Édes a bosszú

Guy of Gisbourne-t már kezdte idegesíteni, hogy kuzinja, George of Nottingham, a város bírója mindenért őt teszi felelőssé. Hát tehetett ő arról, hogy Robin of Locksley és az emberei olyan ügyesek, ravaszak és jól szervezettek voltak, hogy Guy minden akcióját meghiúsították? Nem, nem ő tehetett róla, hanem George, aki silány katonákat bízott rá, ő pedig nem tudott így eredményeket elérni. Mégis, minden egyes rosszul végződött akció után ő volt az, akit a bíró felelősségre vont, pedig Guy mindig mindent megtett, hogy a férfi kedvében járjon. De persze az elismerés legapróbb jelét sem tapasztalta soha, csak dühödt kifakadásokat, becsmérlést, vagy a legjobb esetben is egy rosszalló szemvillanást kapott a kuzinjától. A bíró most sem volt fényes kedvében, hiszen a Guy felügyeletére bízott aranyat ismét ellopták. Pedig azt az aranyat Londonba kellett volna vinni, hogy elősegítse a bírónak a korona megdöntésére szánt terveit. De Robin Hood és emberei újfent rajta ütöttek a karavánon, és lóvá tették Guy of Gisbourne-t az összes katonájával együtt. Guy pedig ismételten kénytelen volt végighallgatni, hogy a férfi és katonái milyen csapnivalóak.
 
– Szóval, már megint? – kérdezte a bíró, miközben rápillantott a fiatalabb férfira. – Remélem, jó magyarázattal tudsz szolgálni, öcsém. – A bíró hangja halk volt, ám Guy kiérezte belőle a fenyegető felhangot.
– Robin Hood – válaszolta Guy, miközben immáron kissé unottan várt a számított ismételt kirohanásra, amely nem is késett sokáig.
– Robin Hood?! – üvöltötte George, és visszkézből pofon vágta Guyt, hogy a férfi a falnak tántorodott. – Robin Hood?! Jobb magyarázattal nem tudsz szolgálni, Gisbourne, mint hogy Robin of Locksley ismét lóvá tett titeket? Hát miféle embereid vannak neked, öcsém, hogy egy csapat harcedzetlen paraszt képes elbánni velük? És miféle férfi vagy te, ha hagyod, hogy így megalázzanak, és vele együtt engem is?!
Guy az arcát tapogatta, miközben hallgatta a bíró szóáradatát, amellyel előbb a katonáit, majd őt mocskolta. És Guy of Gisbourne minden volt, csak nem türelmes ember, bár az is igaz, hogy kuzinját sosem támadta volna meg. De már kezdte unni, hogy mindig ő a hibás, és egy gonosz, ám talán kissé gyermeteg terv fogalmazódott meg az elméjében, amellyel egy kis borsot törhet George orra alá.
 
Végül úgy tűnt, a bíró lehiggadt, vagy legalábbis befejezte a szidást, mert amikor Guy a férfira emelte a tekintetét, látta, hogy George őt bámulja, mintha most látná először.
– Ezek után sincs semmiféle mondanivalód, öcsém? – kérdezte George.
– Megtalálom a táborukat, uram – biccentett udvariasan Guy -, és felégetem, megölöm őket mind egy szálig.
– Ajánlom is, mert ha még egyszer kudarcot vallasz, saját belednél fogva lógatlak le a várfalról – mondta figyelmeztető hangon az idősebb férfi.
– Észben fogom tartani, kuzin – hajolt meg Guy of Gisbourne. – Most engedelmeddel, visszavonulnék, hogy kiterveljek valamit.
A bíró csak intett, mire Guy újfent meghajolt, és elhagyta a szobát. Örült, hogy végre kinn lehet, mert sosem bírt sokáig egy légtérben tartózkodni a bíróval. Valahogy frusztrálta a férfi jelenléte, vagy inkább a tudat, hogy unokatestvérek, rokonok. Talán jobban elviselte volna a megaláztatást, ha nem lett volna köztük semmiféle vérségi kötelék. Ráadásul, Guy véleménye szerint akkor nem lett volna benne akkora megfelelési kényszer sem, hogy eleget tegyen George of Nottingham minden kénye-kedvének.
Ahogy Guy elhaladt a folyosón, megpillantotta a bíróról készült egyik életnagyságú szobrot, és gonoszan elvigyorodott. Egy másik terv fogalmazódott meg a fejében, amely talán még az előzőnél is ostobább és gyerekesebb volt, de biztos volt benne, hogy a férfi a plafonon lesz a dühtől, ha reggel meglátja a szobrot.
 
~*~
 
Másnap, kora reggel a bíró éktelen üvöltése rázta meg Nottingham várát, amelynek az okát még senki sem tudta. Guy of Gisbourne pedig ott állt a bíróval az oldalán ama ominózus, folyosóbeli szobor előtt, amelyről előző nap eszébe jutott valami. A bíró őrjöngött, Guy of Gisbourne pedig igyekezett érzelemmentesnek mutatkozni, de közben alig bírta visszatartani a kitörni készülő nevetést.
– Ki tette ezt?! – dühöngött George of Nottingham. – Ki volt az az arcátlan paraszt, aki ezt merészelte tenni a szobrommal?!
– Fogalmam sincs, uram – mondta Guy, miközben a szobrot fürkészte, és minden tudását latba vetette, hogy senki se lássa, mennyire mulattatja a látvány.
 
Még önmagának is el kellett ismernie, hogy a kis csíny igen jól sikerült. A szobor ugyanis egy színes női ruhát viselt, amelyet enyvvel erősítettek a kőhöz, és sehogyan sem lehetett leszedni róla. Sőt a szobor egy szép, szőke, hosszú, hullámos parókát is kapott, valamint néhány női ékszert, így a szakálltól eltekintve mindenki nőnek nézhette volna. Nem csoda, ha Nottingham bírája magánkívül volt a látványtól.
– Kerítsd elő, aki ezt művelte, öcsém, és büntesd meg! – adta ki az utasítást a bíró, mire Guy mélyen meghajolt. – Ha kell, nyúzasd meg elevenen azt a bitangot, de bűnhődjön, amiért nevetség tárgyává tette Nottingham biráját!
– Ahogy kívánod, uram – mondta alázatosan, majd elsietett.
Ahogy Guy of Gisbourne végre hallótávolságon kívül járt, kirobbant belőle az addig visszafojtott nevetés. Jól tudta, hogy George sosem fog rájönni arra, ki tette ezt a csúfságot, és abban is biztos volt, hogy az eset jó ideig beszédtémát szolgáltat majd nemcsak Nottingham várának, de az egész környéknek is. Ugyan csak kis bosszú volt, de bosszú, és Guy of Gisbourne tökéletesen elégedett volt önmagával.
– Édes a bosszú, kuzin – röhögött Guy, mialatt elhagyta a kastély épületét.
 
 
Vége