Találkozás

Négy hónap telt el, mióta megtört az átok, és Storybrooke lakosai visszakapták emlékeiket. Négy hónap, ám még mindig az új nevükön szólították egymást, hiszen az eltelt huszonnyolc év alatt azt szokták meg. Az élet visszazökkent a normális kerékvágásba, legalábbis úgy tűnt. A legtöbben megtalálták rég elveszettnek hitt szeretteiket, mégis voltak olyanok, akik bánkódtak.
 
Ezen személyek közé tartozott egy fiatal apáca is, Astrid nővér, akit az Elvarázsolt Erdőben Nova néven ismert mindenki. Astrid már tündérként is kelekótya, ügyetlen volt és ezen tulajdonsága az átokkal sem változott. Mindig elhagyott, szétszórt valamit, amivel csak bosszúságot okozott a Tisztelendő Anyának. Astrid nem tehetett róla, hiszen mióta az eszét tudta, akármennyire is próbált megváltozni, ezen az ügyetlenségen nem tudott változtatni. Ráadásul mostanában még valami nyomta a szívét is. Vagyis inkább valaki, ha pontosak akarunk lenni. Az illető pedig nem volt más, mint Leroy, azaz Morgó, a hét törpe egyike, akibe Astrid menthetetlenül és reménytelenül szerelmes volt. Hiába mondta a Tisztelendő Anya, hogy egy tündér, és a egy törpe nem való egymáshoz, hogy neki, Astridnak más dolga van, az a lány érzéseit nem törölte ki. Sokat gondolt a férfira, akit azóta a nevezetes Bányásznap óta nem látott. Astrid úgy érezte, Leroy kerüli őt valamiért, aminek az okát nem tudta. Az átok megtörte után számtalanszor próbált a férfi nyomára bukkanni, de mintha a törpe szándékosan kerülte volna őt. Ez pedig csak fájdalmat okozott az apácának.
 
~*~
 
Aznap szép, verőfényes, bár kissé hűvös idő délután volt, amikor a Tisztelendő Anya magához hívatta Astridot. A lány el sem tudta képzelni, hogy ezúttal mit követhetett el, mert a Tisztelendő Anya mindig csak akkor hívatta magához, ha valami bajt kevert. Idegesen, remegő gyomorral állt meg az ajtó előtt, majd bekopogott.
– Szabad! – hallatszott bentről a Tisztelendő Anya hangja, mire Astrid bátortalanul benyitott.
A Tisztelendő Anya az íróasztala mögött ült, és serényen írt valamit. Astrid nem szólt egy szót sem, míg az idősebb nő be nem fejezte az írást, és fel nem nézett Astridra.
– Hát itt vagy – állapította meg a Tisztelendő Anya. – Valami baj van? Úgy állsz ott, mint egy halálraítélt.
– Szabad megtudnom, ezúttal mit követtem el, Tisztelendő Anyám? – kérdezte halk, udvarias hangon a lány, ügyelve arra, hogy ne tűnjön tolakodónak, vagy túl kíváncsinak.
– Semmit – rázta a fejét a másik nő. – A segítségedre van szükségem. Vidd el ezt a levelet a postára. Sajnos mást nem tudok megkérni, mindenki nagyon elfoglalt a közelgő jótékonysági piknik miatt.
– Értettem, Tisztelendő Anyám – bólintott Astrid, és átvette a levelet.
– Ügyelj rá, mert ez egy roppant fontos levél - figyelmeztette a Tisztelendő Anya Astridot. – El ne veszítsd nekem, megértetted?
– Igenis – válaszolta Astrid. – Sietek vissza.
 
