Az igazi érték

Nea sietős léptekkel haladt az idős otthon felé. Csak felkapja azt a nyomorult dobozt és már itt sincs. Amúgy is, ezer más dolga van még. Otthon aztán majd bevágja a sarokba és egyszer valaki majd kiválogatja, van-e benne még bármi használható egyáltalán. Csak egy púp volt a hátán ez a program is. Rengeteg elintéznivalója volt még, holnap dolgozat, ráadásul egy beadandója is határidős. Holnapután pedig buli a campuson. De nem volt más, aki eljöjjön, az Anyja épp üzleti úton volt és az ápoló a telefonban azt mondta, holnap már új lakó költözik be, nem tudják tovább tárolni a holmikat, ha nem viszik el, le kell selejtezniük. Lehet persze, hogy így is ez lesz a sorsa annak a doboznak, de Nea valahogy rosszul érezte magát a gondolattól, hogy csakúgy kihajítsák ott a szemétbe. Elvégre ez volt minden, ami a nagymamája után maradt.
 
Kiskorából voltak csak jóformán emlékei a Mamiról, azok is többnyire online beszélgetések voltak, nyaranta töltött el egy-két hetet nála, mivel a szüleivel külföldön éltek. Jól érezte magát vele, mikor találkoztak, van egy-két halovány emlékképe közös játékokról, meg a sütikről, amiket sütött, de ahogy egyre nagyobb lett, ezek a beszélgetések, látogatások is megritkultak. Az elmúlt években már csak néhány születésnapi, karácsonyi köszöntésre korlátozódott a kommunikációjuk. Épp ezért, annyira nagy űrt sem hagyott benne, mikor néhány hete a haláláról kapott hírt a szüleitől. Jóformán már azt sem tudta, ki volt ez az idős asszony. Mégis, talán a gyerekkori emlékek miatt, úgy érezte, ha már a városban van éppen, nem hagyhatja, hogy kidobják az utolsót, ami maradt utána. Egy kis kartondoboz mindenféle értéktelen aprósággal, használati tárggyal, ruhával. Más aligha akad benne, gondolta.
 
A recepción elmondta, kicsoda és miért jött, mire kis várakoztatás után megjelent egy ápoló, aki megmutatta neki a szobát. A szobában az asztalon valóban ott állt az említett doboz. Mivel az ápolónak el kellett sietnie, magára hagyta Neát. Az eredeti tervével ellentétben, hogy csak felkapja a dobozt és már megy is a dolgára, felülkerekedett benne a kíváncsiság és mégiscsak belepillantott. Első ránézésre tényleg csak szokásos dolgok, laptop, mobiltelefon, ruhák, néhány könyv, semmi különös. Valamint egy családi kép, felállítható keretben. Magát látta rajta, még egészen kicsi korában a szüleivel és a nagyival. A nagyi is még milyen fiatalos, fitt volt ezen a képen!
 
- Te Nea vagy, igaz? - összerezzent a váratlanul felcsendülő hangra. Túlzottan elmerülhetett a gondolataiban, ezért nem vette észre az ajtóban járókerettel megjelenő igencsak idős asszonyt. Valószínűleg az egyik bentlakó lehetett. Hirtelen csak zavartan bólintani tudott.
 
- Bocsáss meg a zavarásért, nem akartalak megijeszteni. Nem ismerjük egymást, de Nitta sokat mesélt rólad - az öregasszony beljebb csoszogott a szobába.
 
- Nitta?
 
- Anita, a nagymamád. Én mindig is így hívtam, bocsánat.
 
- Nem is hallottam még, hogy így becézik. Jóban voltak? - Nea kicsit ostobának érezte a kérdést, amint kimondta. Igazából valami rejtélyes okból felébredt benne a kíváncsiság. Hiszen ő már jóformán nem is ismerte a néhai nagymamáját. Az elmúlt hat-hét évben már a kötelező formalitásokon kívül lényegében nem is beszélt vele. Kár, hogy kamaszként az ember nem gondol bele, mennyi értékes évet, emléket veszít így. Neának is átfutott ez az agyán, ahogy most itt állt a doboz mellett. Minden, ami egy idős asszony után maradt. Egy idős asszony után, akihez bár vérségi kötelék fűzi, mégsem tud róla szinte semmit. Gyakorlatilag egy idegen volt már csak. Mégis érdekelte. Talán már késő bánat, hiszen ami elmúlt, nem jön vissza már, de a nagymamája emléke megérdemelhet ennyit.
 
