erdő virág és gumi illatú habban úszott, majd egy véletlenül szép napon, mozgó hegyünk a mi cseresznyefánkhoz lépett, nyúlványaival átkarolta érdes, barna törzsét és egyre följebb s följebb tolta rajta magát. Zöldike felkacagott örömében, mert ismerős smaragd szigetek sorát láttuk magunk körül és egyre közeledtünk feljebb, feljebb a mi területünkhöz, ahol a legfinomabb volt a levelek nektárja, a legvidámabb a szél és a legbiztonságosabbak a rügyek. Ez az ostoba, monstrum azonban megtorpant és zagyva módon a cseresznyefa piros termését kezdte el legelni. Cselekednünk kellett, mégpedig azonnal, ha nem akarjuk elszalasztani ezt az egyedülálló alkalmat. Bár a feladat, hogy átjussunk valamelyik levélszigetre szinte lehetetlennek látszott, nem véletlenül mondják, hogy „találékony mint a tetű”: azt a tervet eszeltem ki, hogy az egyik vastagabb inda végére ülünk mindketten, a kuzinok lehúzzák azt, és mikor az ágak közt kergetőző szél visszahajtja, szárnyai alá kap minket és átrepít valamelyik levélre. Rokonaink egyként fogtak neki a nehéz inda megszelídítésének, mi pedig Zöldikével kézen fogva elhelyezkedtünk a csúcsán. Az első fuvallat éppen, hogy csak meglibbentette a katapultunkat - bizonyára a zsír nehezebbé tette az indát, mint amilyen valójában - de a második, erősebb lökés fölrepített minket, alattunk pedig elúszott a nehézszagú, sötét bozótos, kinyílt a halálos mélység, már-már ismerős zuhanókként köszöntve minket, mi pedig őt üdvözölve sikítottunk, elsírtuk magunkat, csapkodtunk össze-vissza a levegőben, végül fájdalmasan, fellélegző puffanással földet értünk az egyik levélen.
Megszámoltuk saját és egymás végtagjait, szerencsére mind hiánytalanul mozgott arra amerre mi akartuk. Azt azonban, hogy vajon melyik levélre estünk egyikünk sem tudta, igazából a cseresznyefán van egy néhány.

Ha elveszünk valahol a vadonban, az eső dolgunk a tájékozódás kell, hogy legyen, még a kétségbeesést is megelőzve. Ez a szabály alól kivétel az a különleges eset, amikor nagyon éhesek vagyunk, egy helyen azzal, akit szeretünk és aki minket szeret, mert ilyenkor tulajdonképpen mindegy, tudjuk-e hová vetett az élet pontosan, mert az úgyis jó hely: elkezdünk enni, összeér a középső lábunk, a többit meg majd meglátjuk.

Na, most már elég legyen ennyi, holnap is lesz nap. Akkor majd elmesélem, amikor szegény Ottó előbújva úgy nézett ki mint egy transzvesztita, és mert kinevetünk elrepült. Nem hiába mondják: „Tetű egy világban élünk”.