Az ősök ereje...

1.
Sötétség vette körül, s bár látását nem igazán zavarta, mégis nyugtalanította. Árny volt, egy a falra simuló homálylények közül, biztos kézzel markolta a nyílpuskáját. Várt. Várta azokat, akik valaha a társai voltak, s most érte jöttek.
A halálával válthatják meg csupán saját életüket.
Óvatosan kitekintett a fedezékül szolgáló romfal mögül. Üldözői, ha a közelében voltak is, nem boldogulhattak könnyen a romváros alatti lapályon. Egész délutánt szánt a csapdák aprólékos elrejtésére és elkészítésére, s mivel alapanyaggal nem volt gondja, már csak a tapasztalatán múlt minden.

Mivel senkit sem látott, így csendben átosont a néhai vár öregtornyához. A düledező félben lévő épület valaha két emelettel magasodott a várfal és az udvar épületei fölé, de mostanra már csak az alsó szintek maradtak épen. Egy mesterlövésznek azonban így is tökéletes lőhelyet nyújtott.
A második lépcsőfordulóig jutott, amikor meghallotta a közeledőket. Távol voltak még, és az utolsó védvonal még előttük állt. Büszke volt kiváló képességeire, szüleitől örökölt éles érzékeire, emberfeletti kitartására. És hogy nem hiába bízták rá a különösen nehéz feladatokat, már fiatalon bizonyította.
Mégis, mindig különc volt, s ez szemet szúrt a társainak is. Rövid időn belül egyedül maradt, s a küldetéseket is egymaga hajtotta végre. S mégis, mindig, mindenhonnan visszatért.
Persze diadalmasan.

Végül már az otthonukban törtek az életére. De hibáztak, ahogy most is. Számára ismerős terepen próbálták meglepni és sarokba szorítani. És ő akkor taktikusan elkerülte a vérengzést. Csupán a hangadót, a törött orrú Ortrent szegezte a falhoz saját kardjával, miután keresztbe felhasította a száját.
Így adta a többiek tudtára, hogy mi a véleménye róluk. Mire rábukkanhattak, ő már messze járt, hátán az egyszerű kis batyujával. Tudta, hogy mire számíthat, hisz testvérét ölte meg saját otthonukban, és ennek egyetlen büntetése létezik: halál.
Elindult hát, s a mérföldek csak úgy repültek a talpa alatt. Nem akart elmenekülni, csupán a megfelelő helyet és alkalmat kereste, hogy szembenézhessen néhai társaival. Északnak tartott, keresztül a kopár pusztákon, fel a nomád hegyi törzsek lakvidékére, az ősök romjai közé.
Tudta jól, hogy ott megvetheti a lábát, s akár még meg is lepheti őket. S bár a tél már közel járt, a terv apránként körvonalazódott előtte.
A harmadik lépcsőfordulóban már a csillagos égbolt fogadta. Letekintett az alatta elterülő lapályra, s meglátta a felfelé igyekvők imbolygó árnyait.
Sokan voltak.

Számba vette hát lehetőségeit egy kiálló düledék fedezéke mögött. Megvolt még a számszeríja, s egy tegezre való nyílvessző hozzá, amiből csupán hat volt használható állapotban. Ott volt még a hátára szíjazott egyenes kard, meg az alkarvédőibe és a combjára szíjazott hajítótőrök.
- Szóval ennyi – mormogta maga elé, amikor az első halálsikoly felharsant. A hangjából ítélve a reményteli ifjú Merrat talált rá az egyik karókkal kivert veremcsapdára. Oldalt gördült, és egy rántással felajzotta a számszeríjat, majd egy ép vesszőt helyezett a vájatba.
Nem csalódott egykori társaiban, egymást fedezve, a potenciális sebesültet hátrahagyva nyomultak egyre feljebb a romváros irányába. Figyelmük azonban elkerülte a néhai torony tetején lapulót.
A maradék vesszőt rézsút a támaszték mellé állította, majd féltérdre emelkedve röviden célzott, és lőtt. Egy hórihorgas, egyenes pengéjét markoló férfi átlőtt koponyával, szinte hangtalan bukott hátra a fák közé.

A mesterlövész mozdulatai követhetetlenül felgyorsultak. Gyors egymásutánjában még három férfit terített le a fekete tollú nyílvesszőivel, majd hátrafelé lendült a felé röppenő, méreggel preparált acélhegyek elől. Nyílpuskáját és egy vesszőt markolva átlendült a rom párkányán, baljával fogódzót keresve az előre odakészített kötélhágcsóban.
A mozdulat viszont még neki is túl gyorsra sikeredett: már zuhantában kapta el a kötelet. Az egyszerű emelőszerkezetben, melynek másik felére egy jókora sziklatömböt helyezett, apró hiba történhetett, és a kötél túlságosan megfeszült, majd egy szemhunyás múlva hangosan pattanva engedett, és kettészakadt.

