Lélek-búvár

Miközben elhajóztunk egy alacsony, kézzel vásott kőhíd alatt, megfogta a hálóingem ujját és kettőt rántott rajta gyengéden. Igaza volt. Bolond ötlet volt felállni egy csónakban, de mit is tehetnék, meg akartam érinteni a kőhidat. Arra a nyárra emlékeztet, amikor Velencében voltunk a családdal, és csúnyán eleredt az eső. Egy virágbolt fedett terasza alatt húztuk meg magunkat. Mindenki menedékbe vonult, ezért az utcák üresek voltak, csak a Ponte della Paglia maradt, aki híd létére az esőt gyönyörű fátyolként viselte. 
Legkevésbé sem szerettem volna a vízbe esni, tehát leültem a csónakba, kezem a vízbe lógattam. Nem tudom, hol vagyunk helyileg, de a víz valamiért forró, mintha a pokol tüze melegítené. Nincs jó előérzetem. Kihúzom gyorsan a kezem, ha tovább bent hagyom, félő, hogy megfő. Ránézek útitársamra, aki szemmel láthatólag nem furcsállja a víz abnormális hőmérsékletét, de észreveszi az én nyugtalanságom.
 Lerakja egyik kezéből az evezőt, felém nyúl és tanító jelleggel homlokon pöcköl. Mintha régi cimborák lennénk. Ez most meglepett! 
Egy pillanatra megilletődtem, majd a hatalmas víg mosolyára figyeltem fel. Jót kacagott rajtam magában. Hihetetlen, de hirtelen nem is aggaszt már a víz hőfoka.
Egy hatalmas hegy állta el a horizontra nyíló kilátást. Remélem, megkerüljük, hiszen azok a kibékíthetetlen baljós felhők úgy sorakoznak fölötte, mintha csak maga Zeusz küldte volna a sereget. Minél közelebb érkezünk a hegy vízmenti partjához egyre nagyobb gombóc képződik a torkomban és a gyomromban.  
Kihúztuk a csónakot a partra, nehogy elvigye a víz. 
-Ügye nem mászunk fel a legtetejére? -Kérdeztem, miközben ő már elindult a hegy felé.
Sóhajottam egy nagyot és követtem. A hegy oldala mentén próbáltuk megközelíteni a csúcsot, amit nem könnyített meg a számtalan akadály, amibe belebotlottunk. Az az érzésem támadt, mintha valaki szándékosan nehezítené meg az utat az odalátogatóknak.
Mire felértünk a hegy legmagasabb pontjára napok teltek el, az én fejemben pedig végig az futott szalagcímként, hogy “Vajon megéri a sok szenvedést?”.
Egy hangos füttyszó hallatszott a hegy tetejéről, ezzel jelezve, hogy igyekezzek a mászással.
Egy magányos szobor állt a kopár hegy tetején. Körülötte semmi és senki. Közelebb lépek, jobban megfigyelem az apró részleteit is. Már benőtte a moha a legtöbb részét, ahol pedig nem, ott rozsda színűre színezte az idő. Fölötte varjak köröztek.  Engem nem riasztanak meg, közelebb léptem, hadd érinthessem meg.
Megégette a kezem, ijedtembe hátra ugrottam pár lépést. Különös érzés fogott el, mintha ismerném a történetét.
-Ez én vagyok? -Kérdeztem, bár már megszokásból nem vártam választ. Mire a következőt hallom: 
-Igen.
Meglepődve állok, hiszen hosszú utunk során most hallom először beszélni, nekem pedig annyi a kérdésem, mint ahány csillag az égen.
-Miért vagyok kőbe fagyva? Miért vagyok egy hegy tetejére száműzve? Mi történt velem? Vártam a választ, de hiába.
-Kérlek magyarázd el! Nem értem!  - mondtam. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a válaszra vártam. 
Erre hű társam arcán egy olyan érzelmet láttam, amit együtt töltött időnk során még egyszer sem. Tudniillik, jól felismerem a csalódottságot. 
-Menjünk vissza a csónakhoz - mondta búsan az orra alatt. Értetlen fejjel ugyan, de követtem, hisz ő ismeri a terepet. Pár órája evezhettünk, amikor végre megálltunk.
Hatalmas volt a csend, mint egy temetőben. Valamiért mostanra már a víz is feladta, nem hullámzik tovább. 
-Sajnálom, azt hittem most sikerülni fog - suttogta halkan, fejét kezébe temetve.
-Mit sajnálsz? Mi történt? -kérdeztem zavarodottan.
-Hát tényleg nem érted? Sose tanulsz a hibáidból, menthetetlen vagy! Nem mentél át a vizsgán. Megint kezdheted elölről -robbant ki indulatosan, majd pár levegővétellel lenyugtatta magát. Lassan megfogta mindkét kezem és azt mondta:
-Állj fel, kérlek.
Mielőtt felálltam volna, odahajolt hozzám, és a fülembe súgott valamit, úgy hangzott mint egy ősi varázsige. Az agyam, egy teletömött konyhaszekrény, aminek az ajtaja feladta a szolgálatot, és minden emlék, mint a lavina zúdul ki.
-Már emlékszem - mondtam. -Hányadik életem ez? Mikor jutok fel végre? 
-Talán majd most.
Szorosan megölelt, és belökött a vízbe.