Tavaszköszöntés

Ez az írás töredék, minden szava, minden betűi apró üvegszilánkok… Én csak megmutatom, ajándékul adom, ti döntitek el, hogy összerakjátok, darabkáit gondolataitokkal ragasztjátok, vagy magára hagyjátok…


Sötét éj van, halkan kong- bong, zúg a fekete harang… De már az is elhallgat. Nem kong már mióta, s a kongatója is alszik már, a toronyóra, az óriás némán áll, s alatta a város szótlan, fuldokolva, undokul, mozdulatlan… Búsan magasodnak az alvó, havas tetők, de kéményük torka mind száraz, nem jön belőle se gyűlölet, se imádat. Nem csapódik az ablaktábla, nem ront a szekér, nem jön postakocsi a jövő útján, évek múlnak, vak századok múlnak, egyik a másik után.
De mi ez, mi ér?

Egy apró rés
Nyílik az ajtón
Ki jöhet még?
Újabb gonosz rém?
Furcsa, fakó fény…
A kert közepén
Születik egy sziromlevél,
A fekete gazok hegyén
Éj tengerén emeli fel bús, kék szemét...
Nem bírom én
hallani remegését
Minden rezdülés
Egy szenvedő, gyötrődő év
S mégis hallom a könyörgést:
Meddig tart még a jeges tél?
Talán örökké…?


Hirtelen sárgaság, álmos világ ásít egy szobában, halovány fénye a plafonra nyúl, lámpás gyúl az aprócska házban. Megigazgatja a takarót, végigsimítja a ráncos vén ágyat, ahol nemrég még ő aludt, s álmodta a fakó fantáziákat... Nem tudta, mennyi az idő, csak hallgatott... Elmúlt a zaj, vashadak zúgása, helyett csak a csend volt... Az óra biztos elfordult. De hol a többi? Miért feketék a házak, miért csak ő van, egymagában?

- Zófa! Látja?
- Tessék? –rebben fel az éj pillangója, s szárnya mintha eltört volna.
- DIE Sofa, és nem DAS! Miért nem figyelsz jobban?
- Próbálok… - sóhajtott, és a padra omlott, karjai melegébe bújva bámulta a tanárnőt, nézte a szürke rémet, szürke gépet… Nem mert belenézni szemébe, félt, hogyha mégis megtenné, elszakítaná minden képzeletét, ollójával, a régi, kemény vassal szelné ketté…
Így csak az övé az éj, a kihalt gazvidék, övé a barlang, a mély, egyedül ő száll át az éj egén, körötte ezernyi fekete rém, rugaszkodik, de hozzá egyik sem érhet, csak ő álmodhat zöld, virágos rétet, és eget, a legszebb kéket…
A Képzelet… Hatalmas, óriás várkastély, ahol minden sarok, minden árnyék egy más világé… Vajon melyik királyé? Bejárni is lehetetlen sok ezer termét, de ő mégis egyben szenvedte egész életét, melybe ha belépsz, azt olvashatod az ajtó tetején… Tél… Most mégsem az éj termébe lépett, furcsa helyre, más varázsvidékre ért el… Egy kies kertbe érkezett. A szürke fű, gazóriások közt szomorúan, könnyezve nyújtotta nyakát egy kék sziromlevél.

- Két hét múlva nyelvvizsga, és szinte sehol sem állsz még!
- A többieknek azt tetszett mondani, hogy én vagyok a legjobb… Akkor most jó vagyok, vagy nem?
- Dehogy vagy. Nem csinálsz semmit.
- Dehogynem! Itt a házi feladatom, megcsináltam.
- Ezzel nem dolgoztál eleget!
- Dehogynem. Ez a legjobb, ami tőlem telik.
- Verd már ki a fejedből ezt! Nincs olyan, hogy a legjobb… Mindig dolgoznod kell, hogy jobb legyél… Azt hiszem, ideje lesz referálnom édesanyádnak az ügyeidről!
- Ügyeim?
- Hát, mostanában nem tanulsz…
- Nem tehetek róla, hogy ilyen unalmas… - sóhajtotta, és hátradőlt a kemény székre.
- Tessék?
- Semmi, semmi…
- Lusta vagy, és engedetlen.
A vén tanárnőre nézett, majd az íróasztalra, feltárta, mint egy könyvet, hadd olvasson benne… Mellette egy vörös toll volt, rajta furcsa gaz virított. Már mindent értett… Másfelé fordult tekintete, már újság úszott szemének tükrében…

