Novellák - 118.oldal

Mi vagy te? S miért vagy oly fontos nekem? Nem tudom. S a válasz némán, makacsul hallgat, mintha a szövetségesed volna. Hallom gúnyos kacajodat, ahogy nevetve közlöd velem:
Én a szabadság vagyok. Nem tartozom senkihez. Mégis mindenki a magáénak mond.
S téped őrjítően a szívemet tovább...

És akkor azt hittem, elárulod magad. És megindult a szédületes lavina. Ne kérdezd, nem számít már, hogy miért hittem azt, hogyha felhúzom a láthatatlan falakat, azok megvédenek majd. Te kerested a kiskapukat, melyeken át a szívemhez juthattál volna, de a kulcsok a labirintusban maradtak, és hiába döngetted, süket maradtam... És ha sikerült rám törnöd az ajtót, újra eltévedtél...

Kattant a zár. Hiába takarta el szánalmas kezével a szemét, a hirtelen fényáradat alkalmi vakságot okozott. Próbált megkapaszkodni a semmiben, de megtépázott teste, mint rongybaba terült el a porban. Két marcona óriás, érzelemmentes arccal, állig felfegyverezve könnyedén felemelték, és közrefogva vonszolták testét...

Ahogy tovább sétáltam a parkban, el egy nagy fa alatt, belerúgtam egy barna, valamibe. Megtorpantam, és jobban szemügyre vettem az apró dolgot. Barna volt, néhol sárgás foltokkal, valamiféle termés lehetett, ami a fáról potyoghatott le. Felnéztem a fára, és lám! Egy csomó ugyan ilyen kis termés volt rajta. Ott lógtak az utolsó, túlélő levelek között...

A fiú fellélegzett. Indulhat a vadászat. És besietett a nő után a női mosdóba.
A hölgy már várta. Még be sem ért a fiú, máris magához húzta a nő, és szájon akarta csókolni. De a fiú elhúzta arcát. Beszédültek az egyik fülkébe...

Lassan cammogok előre. Két szemhunyás között, szembetűnik két vörös karszalagos. Én már akkor tudtam, ide valami jó történet kell. Kezemben a Ferenciek terén kezelt jegy. Éppen az ellenkező irányból kacskaringózom a kegyetlen kijárat felé.
- Gondolkodj! Gondolkodj!
- Mindig el tudod adni magad, ha muszáj. Lazíts! Dobd fel az arcodra, a megnyerő villogó fogas mosoly trükköt! ...

De ez is csak hamis illúzió, egy szánalmas idea, s a porba sújtanál, ha ez kiderülne. Mert szép félelmeid gátat szabnak szabad akaratodnak, és te ezt félsz megvallani magadnak és nekem, még akkor is, ha érzed, hogy így van a lelked legmélyén. Ezért vagy olyan távoli és elérhetetlen.

Ó, ha tudtam volna akkor este, hogy utoljára látlak, s szorítlak magamhoz! Ha éreztem volna, hogy abban a csókban benne volt utolsó sóhajod! S hogy illatod utoljára szívhatom oly tisztán magamba! Elmondtam volna én, akár századszorra is, bármennyiszer, akárhányszor csak kéred, csak hogy kételyed ne legyen...

Újra belenézek lelked tükrébe, és amit látok, elmondhatatlanul gyönyörű és tiszta, leírni lehetetlen. Arcodon egy kedves mosolyt látok kibontakozni, mesebeli tájakon járok lelked világában. A válladra hajtom fejemet, magadhoz szorítasz gyöngéden, hallom kicsi szíved vad lüktetését, mintha egy éveken át fortyogó vulkán készülne kitörni...

A könyvtárban Erzsikétől is elkértem Bettit, aki megadta az engedélyt ráadásul korlátlanul. Éltünk is a lehetőséggel, jártunk moziba, színházba. Már közeledett advent, amikor egyik vasárnap a keringő jegyében szervezték az estét. Hármasban mentünk, Liza is jött.
A Gödörben most kevesebb fiatal és több középkorú volt. Először megtáncoltattam Lizát, majd Betti került sorra. Láttam, sokan táncoltatták Lizát, Bettivel is kifáradtunk, leültünk beszélgetni...