- Hogy jóban voltunk-e? Ami azt illeti, igen - az öregasszony arcán rejtélyes, nosztalgikus mosoly jelent meg.
 
- Itt barátkoztak össze az otthonban? - Neának nehezen jutottak eszébe értelmes kérdések, nem volt az az idegenekkel beszélgetős fajta. Ráadásul ami ezután történt, arra végképp nem számított. Az öregasszonyból ugyanis kirobbant a nevetés. Kicsit idegesen is pillantott körbe, nincs-e valahol egy nővérhívó, végtére is ki tudja, lehet, hogy a néni nem is beszámítható, rohamot kapott, vagy bármi ilyesmi. Végtére is az itt lakók ápolásra szorulnak, sosem tudhatja. De szerencsére az idős nő abbahagyta a nevetést, de még mindig csillogó szemmel nézett Neára.
 
- Bocsáss meg, ha megijesztettelek, csak… milyen kedves feltételezés! Nem, aranyom, Nitta, a nagyanyád és én már réges-régen ismertük egymást. Gyerekkorunk óta. Egy nyári táborban találkoztunk, még az általános iskola alatt. Az ország két végében laktunk, így személyesen legfeljebb nyáron tudtunk összefutni egyszer-kétszer, de hála az akkor még betárcsázós Internetnek, amiről te talán már azt sem tudod, micsoda, végig tartottuk a kapcsolatot. Néha éjszakákat beszélgettünk át, míg valamelyikünk szülei meg nem unták és kihúzták a modemet, hogy ágyba parancsoljanak minket - itt nosztalgikusan felkacagott. 
 
- Szép idők is voltak azok. Csak a szokásos kamasz problémák, pasik, létkrízisek, stb. Bizonyára tudod, miről beszélek, elvégre te csak nemrég hagytad mindezt magad mögött, nem igaz? Mindenesetre mi, ha csak virtuálisan is, de ott voltunk egymásnak. Kiöntöttük egymásnak a szívünket, lelki támaszai voltunk a másiknak, inspiráltuk, bátorítottuk egymást… Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de a nagyanyád rendkívüli asszony volt. Hihetetlenül  intelligens és kreatív. - Nea egyre érdeklődőbben hallgatta a nőt. Már cseppet sem tűnt őrültnek, sőt. Hirtelen felértékelődött a lány szemében. Hiszen azok alapján, amiket mondott, talán nincs még egy élő ember, akitől többet tudhatna meg a néhai nagymamájáról, mint tőle. Nem tudta megmagyarázni, miért, de felébresztette a kíváncsiságát. A néni a közeli kis asztal mellett álló egyik székhez csoszogott és lassan leült. Miközben beszélt, tekintetével jelzett Neának is, hogy üljön le a szemben lévő ülőalkalmatosságra, amit ő engedelmesen követett, miközben valósággal falta az idős asszony szavait.
 
- Mikor egyetemre kerültünk, egy-két év különbséggel, ugyanabban a városban, végre személyesen is jobban megismerhettük egymást. Nitta nagyon szép, vonzó fiatal nő volt. Ehhez elég figyelemfelkeltően is viselkedett. Nem mindenki kedvelte ezt, gyanítom, főleg a nők, sokszor féltékenyek voltak rá és egyébként sem vették észre sokszor az értékeit elsőre. De én tudtam, hisz ismertem már egy ideje. Bár meg kell valljam, én is irigyeltem tőle olykor a magabiztosságot, önbizalmat, amit sugárzott. Ahogy bárkivel szóba tudott elegyedni. De hát mindenkinek mások az erősségei, ezt idővel beláttam én is. Tényleg sokat segített, oldott rajtam is mindig, ha együtt voltunk. Nem mondom, voltak vad estéink, az alkoholt, a kalandokat se vetettük meg, de hát ugye mindennek megvan a helye és az ideje és az az egyetem. Szép idők is voltak azok. Talán a legszebbek. Te is egyetemista vagy most, igaz? - Nea bólintott. - Mikrobiológiát tanulsz, jól emlékszem? - Nea ezen kicsit meglepődött:
 
- A nagyi tudta, mit tanulok pontosan?
 
- Persze, hogy tudta. Bár nem sokszor volt alkalmatok beszélni az utóbbi időben, figyelt ám ő rád. A közösségi oldalakon is mindig követte a posztjaidat. Már amelyiket láthatóvá tetted számára is, ugye. Hagyd csak, mind tudjuk, Nitta is tudta, hogy van, amit inkább titkosítasz a családtagjaid elől. Ez így is van rendjén. Nem kell mindig mindenről tudni - a néni szakadatlanul mosolygott mondandója közben.
 