Magas ember állt egy képen, feltartott kézzel magyarázott valamit, de ő nem hallotta… Csak ahogy a lapra vésett szöveget nézte, akkor támadt némi sejtése…
Be kell látni, hogy ez a politika Magyarországnak és a nagyobb ellenzéki pártnak is árt: Ezzel elemésztik önmagukat, felőrlik Magyarország jó hírnevét, tönkreteszik a magyar konzervatív hagyományokat, kétségbe sodorják emberek százezreit és millióit, és elérik azt, hogy ünnepeink ne az örömről, hanem az aggódásról szóljanak…
Az öröm… Az ostobák öröme…
- Tényleg, most jut eszembe… Megígérted, hogy az másodikat is megcsinálod.
- Hát, az…
- Megcsináltad, vagy nem?
- Nem igazán.
- Olyan nincs, hogy nem igazán! Igen, vagy nem?
- Nem… Elfelejtettem.
- Elmaradt a kötelesség teljesítése! –sziszegte, de a gyerek hirtelen röhögni kezdett, hahotájától harsogott az egész szoba, és egy percig meg sem bírt szólalni, remegve ült a székben, majd mikor lenyugodott, könnyes szemekkel a tanárnőre nézett.
- Mi… Mi maradt el?
- A kötelességed teljesítése.
- És aki nem teljesíti a kötelességet, nem cselekszik úgy, mint a többiek…
- Nézd meg a többieket, úgy dolgoznak, mint az angyalok!
Angyalok? Ezek nem szent szüzek, ők nem boldog hírnökök… Egymás után, sorban mennek, mennek, lehajtott fejjel, alázottan menetelnek…
Szegény emberek, városuk koromfekete… Házaikban még gyertyaláng sem ég, sehol senki, egyik sem él… De hulla, fehér tetem sincs, nincs temető, eltűntek mind, csak egy maradt hátra még…

A házak felett, a kövek közül durva inda karok bújnak elő, s a gaz lassan mindent benő, tengernyi sötét felhő, vén örvény zúg csúcsai fölé, s a postakocsi, a szekér el tán már sosem jő… Csak a tél maradt, s korhadt törzsén, vén karján ülve vár egy szürke keselyű.
- Figyelsz te rám?! –rikkantja könyörtelenül, és én a szemébe nézek, s hirtelen ráeszmélek… Ő az, a téli keselyű!
- Figyelek. –feleli zihálva, keserűn… Vén boszorkány vagy, méregkeverő… Ott áll minden éjen az üst előtt, markában rozsdás vaskanál, az üstbe szürke űr merül…
- Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többiek? Olyan szépen dolgoznak.
- De… - kezdte, de elakadt szava.
- Nincs semmi de. Csak egy számít… A munka, és a kötelesség! Le kell győzni a lustaságod, és…
- Beállni a többiek közé…
- Úgy bizony!
- Gondoltam, az egyéniség még nem bűn.
- Ne akarjál egyénieskedni… Itt csak az akarat számít, hogy legyőzd a lustaságod, és dolgozz… És dolgozz! Ez a jelszó, ennek kéne, hogy vezessen téged az életben!
- Nem lehet mindenki ilyen szür… Engedelmes, mint a többiek.
- Nem fontos annak lenned. –kezdte újra, és élvezte, hogy hallhatja hangját, hallhatja szavát, ahogy magyaráz. - Lehetsz vécépucoló, vagy kukás! Ha nem akarod letenni a nyelvvizsgát, akkor maradhatsz, ami most vagy.

- Miért? Most ki vagyok?
- Egy senki. Lusta suhanc.
- Így is lehetek valaki.
- Dehogy leszel.
- És ha dolgoznék, akkor…
- Akkor válhatnál valakivé, de mondom, nem kell letenni a vizsgát… Nem fontos.
- Nem is akarom.
- Akkor?
- Csak anyukám… Miatta tanulok.
- Hát, most szépen beszámolhatsz neki, mit sikerült összehoznod az elmúlt hónapban. Elmondod neki, ugye?
- Persze…
- Jobb is, majd ő megrendszabályoz téged.
- Megrendszabályoz?
- Nem lesz több számítógép egy ideig, azt hiszem. Ugye? –mondta azzal az elégedettséggel, amit a gyerek soha nem tudott megérteni… Az az öröm, ami arcát szinte égeti… Igen! Neki van igaza, a gyerek nem értheti!
- Örülni fog neki…
- Azt nem hiszem. Ő sem szereti a dologtalanokat.
- Tudom, mondja is mindig. Fiam, illeszkedj be közéjük, legyél te is pontosan ugyanolyan, mint a többiek… A jó munkások.
- Úgy bizony… A jó munkások…