Néhány perccel később a fiatal apáca már az utcán baktatott, szorosan magához szorítva a fehér borítékban lapuló levelet. Astrid igyekezett, hiszen nem akart sokáig maradni, tisztában volt vele, hogy a Tisztelendő Anya nem tűri a hosszas kimaradozást. A lány pedig olyan gyorsan akart végezni a feladattal, amilyen gyorsan csak tudott.
Az apáca sietősen átvágott a házak között, majd kilépett a főutcára, ám alig tett néhány lépést, amikor figyelmetlensége miatt összeütközött valakivel. Astrid megszédült, és hamarosan a földön csücsülve találta magát, majd egy hangos, eléggé nyomdafestéket nem tűrő káromkodást hallott. A hang túl ismerősnek tűnt számára, és amikor felnézett, elkerekedtek a szemei. Ugyanis Leroy ült vele szemben, és szemmel láthatóan nem volt túl jó kedvében attól, hogy egy nőnemű hurrikán szó szerint lesöpörte őt a lábáról.
– Nem tud vigyázni, maga eszetlen… - kezdett bele Leroy, ám amikor meglátta, ki is volt az, akinek az esést köszönhette, egyből elhallgatott.
– Én… sajnálom… - szólalt meg megszeppenve Astrid, mialatt talpra kecmergett, és megnézte, megvan-e még a levél. Megvolt, hála a jó égnek. – Nem akartam… tényleg nem, higgye el! Rettenetesen sajnálom.
– Nem történt semmi – vont vállat az egykori törpe, mialatt felállt. Látszott, hogy zavarban van. – Bár nézhetne a lába elé. Tudja… nem árt, ha az ember nem bambul el séta közben.
 
Astrid érezte, ahogy a férfi minden egyes szavára egyre jobban elpirul. Hiába volt apáca, hiába tiltotta a Biblia, hogy az ő fajtájának nem lehet köze a férfiakhoz, nem tudta kiverni a fejéből Leroyt. Szerelmes volt, már akkor, amikor még az Elvarázsolt Erdőben együtt nézték a szentjánosbogarakat a dombon, amikor először váltottak csókot és ígérték meg egymásnak, hogy elszöknek, hátrahagyva mindent. Persze, azok az idők elmúltak, most mindketten itt élnek, és igyekeznek úgy tenni, mintha csak futó ismerősök lennének.
 
Astrid nem mert Leroyra nézni, nem tudta, mit gondolhat róla a férfi. Félt, hogy ha bármit mond, azzal megbántja, megsérti, bár sokszor próbált vele találkozni, ám sosem sikerült. Mégis, most, hogy Leroy itt állt előtte, a lány szíve egyből hevesebben kezdett verni, kezei izzadni kezdtek, arca kipirult, de nem a hidegtől.
A másik oldalon Leroy fejében is hasonló gondolatok jártak. Jól tudta, hogy nem érezhetne úgy Astrid iránt, ahogy, és pont ezért igyekezett távol maradni tőle. Néha ugyan messziről megbámulta az apácát, amikor a többi apácával együtt sétált, vagy rendezkedett valami jótékonysági rendezvény előtt. Jól tudta, hogy ki kéne nyögnie valamit, meg kéne szólalnia, de nem tudta, hogy mit mondjon. Végül Astrid törte meg a már kínossá váló csendet.
– Én… nos… nekem mennem kell – mondta Astrid, mire Leroy mintha álomból ocsúdott volna.
– Igen, hát persze – bólintott Leroy. – Nekem is. Tudja a bánya… még mindig gyémántokat keresünk, hogy… hogy… tudja, a tündérporhoz.
– Igen – válaszolta az apáca. – Akkor… viszontlátásra, Leroy! – biccentett, majd elindult a posta felé.
 
Ám alig tett pár lépést, amikor Leroy utána szólt, és amit mondott, újfent erősen megdobogtatta Astrid szívét.
– Egyszer talán meghívhatnám valamire… egy kávéra esetleg? – kérdezte Leroy, mire Astrid elmosolyodott. – Vagy amire akarja.
– Egyszer – válaszolta, mire Leroy szélesen elvigyorodott.
Astrid biccentett egyet, majd elindult, miközben szíve hevesen dobogott. Néhány perc volt csak, nem is volt szerelmi vallomás, sem ígéret, sem randira hívás, mégis Astrid ezt egy apró lépésnek vette. Ezalatt Leroy a távolodó apácát nézte, és ő is pont erre gondolt. Kis lépés volt, de lépés, és most már reménykedett benne, talán van esélye Astridnál. Vidáman fütyörészve indult el a bánya felé, ahol a többiek már várták.
 
 
Vége