Novellák - 106.oldal

Erővel szakítom el magam a gonosz sziklától, miközben testemet elviselhetetlen fájdalom járja át. És ebben a pillanatban mintha a pokol összes bugyrának összes kárhozott lelke egyszerre törne ki egy velőt rázó sikoltásban. Megnyílt a gonosz kastélya… Érzem a kicsapó forróságot, a penetráns bűzt, az áradó sötétséget… A bíborszín méregzöldbe vált… Menekülnék, de késő… Dobogó lábak zaját hallom, érzem hogy követnek...

Az egyik éjjel a maradék cuccomat összepakolva a gitárral a hátamon szó nélkül távoztam az épületből, egy kis cetlit hagyva magam után, hogy lemondok mindenről, amit ő rám hagyott. Felültem az első vonatra és elindultam a nagy semmibe. Megint visszatértem a csöndes hétköznapokba, és kénytelen voltam visszatérni a régi munkámhoz is, ugyanis az utcazenészségből nagyon nehezen lehet megélni. De már korántsem ment olyan könnyen, mint amilyen volt...

Hol lehet, akit keres? Rémülten kapcsolta fel a villanyt. A szobában valóban nem volt egy lélek sem rajta kívül. Félelem és féltékenység járta minden porcikáját. Kövér könnycseppek gurultak le az arcán. Lekapcsolta a villanyt, és az ágyra kuporodott. Már bánta minden tettét, és félt, hogy elveszíti Őt, akit mindig is keresett. Halk zokogásban tört ki, végül álomba sírta magát...

Meg kell nézzem ezt a helyet alaposan. Minden sziklát, minden árnyékos völgyet. Még jó, hogy nem nagy a bolygó. Pár óra alatt bejárható. „Tudod nálunk odahaza minden olyan kicsi”. S nekem ez a pár óra maradt. Meg kell találnom őt. A rózsát, amitől mosolyognak a csillagok...

Arra ébredt, hogy a pasas matatja a mellét és liheg a fülébe. - Már azt hittem, hogy ingyen ad szállást - gondolta a lány és gyorsan kibújt a pulóveréből. A pasi nagyon föl volt izgulva, mert hevesen rángatta a cipzárját. Segített neki. Egyszerre húzta le a nadrágját és a bugyiját aztán a hátára fordult és hagyta, hogy a férfi kielégüljön...

Futásnak eredt, nem tudta merre csak ösztönből futott. Két lövést hallott, de mivel nem érzett semmit, tudta, nem találták el. Valami beugró volt oda bekuporodott és várt, a pisztoly a kezében volt, nem tudta eldobni. A tüdeje majd kiszakadt, de nem mert hangosan levegőt venni, mert félt, hogy felfedezik. A rendőr rohant és nem vette észre a beugrót. Lendületből futott bele az ütésbe...

A kiskertnek csodájára járt az utca embere.
- Formák, színek, illatok mesés dömpingje, az élő ékszerek paradicsoma, - ez volt olvasható a tágra nyílt íriszekben.
A kertész boldogan nyesegette a rózsafákat, nyírta a gyepet, maga is sokszor belefeledkezett a látványba. Csak egyetlen virág nem nyerte meg a tetszését, egy a többiek között megbúvó, uram bocsá’, csenevész növényke...

A kocsi hirtelen, kiért egy fényesebb helyre, mintha egy hegy belseje lett volna. Ekkor pillantották meg egymást valójában az utasok. Mindhármuk arca egyformán torz volt és ugyanúgy néztek ki. Szörnyen megrettentek, nem hittek a szemüknek, vadul egymás arcát kezdték el tépni, mintha egy maszkot próbálnának lehúzni róla...

A farkas megállt pár lépésre, úgy mintha ismerné azt a tárgyat, ami a vadász kezében van. Régi fájdalmas tapasztalatból. A férfi megcélozta az állat fejét, de ahogy az ott állt, valami fajta sajnálat szállta meg, olyan amilyen még soha...

Steph összeesve feküdt a földön, és könnyezett a szeme a hírtelen sokktól, fegyvere mellette hevert a levelek között. Lenézett a lábára, és szörnyülködve látta, hogy egy rozsdás, régi medvecsapdába lépett bele, ami a roppanásból ítélve a lábát is eltörte, ráadásul rögzítve is volt a talajhoz. Nagyon réginek tűnt, ahogy látta fátyolos szemein keresztül, majd lenyúlt, hogy szétnyissa...