Halott a város, s én árnyként járok, át a szörnyű, mély árkokon, romos palota párkányon megállok, s lenézek széles üvegablakából, s egyszerre fülembe zendül, zúgnak az őszi bálok, zenék, örömtáncok… De benn már senkit sem látok… Néma árkádokon ugrálok, míg a terembe jutok, gyémánt csillárok közt várok, halkan zihálok… A távolban mintha szólna egy lemezjátszó, az oszlopok közt régi dallam táncol… Hová tűntetek, fényes bálok? Már az égen szállok, rémmé, Csernaboggá válok, s szárnyam hirtelen szélesre tárom, a várost, a sok néma házikót mind leplembe, fekete éjbe zárom… Ez a vég, ez az én halálom, a hazug világ, a vörös hazugságok… A legszörnyűbb hazugságok… A gépek, szürke boszorkányok…
- Mondd utánam!
- Der Stuhl. –kezdi a gyerek, és kezét végighúzza forró homlokán, amiről egy csepp víz csordul…
- Der Tisch… Der Stuhl, der Tisch… Der Stúl, der Tis, ennyi szó nincs is…
Das Lineal, mennyi minden vár… Örök oldalak, vég nélküli tanulás, mert tanulni kell, tanulnunk szürke nyelvük minden szavát, ismételni világuk száz meg száz parancsát, míg elfelejtjük elménk minden álmát…
- És hogy van az, hogy… Munka? Mondd már!

Elkerekedett a fekete szempár, ahogy feltépte az unott, régi szótárt, zihálva lapozott, rohant száz meg száz sárgult, vén oldalán… Rohanok a fekete, homályos utcán… Hirtelen megáll, néz, bámul bután, pedig tudta már, mily szörnyűség vár rá… A H- nál hiányzott a halál… Hát ezért nem tudják, ezért nem értik meg! De még belekapaszkodott egy végső reménybe… É… É… Végre! É! Keresné, de sehol nincs már az Élet… Ezért vak a lámpás, ezért nem lát egy holtat sem az utcán, ezért kihalt a rengeteg sok ház, az egész világ már csak ódon vár, minden szürke… ezért tűnt el a sok ember… A narancs, a sárga banán, bíbor boldogság mind a mélyben a vár…

Mindenhol üres szürkeség, mindenhol köd, és homály… Rohanok a szürke termen át, űzve a rengeteg szobán, de szemem mindenhol csak sötét múltat talál.
Itt ágyúzúgás, ott puskaropogás, s a sok halál után, hallani a gonosz, halk suttogást, a szél dermesztő, fagyos moraját…

A tanár, a vén boszorkány ezerszer ismétli minden szavát, morzsolja, újra és újra megdarálja a savanyú mákéjszakát…
Hiába vörös tollad, hiába minden színpompa, ha az életed csak egy minta… Sorsod a moira fekete tintával írta, s a lapra, melyen másnak tündérmesék ringnak, neked nevetve csupán annyit firkant: Mintha.
- Ismételd el. Kalapács.
- Die Hammer.
- Nem!
- Da… - mondaná, de látja már, ahogy a kegyetlenség elönti arcát, szürke sár tódul ereibe, árad szét agyán…
- Der Hammer! –kiált, s már olyan előtte, mint egy óriás…
- Miért nem tudod megjegyezni? Der Hammer! Kalapács! Kalapács! Tudod mi hiányzik… Tanulás! Tanulás! Hülye, ostoba siheder, semmirekellő… Hogy az ördög vinne el!
Hirtelen megrázkódik minden, a föld szétnyílik, remegnek a falak... Csengő, riadó berreg rémülten, sikítva…
- Nyitva!
- Csókolom. –És egy másik diák, karcsú kislány lép be az ajtón, kabátját otthagyja az akasztón, és végre belép a szobába
A boszorkány felmordul, haragosan szorítja karmát, mint a gonosz halál, kinek éppen kicsúszott markából a bús kismadár.
- Menj! –sóhajtja lemondva, és ujjai még utoljára kinyúlnak, de a gyerek már talpon állt, gyorsan, sietve elrakodja minden holmiját…
- Ha jövő hétre sem fog megváltozni semmi, végleg elküldelek! –zengi a szürke, de már más dal cseng fülembe…
- Megváltozni? –suttogom, rebegem rémülten.
Megváltozni… Ha tudnád, mit jelent… Neked ugyanaz a ruhád, egyenes minden formád, kemény vagy, mint egy vasszerszám, akaratos, vén boszorkány… Neked már rég késő…
Csapódik az ajtó, rohanok a hűvös, szürke lépcsőn, de hirtelen megtorpanok, ott állok még, az ajtó előtt…

