Novellák - 10.oldal

-Hát... mármint félre ne értse, csak olyan hírtelen a semmiből, így este kilenc fele zörget az ajtónknál és még csak be se mutatkozik. Tényleg nem megbántani akarom, csak elmesélné nekem, hogy ki maga?
Ezek szerint félre értettem feleségemet. Egyáltalán nem békélt meg azzal, hogy nem tudja ki vacsorázik most velünk és miért. Hírtelen kissé megrémültem, nem tudtam vendégünk erre hogyan fog reagálni. Nevetett.
-Ezek szerint nem kaptátok meg az üzenetemet.
-Nem, nem...

A milliárdnyi képen mind-mind különböző emberek. Senki sem volt ugyan az.
-Nos?-kérdezte-Tetszenek?
-Csodálatosak... nem is tudom mit mondjak... tökéletesek. Az összes!
-Köszönöm, igazán kedves.-nézett rám mosolyogva.
Gyorsan végig néztem az előttem heverő kupacon, megfogtam egy bauhaus képet, amin a piros alapon egy háromszögre emlékeztető ház sarkában egy kisfiú bújt meg, aki épp tüzet rakott a ház falánál.
-Mondja, mennyiért adná nekem ezt a képet?-kérdeztem...

Az a baj, hogy nem emlékszem, hol vagyok, hogy vagyok, vagy mi vagyok... Talán író, de lehet, hogy tanár, talán titkárnő? Pontosabban mi voltam. Mert ma már egyik sem. Az biztos.
Mikor kinyitottam a szemem egy szobában voltam. Egyszerű falak, egyszerű könyvek, egyszerű szavak, ismeretlen képek a falakon, ablak, amin besüt a nap.

-Én is nagyon boldog lennék tőle Yosonava!-azzal sírva átölelte a fiút. A fiú érezte, hogy erősen szorítja, ezért kezét a válla fele csúsztatta, a lány ettől elengedte, karjai viszont továbbra is Yosonava nyaka köré voltak csavarva, a fiú elmosolyodott, mire Reiko megcsókolta. Először csókolták egymást, hosszan és gyengéden.
Egy repülőgép szállt el fölöttük, ezüst testén csillogott a napfény. Felálltak, hogy tovább sétáljanak, de mikor Yosonava indulni akart Reiko elkapta a karját...

kortárs, epika, próza, kispróza, novella, elbeszélés

-Mit csinál?-kérdezte Sanyi.
Bence hátrafordult a vízen és a mellkasához húzta a lábát. Hatalmasat rúgott a levegőbe és a vízbe. Jobb kezével csapkodott, mintha egy láthatatlan kötelet akarna elérni, ami ott van mellette, csak egy karnyújtásnyira. De nem volt.
-Begörcsölt a lába!-futott ordítva a vízfelé Bandi. Sanyi letette az órát és lassan menetelt a vízfelé. Bandi dühöngő örültként csapkodva úszott befelé, közben kiabálni próbált.-SE..G...SÉ...GL...SEGÍ...LSÉG!
Sanyi...

-Méltóságos polgármester úr, követ az árnyékom!-panaszolta zihálva, fehérre vált arccal Dobráter Pista.
-Tessék?-értetlenkedett a polgármester.
-Az árnyékom,-súgta.-mindenhová követ.
-Mikor vetted észre ezt?
-Napok óta furcsállottam valamit magam körül, de csak tegnap tudatosult bennem a dolog. Azóta figyelem és minden lépésem követi. Pont úgy mint én!
-Most is itt van?-hajolt kicsit közelebb az asztal túloldaláról a falu elsőembere.
-Nem. Épületekbe...

Hatalmas „Ohjvé!” felkiáltás hallatszott. Rozi mama nem mozdult tovább. A konyha ajtó kivágódott és egy kékruhás, bozontos pajeszos, szürke kippás alak lépet ki rajta. A Büfével szemben közvetlenül ott volt a Dohány utcai zsinagóga, így alapvetően nem volt semmi különös abban, hogy egy zsidó ember van a Büfé közelében, de az azért még is csak furcsa volt, hogy a ’konyhából’ csapódjon ki, ilyen állapotban.
Látszólag nem érezte jól magát, lihegett, a feje pedig vörös volt. Rozi mama...

Őszentsége laptopja nyitva volt, a sarkot szinte csak az az egy fényforrás világította be.
-Áh, jó hogy jössz gyermekem!-pattant gyorsan vissza a laptopja mögé.-Igazán tanácstalan vagyok egy dologban, és úgy hallottam te azért értesz a számítógépekhez és segíthetnél nekem.
-Dicsértessék Szentatyám! Miben lehetek a segítségére?-nagyon jól esett, hogy elsőlátásra is ennyire ismer Őszentsége, és őszintén attól is boldog voltam, hogy elsőre tudtam, hol lesz majd.
-Szóval...