- Mennyi-mennyi őrültséget csináltunk, te jó ég! De hát fiatalok voltunk. Mert mi is voltunk ám azok, bármilyen hihetetlen. Aztán az élet kicsit messzebbre sodort minket egymástól. Elvégeztük mindketten az egyetemet és én külföldre költöztem. Mindig is vonzott az ismeretlen, az új helyek felfedezése. Nitta ennél, hogy is mondjam, konzervatívabb volt. Az egyetem utolsó évében találkozott egy különleges sráccal. Számára legalábbis különleges volt. Emlékszem, milyen ragyogó arccal nézett rá vagy mesélt róla. Azt mondta, soha senki nem hordozta úgy a tenyerén, mint az a fiú. Kicsit irigyeltem is tőle a kapcsolatukat. Persze a barátjának mindig a legjobbat kívánja az ember, így örültem nekik végső soron, természetesen. Gondolom sejted, ez a férfi lett később a nagyapád. Pár évvel később az esküvőnek is eljött az ideje természetesen. Előtte micsoda lánybúcsút csaptunk! Részleteket nem mesélhetek, titoktartást fogadtunk tudod, ahogy azt ilyenkor kell - kuncogott a néni. Nea mintha még hirtelen fiatalabbnak is látta volna, szinte a ráncai is kisimultak. Vagy csak a szeme csillogása tette? Mindenesetre látszott rajta, boldogsággal tölti el az emlékek felidézése.
 
- Mert természetesen, bár földrajzilag többnyire messze voltunk egymástól, mindig tartottuk a kapcsolatot, éppúgy, mint az ismertségünk kezdetén, néhány évtizeddel korábban. Mindig tudtunk egymásról és hébe-hóba össze is tudtunk futni azért. Olykor én látogattam haza, máskor Nitta látogatott meg abban az országban, ahol éppen voltam. A fontosabb eseményeken pedig természetesen mindig megoldottuk, hogy ott legyünk egymásnak. Esküvő, keresztelők, hasonlók. Nyilván a legintenzívebb a barátságunk az egyetem alatt volt, de sosem szakadt meg teljesen. Mindig öröm volt egy kis időt együtt tölteni, akár csak virtuálisan is. Az élmények összekötöttek. Távolról is a mindennapjaink része maradt a másik, amennyire tudott. Persze mi is megöregedtünk végül, mint láthatod - itt egy kicsit mintha szomorkássá vált volna a néni mosolya.
- És mindezek után, teljesen véletlenül ugyanebben az otthonban kötöttek ki mindketten? - Nea hangjában érezhető volt az álmélkodás. Ezek szerint mégis létezik sorsszerűség, gondolta. Vannak barátságok, amik az égben köttetnek. Kár, hogy az ő legjobb barátnőjét messze sodorta az élet. Már hónapok óta másik városban él és azóta alig beszéltek. Az öregasszony erre ismét felkacagott.
 
- Édesem, az életben ilyen véletlenek csak igen ritkán adódnak. Minden emberi kapcsolat, így a barátság is igényel energiabefektetést. Ha nem mész egy kicsit utána, a legerősebb barátság is elsorvadhat. Mikor Nitta elmondta, hogy ebbe az otthonba került, elintéztem ide az átvételemet. Nem volt egyszerű, nem is ment egyik napról a másikra, talán tudod, mekkora várólista van a helyekre, de néhány hónapon belül szerencsére sikerült. Még épp időben. Így jutott még nekünk bő egy év egymás közelében. Kicsit olyan volt, mint az egyetemen. Persze már jóval kevesebb alkoholizálással. Azért egy jó pohár bor néha becsúszott egy-egy beszélgetős esténken. Mint tudod, az utolsó hónapokban Nitta egészsége sajnos rohamosan romlani kezdett, hiába, ő sem volt már mai csirke, ahogy én sem vagyok az. Így is sok időt töltöttem vele. Az utolsó estéjén is ott voltam mellette. Nemrég volt a születésnapom, kaptam egy jóféle, drága üveg bort. Mondtam neki, ha jobban lesz, majd együtt kibontjuk és megkóstoljuk. Sajnos erre már nem kerül sor… - elcsuklott a hangja és kicsit a tekintete is ködössé vált, de nem sírta el magát. Nea így is látta rajta, hogy szomorú. Talán ez a kedélyes emlékidézés is végig ezt palástolta csak. Szerette volna megvigasztalni, de nem igazán tudta, mit mondjon neki.
 
- Én… őszinte részvétem… biztosan hiányzik….
 