A fű zöld volt, de a házak, a tornyok mind feketék, kezében a lámpással ment, mendegélt, egyedül az utcán, a fény pedig pislogott, félénken ugrált, s a lombok ívei lehajlottak, s a város zölddé vált, amerre a lámpás járt, s vitte, hordta a tavasz virágát, húzta, vonta maga után a vékony, színes cérnát, szőtte, mint pók a fonalát. S a távolban mintha valaki a harangot kongatná… A távolban, messze álom hegyek ezüsthátán úszik a rózsaár… Egyet mutat az óra már, sárgássá válik a láthatár…

- Mi ez? –kiáltja a tanár, s a zongora dallam betöri ablakát, friss zene fúrja, marja oldalát…
Véget ér végre a borzadály, a boszorkány is visszahúzza karmát, s rohan, fut a tél már, keresi szürke barlangját… Szürke mélybe zuhan… Csend van, minden hallgat… Hirtelen halk morajt hall, suttogva áll előtte három óriás asszony… Ők azok! A három moira! Nem meri nézni arcukat, csak érzi, ahogy lassan szétmarja kőszívét az idő gúnya…

A szenvedés már elmúlt… Most már bukj le, vár rád az alvilág kútja!

A három moira elsuhant, és a banya egyedül maradt, lassan fölé tornyosul, elnyeli már a halál odúja… Fekete már minden szikla, feketére mossa a feledés, a múlt habjai már elöntik partjukat… Már nem hall semmi mást, csak ők zúgnak, míg a tél, a boszorkány lassan megfullad. Véres karma még egyszer a kőbe mélyed, vaskörmei az időbe fúrnak… őket hallja még, ők dörögnek örökre… Kalapácsok ütnek vernek, s hirtelen mind felzendülnek, újra zúg a múlt kórusa…


Álltunk a vészben, álltunk merészen,
Lelkünkben tűzpirosan izzott a cél.
Munkások, álljunk a nagy harcra készen,
Melyből az emberi nem új napja kél !

Kínzó igában legörnyedt a hátunk,
mégis reméltük a nagy diadalt.
Szenvedve távol jövendőbe láttunk,
s harsogva zengtük a szent csatadalt:

Vérünk nem omlott hiába.
Mártírjainknak neve nagy lesz és dicső.
Emlékük az fonja legszebb dalába,
Melyért elestek: a boldog jövő.


A tornyon a mutató kereken kettőre fordul, az éji rém fájdalmasan mordul, s vele a füstfelleg, az összes tank, a téli háború, a régmúlt, véres koszorú mind a mélybe borul... A harang halkan megkondul, s az alvó nép hirtelen felbolydul, a város szélről már szekér fordul, a paripa patája vadul lódul, vidám nyihogásuktól nyílnak már az ablakok, fürtös, puhaarcú lányok lógnak a széles párkányról.
Mi történt? Harsan sok trombita, sebesen robognak kerekei a sorsnak, az emberek előtt rohan a fogat, már mind oldalába kapaszkodtak… Rég elrohantak a lovak, csak én állok még ottan, remegő kezemben a lámpás már kihunyóban, hunyorogva bámulok a kunyhókra, ahonnan jöttem, s ahova jutok majd…

Hiába jön tavaszotok,
Hiába köszönt az öröm
Nekem ő csak messzi ismerős…

Fekete leplembe bújok,

A mélybe hullok,

Idő oszlopok,
Bolygók közt bolyongok

Csak én vagyok
Én, Csernabog.


Rohanj, tavasznak fogata,
patáid dobogjanak,
vidd az embereket,
vidd őket a mámorba, feledjék végre a sötét rémálmokat, komor óriásokat…

A sok ember, sóhajt, örül
Virággá válik minden könnyük,
Ahogy táncuk járják a fa körül,
A világ a sors újra megkönyörült.
Most minden útja oly könnyű,
A szikla is elgördült,
Szabadul Sziszüphosz,
Az összes titán
minden küklopsz,
Tartarosz kapuján tör ki most!
Minden szín,
kék,
zöld,
piros,

A terem kapuján

ömlik be
most,

Hol állnak az ősi oszlopok,
S az ősznél, a komor kőnél
Fekszik egy csonthalom,
Én nyugszom ott, Csernabog…
Felettem a nap már nem ragyog…
Bezárok minden ablakot
S bár alszom örökké
Hallom a tavasz dalát, minden örömét… minden szava, szökkenő színe, tölgylevelek halk, zizegő hangja egyetlen zengő könyörgés: Ne legyen tél, mostoha, sötét éj, ne jöjj el soha többé!