A zászlóvivő

Mikor felállt, gyorsan körülnézett, majd ellenőrizte a felszerelését. A pajzsából két nyílvessző állt ki. Ez egyáltalán nem meglepő egy olyan nyílzápor után, mint amilyen az előző volt. A hátára erősített zászló szerencsére sértetlen maradt.
A csata alig fél órával ezelőtt kezdődött. A kimenetele kérdéses, bár az ellenség jobb pozícióban van.
Az országban véres háború dúl közel két éve. Az előző király fiúörökös nélkül halt meg és a trónért ketten szálltak harcba. Az öreg király unokaöccse, akinek célja, hogy megvalósítsa az öreg király álmát és létrehozza az országban a köztársaságot. A másik jelölt az öreg király rég halott feleségének a bátyja, aki egyesíteni akarja az országot a saját birodalmával. A nép természetesen az öreg király unokaöccse mellé állt, viszont a másik trónkövetelő egy több ezer fős sereggel behatolt az országba.

Ez a mostani csata egy kisebb ütközet, jelentősége aligha van. Legalábbis a vezérek szemében. A katonák számára viszont élet és halál közti keskeny hídon való egyensúlyozás, mint minden csata. Itt sem lehet tudni, hogy mikor talál el egy nyílvessző, vagy mikor támad meg egy erősebb ellenfél.
A zászlóvivő hős volt, legalábbis annak tartották. Több csatában jeleskedett már és a vívási tudása is kimagaslik a seregből. Most mégis csupán zászlóvivőnek osztották be. Nem bánta. Elvégre, ha kitűzi most a domb tetejére a zászlót, akkor a csata eldől. Márpedig Ő eltökélte, hogy kitűzi a zászlót.

Mindig ez volt a módszere. A csatában mindig kijelölt magának egy célt, ami motiválja, ami vigye előre. Persze, csak az után, hogy újra láthassa Adriennt és a kicsi Alynx-ot. Vajon hogy vannak? Alynx talán már olvasni is meg tanult. Másfél éve nem látta Őket.
Nem volt épp egy vezér alkat. Amit mondtak neki, azt tökéletesen megcsinálta, de hogy miért kell, azt gyakran nem tudta. Nem is volt fontos. Ő egy katona és az a feladata, hogy a vezére parancsát kövesse. Annyi esze azért van, hogy tudja, a vezérei okosabbak nála.

A parancs most az, hogy foglalják el a dombot. A csapat előreindult, ezért Ő is megmarkolta smaragd berakású kardját és elindult. A zászlót, ami eddig a hátán volt, most a bal kezébe vette, miután a pajzsát eldobta. A pajzsokban azóta nem bízott, mióta egyet átlyukasztott egy nyílvessző és átfúrta a karját.
Jobb kezében a kardjával, baljában a zászlóval nyomult előre. A célja a domb volt. A csapata elé állt egy ellenséges banda és összecsaptak. A harc hevében Ő kikeveredett és futni kezdett a domb teteje felé. Ahogy ilyenkor lenni szokott, érzékei kiélesedtek és a látása kitágult. Talán épp ezért sikerült elkerülnie a kardot, ami jobbról próbálta elszelni a fejét a nyakától. Lehajolt és kardjával átdöfte a támadóját.

Egyre jobban kikeveredett a csata legzsúfoltabb részéből és ellenségei már sokkal ritkábban álltak előtte.
Aki legközelebb szembejött, megint csak kettészelt szívvel végezte. Az utána következő egy széles mozdulattal próbálta Őt megölni. Levágta a lábát. Ezután a zászlót megforgatta a bal kezében és hegyével előre elhajította, pontosan egy fürge harcos mellkasába.
A domb még legalább ezer méterre volt tőle. Nem rohant teljes sebességgel, inkább csak lendületesen futott. Ügyelt arra, hogy tudjon manőverezni és ez teljes sebességnél nem mindig sikerült.

Egy hatalmas termetű sötét alak állt szembe Vele. Összecsaptak. Az ellensége kivételesen jó vívó volt. Szúrtak, vágtak, hárítottak, cseleztek, újra vágtak. A sötét harcos egy ügyes csel után a zászlóvivő vállába döfött. A katona felkiáltott fájdalmában, majd kardjával kétségbeesetten védte a következő csapást. Tovább vívtak és a sötét harcos lassan felülkerekedett. A zászlóvivőnek lassan az utolsó reménye is elszállt, mikor felnézett a dombra. A harc hevében elfeledkezett a céljáról. Ki kell tűznie a zászlót. Ez a gondolat új erőt adott Neki.

Pár perccel később a sötét harcos holtan hevert valahol a csatatéren, Ő pedig már a következő támadóját szúrta le. Innen már simának tűnik az út. Hátratekintett.
A csata kezdett az ellenfél ízlése szerint alakulni, de még megfordítható. De az a biztos, ha kitűzi a zászlót. Márpedig ki fogja tűzni! Visszafordult a domb felé.
Egy csapat íjász állt a domb tetején és lőni készültek. A következő pillanatban rengeteg nyílvessző tartott felé. Kicsit későn bukott le, ezért két nyílvessző eltalálta. Az egyik a karjába, a másik a combjába fúródott.
Sántítva ugyan, de tovább futott. Nekirohant az íjászok vonalának és kettőt gyorsan levágott közülük. Az íjászok láthatóan nem törődtek Vele, inkább a csata fergetegébe lőttek.
Már közel járt a céljához, igaz, ereje fogytán volt. Alig tíz méter választotta el a domb tetejétől, a dicsőségtől, a győzelemtől.

Két harcos ugrott elé és egyszerre csaptak le. Az egyikük vágását kivédte, de a másik kardja az oldalába szaladt. Egy gyors, de erőtlen vágással elvágta az egyik támadója torkát, a másikat kétségbeesetten próbálta eltolni magától és ahogy elég nagy rés keletkezett köztük, a zászló hegyét azonnal beledöfte.
Térdre esett. Legalább tíz sebből vérzett már és az ereje a rohamosan csökkent.
A feleségére gondolt. Ha nem éli túl a csatát, akkor is érte és a fiáért ki kell tűznie a zászlót. Négykézláb kúszva jutott el a dombtetőre. Keresett egy pontot, ahol elég lágy a föld, majd felemelte a karját, hogy leszúrja a lobogót.
De nem sikerült Neki, mert egy kéz elvette tőle. Felnézett.
Az ellenség fővezérét látta maga előtt. Az elnyomó uralkodót, az öreg király sógorát. Az
ország trónjának követelőjét. Nevetett és a saját zászlójával próbálta ledöfni a zászlóvivőt.

Ezt nem hagyhatta. Minden erejét összeszedve felemelte a kardját és beledöfte az ellensége hasába. Végül sikerült visszaszereznie azt, amit rábíztak és leszúrta a földbe. Pont akkor, amikor egy kard a hátába állt.
Az utolsó dolog, amit életében hallott, az a serege üdvrivalgása volt.