- Hagyd csak! Hogy hiányzik-e? Természetesen, de ez az élet rendje. Ami elkezdődik, az véget is ér. De nem sajnálok semmit, te se tedd. Sok szép évünk, emlékünk volt együtt. Ez az, ami számít. Úgy érzem, a körülmények ellenére kihoztuk a maximumot ebből a barátságból. Egyébként pedig, mindenki addig él, amíg emlékeznek rá. Nekem pedig sok emlékem van Nittáról. Ezért is szerettem volna egy kicsi mesélni róla neked is. Bár te nem éltél át annyi mindent vele, mint én, talán mégis egy kicsit át tudtam adni abból, remélem, milyen ember is volt ő. Ha mást nem, legalább már azt tudod, hogy élt itt vele az otthonban egy habókos régi barátnője - most már ismét mosolygott.
 
- Ha pedig esetleg lenne egy kis időd, menj fel arra a régi közösségi oldalra, tudod, a Facebookra. Tudom, a te generációd már régen nem használja, de róla még találsz ott fent ezt-azt, ha rákeresel a nevére. Régi képeket, ilyesmiket. Talán érdekes lehet. Szerintem még az egyetemről is vannak képek. Esetleg a laptopját is átnézheted. Azon vannak még más, nem feltétlenül a nagy közönségnek szánt képek is, úgy hiszem. Ha érdekel, legalább egy kicsit láthatod, ki is volt ő.
 
- Köszönöm… talán… nem zavarok tovább… Köszönöm, hogy ezt elmesélte - Nea kissé feszengve kezdett szedelőzködni. Szívesen hallgatta volna még a történeteket a nagymamájáról, de már így is késésben volt.
 
- Szóra sem érdemes. Menj csak, aranyom, gondolom rengeteg dolgod van még és csak beugrottál a dobozért - a néni kedélyesen mosolygott továbbra is.
 
- Akkor, köszönöm még egyszer… és minden jót! - Nea felállt, felvette a dobozt és az ajtó felé indult. Ott azonban megállt, tétovázott egy kicsit, majd visszafordult még. - Esetleg… bejöhetnék máskor is a Nénihez? Szeretnék többet megtudni a nagymamámról, a közös emlékeikről… 
 
- Természetesen. Engem itt megtalálsz, ha erre vetődnél. Alva Lundstörmnek hívnak. De ha csak annyit mondasz az ápolóknak, hogy Anita Ossler barátnőjéhez jöttél, úgyis tudni fogják - válaszolta kedélyesen. Nem tudni, hitte-e, hogy Nea még meglátogatja őt, de úgy tűnt, csendes optimizmusából amúgy sem lehet kizökkenteni.
 
- Köszönöm. Viszontlátásra!
 
- Minden jót, Nea! - A lány tényleg úgy hagyta maga mögött az otthont, benne néhai nagymamája most megismert barátnőjével, hogy feltett szándéka volt visszatérni oda. A gyerekkori barátnőhöz, akiről eddig sejtelme sem volt, hiszen sosem figyelt igazán a nagymamájára. Tudta, ezt már visszacsinálni nem tudja, de talán még nem késő utólag is kicsit jobban megismerni, milyen ember volt. 
 
Akadt azonban valami, amit most sokkal fontosabbnak érzett, mivel még nem volt késő helyrehozni. Végül is miért ne? Ha a nagymamájának és Alva néninek anno sikerült ígyis ennyire jóban maradni, ő miért ne próbálhatná meg? Talán Sallynek is hiányoznak a régi idők, csak az első lépést kell felé megtennie. Ennyi energiabefektetést igazán megér. Ki tudja? Végtére is, az égben köttetett barátságok sem működnek automatikusan, maguktól, ahogy Alva is mondta, a legjobb barátságok is elsorvadnak, ha nem ápoljuk őket. A véletlenek ritkák,a barátságok fenntartásáért tenni kell. Ha a nagymamájának, Nittának és Alvának sikerült egy egész életen át, akár nekik is sikerülhet. Ahogy berakta a dobozt az autójába és beült a volánhoz, még indulás előtt előkapta a telefonját, kikereste kontakt listából Sally nevét és rányomott a videóüzenet küldése gombra, majd elindította a felvételt. Mondandója végeztével rányomott a küldés gombra, mielőtt eltette volna a telefont.
 
- Hali Sally! Itt Nea. Ezer éve nem beszéltünk. Milyen Stockholmban? Valamikor FaceTime-ozhatnánk egyet, mit szólsz? Egy jó meggyes sör esetleg?