Novellák - 107.oldal

A férfi bólintott. Evias megcsókolta szerelmét, majd távozott. Megtartották az esküvőt, s az ifjú pár elutazott nászútra, s Germanus megkezdte a kiképzést. A három hét gyorsan elszállt, s a férfi azon kapta magát, hogy tíz társával, és mint kiképzett gladiátor kocog az aréna felé, s mikor kiért a napfényre, hallotta a közönség dörgő ovációját...

Sajnos e kapcsolat miatt otthonomban sok problémám volt. Nem értettem miért? Miért von felelősségre egy olyan ember, kinek nem fértem bele életvitelébe, s eldobott magától már rég. Tudomásul vettem, s nem ellenkeztem. Nem tartoztunk össze már évek óta. Mégis mit féltett? Talán a biztonságot? A családot? Hisz az régen nem család volt. Legalábbis nem olyan milyennek kellett volna lenni...

- Annyira szép vagy ma éjjel! - súgta mély, érzéki hangján. A Telihold megvilágított mindkettőnket, így tisztán láthattam a szemében égő vágyat, mely szinte perzselt. Szerettem ezt a férfit, ki testével melegítette hűvös bőrömet. Tiszta szívemből szerettem. De vajon egy élő is tudna szeretni egy holtat? ...

Az újabb alagút melybe tévedek, sokkal világosabb, bár eléggé homályosan látok a ködben. Egy szemem elől rejtett zugból hirtelen előttem termett a " szent " medve. Bár szürke volt, termete mégsem jelentéktelen. Vicsorgó pofával állt két lábra, és félelmetesen üvöltött. Tudtam ki ő...

- Hova mész? – kérdi flegmán.
- Pisilni.
És lőn. Úgy hevenyében, az úton, mert ugyan ki elől másszak a sustorgós bujaságba, ott pedig esetleg a seggembe harap no mi is… vakond, pocok, vagy egy lótetű. Utánam dobja az intim törlőkendős dobozt, ó milyen figyelmes.
- Már akartam kérdezni, mi a ráknak van ez a kocsiban. – teszi a helyére a dobozkát, mikor visszacsusszanok mellé és ez a hosszú mondat szinte zavarba hoz...

A sötétből nyúl felém olykor. Éjszakánként látom égő szemeit. Az irántam érzett szenvedélye tüze, mely nem hagy nyugodni és mely nem viszonzatlan. Kívánom Őt. Néha azért fohászkodok, hogy megkaphassam, hogy a karjai közé bújjak. Érezni akarom bőre illatát, simogatását, ajkait... Nem, nem! Nem lehet! ...

A tavasz finom illatokkal kényeztet. Lenge öltözékem, de nem fázok, mert a Nap kellemes meleget von körém. Védelmez. Oly szeretettel és kedvességgel törődik velem, mint a még messze járó férfi, amikor mellettem van. Ó, bár itt állna már előttem! Annyira vágyom, hogy végre megérintsen, s érezzem illatát, de az idegesség vágyam elé tolakodik, s nem ereszt...

Gyakran égek a vágytól: bár visszatérhetnék egy csodás életbe, hol a Nap fényesen ragyogott és télen is boldog volt mindenki. Hol a jót láttuk csak körülöttünk, mert rosszal nem is találkoztunk. Nem ismertük a gyógyszereket, mert nem kellett mire használnunk azokat. Amire szükségünk volt, azt megadta a természet, s mi megajándékoztuk e kedvességéért, törődéséért és nem kifosztottuk, s meggyaláztuk, mint most...

A macira egyre szomorúbban nézek. Homályos, olyan vizes a kép. Megfordulok, nézem a falat és táplálom a dühöm. Értelmetlen dühöm. Kire vagyok dühös? A vakságomért magamra, a hazugságért rá. És hogy mire jó a düh? Feldolgozni, hogy már nem csak a szó lehet hamis, hanem a test beszédje is lehet ámítás. Minek higgyek hát? Ha hiszek a vágynak, a test szavának, akkor nem értem, hogy a szavak szerint miért múlik el olyan hamar, ami sokszor igaznak tűnt. Ha pedig hiszek a szónak, nem értem, hogy...

A férfi tovább ment, ez a 10 másodperc a földre taszította. Már a gyerekek is tudják és érzik. Ő sose lesz olyan, mint a többi. Eddig remélte, hogy van célja a Földön, és nem hiába csúfította el így a természet, de kezdte elveszíteni a hitét...