Novellák - 110.oldal

Gyakran égek a vágytól: bár visszatérhetnék egy csodás életbe, hol a Nap fényesen ragyogott és télen is boldog volt mindenki. Hol a jót láttuk csak körülöttünk, mert rosszal nem is találkoztunk. Nem ismertük a gyógyszereket, mert nem kellett mire használnunk azokat. Amire szükségünk volt, azt megadta a természet, s mi megajándékoztuk e kedvességéért, törődéséért és nem kifosztottuk, s meggyaláztuk, mint most...

A macira egyre szomorúbban nézek. Homályos, olyan vizes a kép. Megfordulok, nézem a falat és táplálom a dühöm. Értelmetlen dühöm. Kire vagyok dühös? A vakságomért magamra, a hazugságért rá. És hogy mire jó a düh? Feldolgozni, hogy már nem csak a szó lehet hamis, hanem a test beszédje is lehet ámítás. Minek higgyek hát? Ha hiszek a vágynak, a test szavának, akkor nem értem, hogy a szavak szerint miért múlik el olyan hamar, ami sokszor igaznak tűnt. Ha pedig hiszek a szónak, nem értem, hogy...

A férfi tovább ment, ez a 10 másodperc a földre taszította. Már a gyerekek is tudják és érzik. Ő sose lesz olyan, mint a többi. Eddig remélte, hogy van célja a Földön, és nem hiába csúfította el így a természet, de kezdte elveszíteni a hitét...

Hideg, ködös reggel volt, amikor megérkeztek, csöndesen, ahogy az ősz lopózik be a lombok közé. Fekete ruhát viseltek mind, amint szokásaik megkívánták, arcuk sem rezdült, csak a szemük villogott éber-keményen, így lepve meg a tudatra nem eszmélt tájat. Nem szóltak – nem volt kenyerük a beszéd -, de mégis egyként mutatkozott meg az akarat minden mozdulatukban; tekintetük sem kereste szomjasan céljukat – jól tudták, miért jöttek, s tudták hol találják...

- Elég! Ne hazudozzatok! Mindketten átvertetek! Barbi, mindent elmondtam neked, mindig veled voltam, mindig segítettem. És most így hálálod meg, hogy lefekszel a barátommal? Undorító vagy. És te, Tamás? Ennyire szerettél? Mindent megtettem érted, minden kívánságodat teljesítettem. Mennyire hülye voltam. Hogy nem vettem észre? És pont ma, pont azután, hogy a főnököm megpróbált megerőszakolni...

Miért áldozná fel az életét egy férfi, ha csak a testére vágyik? Ki is dobhatná vagy a saját lakásában meg is gyilkolhatná. De nem teszi, helyette inkább saját életét helyezi Richka kezébe, hogy döntsön felőle. Az újságírónak sikerült teljesen összezavarnia őt, megdönteni az eddigi hiedelmeit, és bizalmat gyújtani egy ismeretlen ember iránt, akiről eddig semmi különöset nem gondolt. Most valahogyan mégis eszeveszetten vonzódott társához, aki kissé komolytalan mosolyával követte figyelemmel...

Aztán megismertelek téged. Amikor először jártál nálam, megkérdezted ez az állvány mi célt szolgál itt, miért üres. Erre azt feleltem, majd erre festem fel a jövőm. Kis részletekre osztom és minden álmom, és vágyam felkerül rá pici képekben, ha teljesül. Elmélázva válaszoltam, tekintetem a vásznat pásztázta, de a szemem sarkából láttam, mosolyra húzódik a szád...

A darabot sok híres ember nézte meg. Az iskola igazgatója, és majdnem az összes tanár is megnézte. Ezután az elismerésüket nem csak egyszerűen, azzal bizonyították be, hogy odamentek hozzá, hanem az iskolában az ő tiszteletére gyűlést hívtak. Szinti legszívesebben el sem ment volna az iskolába. Tudta, hogy a diákok nehezen bírják elviselni, azt, ha valaki sikeresebb náluk, így a hírneve nem hogy jobb, inkább rosszabb...

De mégis, most hogy ott van a halál torkában, van valami, ami meggátolja abban, hogy meghúzza a ravaszt. Ezért szenved már egy órája a padlón. Aztán behunyta a szemét, már csípte a könny és az izzadság sós elegye. Szíve gyorsabban vert, egyre görcsösebben markolta a fegyvert, és gyorsabban szívta be a levegőt...

- Kicsim… várj! – Kisfiam, várj meg…!
Kiver a veríték, a pulzusom a halántékomon lüktet, szívembe belemarkol a félelem, elveszítem, elveszítem, édes Istenem, mit tettem, elveszítem a kisfiamat, kitépik a szívem, mintha ki akarná tépni a helyéről valami szörnyűséges ádáz fenevad, aki nem hagy békén, és kínoz és gyötör engem…