Fantasy történetek - 59.oldal

Lupinnak tátva maradt a szája, Mordon rosszallóan hümmögött. Harry pocsékul érezte magát, amiért ilyen ridegen és ellentmondást nem tűrően kellett közölnie velük a távozás tényét, de egyszerűen nem tehetett mást. Mindenkinek meg van a saját feladata, és az övé világos és egyértelmű volt. Nem engedheti meg, hogy a lábát lóbálja. Most, hogy Voldemort tudja, Dumbledore és ő rájöttek a titkára, még sürgetőbb, hogy elpusztítsák a horcruxokat...

Harryék legelső feladata volt, hogy a ház nagy szalonjából kihordják a lim-lomot, régi bútorokat, rongyokat – ugyanis a néni nem nagyon vette hasznát ennek a helységnek, s jobb híján lomtárnak használta. Sok bútor telis-tele volt bagolypotyadékkal, ami megnehezítette a szállítást. Ginny javaslatára elővették azokat a sárkánybőr munkavédelmi kesztyűket, amiket elsőéves kortól kezdve viseltek a diákok növénytanon és bájitaltanon. A kesztyű megkímélte őket az undok szennyeződéstől, de a nehéz...

- Nos, valóban van sok-sok igazság abban, amit mondasz, kis szívem, de meg kellene vizsgálnod másik oldalról is ezt a témát! – magyarázta mosolyogva a néni. – Abban igazad van, hogy vannak olyan baglyok – és, mint említetted, házimanók is -, akik szabadságra vágynak a szolgaélet helyett. Sokan úgy gondolják, hogy az ilyen, a sorból kilógó példányok, lények nem végzik a dolgukat és ezért selejtnek minősíthetők. Én másként látom… Az, hogy vannak lázadó példányok, a bizonyíték, hogy mennyire...

A temetés után Ronnak és Hermionénak is elmondta a tervét, hogy követni fogja Dumbledore parancsát, és immár a saját lábára állva indul megkeresni az összes horcruxot. Persze azt egy pillanatig sem gondolhatta volna Harry, hogy két legjobb barátja hagyná, hogy egyedül vágjon neki az útnak – nem, ezt még Dumbledore sem akarta…

- Dementorok – állapította meg Harry egy bólintással úgy, mintha csak azt mondaná, milyen szép, napos idő van – ami nem volt. Az ég beborult, az ablakok párásak a kinti ködtől, s Harry nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez azoknak a sötét teremtményeknek a műve, akik régen Azkaban börtönét őrizték, egy éve viszont csatlakoztak Voldemorthoz.
- Ezek azok a fekete izék, amikről Petunia mesélt? Amik megtámadták Dudley-t?
Harry szaporán bólogatott...

Csend honolt a tájon, a sötétség mindent elborító hullámokban hömpölygött, s a lélekfoszlány, mely küszködve próbált menekülni a gyilkos áradat elől, erőtlen merült alá. Harcolt, míg bírt, de mindez, az akarat és a szenvedély, az ösztönök, úgy tűnt, nem volt elég a túléléshez. Nem volt teste, de mégis érezte. Érezte hiányát, a kínt és fájdalmat, melyet elvesztése okozott. Szenvedett, ahogy átcsaptak éteri lénye felett a nemlét habjai...

De azt is tudom, hogy Draco milyen ember. A látszat ellenére nem teljesen apja fia. Van még számára remény, hiszen látom rajta, hogy kegyetlen feladata napról napra egyre jobban megviseli őt, s azért próbálkozik ilyen meggondolatlan tervekkel, mint a nyakék és a méreg.
De most Perselusról: többször kérdezted tőlem, hogy miért bízom meg egy volt halálfalóban, aki ráadásul jelenleg is kapcsolatban áll Voldemorttal, s köztudottan remek okklumentornak számít, amivel el tudja rejteni,...

Döbbenten fordult hátra a két bandita, az ekkorra már eszméletlen nőt a sárba ejtve, hirtelen villám cikázott végig az égen, megvilágítva ezzel a rejtélyes hang forrását, egy széles karimájú kalapot, mely kétoldalt meg volt vágva, hogy a hosszú kecses fülek elférjenek, és egy fekete hosszú bőrkabátot mely egy magas és karcsú sötét elf testét takarta.
Lyn lassan bal kezébe csúsztatta tőrét, a jobba pedig meglepően kis méretű ismétlő nyílpuskáját vette. A kabát, és az éjszaka mindent...

Ekkor már túl voltak a háború több szakaszán is, és ennek csak töredékei zajlottak a hagyományos módon. Egy-egy hadsereg teljes eltűnése, vagy – ami még rosszabb – teljes átpártolása már nem lepett meg senkit, mint ahogy a váratlan és megmagyarázhatatlan halálesetek, kémek és orgyilkosok tucatjainak a feltűnése, vagy épp eltűnése sem. A harcosok már megszokták, hogy társaik esetleg ellenük fordulnak az ütközetek döntő pillanatában, vagy, hogy a halálból visszatért valahavolt emberek szörnyű...

- Sajnos jól sejtettem. – a nő vonásai megkeményedtek, s így emberibbnek és e földhöz tartozóbbnak tűnt, mint valaha.
- Gotu bántani fogja a kicsit, hacsak nem változik meg a jövő.
Azurin tekintetében szomorúság ült. Hiába kutatta testvére arcát, nem fedezett fel ilyen vagy hasonló érzést...