A mesterlövész kétemeletnyi magasból zuhant alá, de ösztöneinek hála, még úgy-ahogy tompítani tudta az esést. Elhamarkodott mozdulatát még így is egy kificamított bokával koronázta meg. Halkan szitkozódott, majd az öve hátsó részére függesztett apró zsákocskáért nyúlt, és leoldotta onnan.
Vékony gyolcs és kis adag fura por került elő belőle. Csizmáját óvatosan lehúzta, és szemügyre vette a sebet. Komolyabb volt, mint elsőre gondolta. Nyílt seb volt, felhorzsolhatta valamivel, és dőlt belőle a vér. A port a sebre szórta, majd a gyolccsal szorosan, mégis elviselhetően rátekerte, és visszahúzta a lábbelijét. Felállt, kicsit megmozgatta a sérült lábát, kipróbálta az egyensúlyát is, és mivel csupán tompa, lüktető fájdalmat érzett, kontár munkáját sikeresnek ítélte.

De az idő már ellene dolgozott. Az üldözők hangjai egyre közelebbről hallatszottak, és a mesterlövész sietve indult útjára. Egy rántással helyére csúsztatta utolsó vesszejét, és a fal vonalát követve jobbra lendült.
Elmosódott árnyfolt volt csupán, ahogy egy óvatlan hátráló támadóra emelte fegyverét, csupán a méregzöld acélhegyen csillant fura színben a kései holdfény. A szerencsétlen lapockája alá kapta a találatot, és pillanatokkal később görcsök közt rángatózva terült el.
A mesterlövész messzire hajította a kézi számszeríjat, és egy kapualjba ugrott, ahogy megpillantotta a hármas csoportban közelítőket. Két tenyerébe hideg fémet csúsztatott: törékenynek tűnő, keresztvas és markolat nélküli hajítópengék.

Várt és meglapult. A néhai társak ügyesek voltak, a rájuk leselkedő veszély pedig még éberebbé tette őket. Mindannyian méternyi hosszú, kétujjnyi széles, egyenes pengéiket markolták. Egymást fedezve közelítettek, tekintetük a mélyülő sötétségbe fúródott, de mindhiába. A mesterlövész nem akarta, hogy meglássák, hát nem is sikerült nekik.
Az első a tarkójába kapta a tőrt, a második, a kapualjjal szemben álló, a mellkasa bal felébe. Fémes csendülés tudatta a homályból előrontó mesterlövésszel, hogy támadói most sem váltak meg második bőrként viselt, ezüsttel futtatott láncingüktől.
Az első csapást a hátratántorodó sebesült kapta: a gyilkos acél szinte kettéhasította a koponyáját. A harmadik fegyveres alulról indított keresztvágással fogadta a mesterlövészt, de amaz könnyedén hárította, és oldalt táncolt. Lassan a tradícionális küzdőpózba merevedtek, tekintetük egymáséba kapcsolódott: a hideg gyűlölet és a mindent elfedő élni akarás vívta ott néma harcát.

A mesterlövész döntésre jutott. Támadója bonyolult mozdulatsorral indította rohamát, pengéje fura íven lendülve a mesterlövész védtelen nyakát célozta.
A gyors mozdulat még a tapasztalt fegyverest is meglepte. A két penge szikrázva csapott össze, miközben a mesterlövész oldalt fordult, és a támadó térdhajlatába rúgott, majd az összegörnyedő alak mellkasába mártotta fegyverét. Már a láncing sem segíthetett rajta.
Halkan fújta ki tüdejéből az áporodott levegőt. A halottakhoz hajolt, alaposan átvizsgálta a nyakukat és a bal kezüket. Tetoválásokat, különös mintákat keresett, és meg is találta őket. Most már biztos volt benne, hogy nem sok esélye van arra, hogy élve elhagyhassa a fennsíkot.
De azért nem adta fel. Hisz a remény hal meg utoljára!

Nem bajlódott a tőrök összeszedésével, hanem a romváros szíve felé vette az irányt. Pengéjén fogást váltva a karjához simította, hegye a feje mellé került. Egy vadászó párduc óvatosságával haladt épületről épületre, követve az ösztönei súgta irányt.
Már a főtérre vezető egyik kis utcában járt, amikor meghallotta a lépteket a háta mögött. Bárki is volt az, nem akarta leplezni, hogy követi, és ez túlzott magabiztosságra utalt volna, ha a mesterlövész nem tudja, kik vadásznak rá.
Egy pillanatig megdermedt, majd hátrafordult, kiegyenesedett.
Üldözője sötét hajú, korosodó férfi volt, arcáról csak úgy sugárzott a szánalom és a megvetés. Termetre jó fél fejjel volt magasabb az üldözöttjénél, ruhái alatt szilaj izomkötegek feszültek pattanásig.

- Kár, hogy így kellett újra találkoznunk. De reméltem, hogy ha idáig fajul a dolog, akkor nekem jut a tisztesség, hogy végezzek veled.
- Az embereid fele halott – válaszolta halkan a mesterlövész, aki alig észrevehetően pásztázta végig tekintetével a környező házakat, estleges rejtekhelyeket.
- A legjobbak közé tartoztál, Arghonn! Sokra vihetted volna, ha nem mindent egymagad próbáltál volna megoldani.
- Jó mesterem voltál, öreg, de most nincs időm erre. Fejezd be, amiért jöttél, avagy engedj utamra, nekem nincs dolgom veletek többé.
- Ha így áll, hát legyen – és elővonta a testvériség tradícionális pengéjét. Az öreg tanító kardja különbözött a többiekétől: markolata valamely rég elfeledett lény csontjából készült, pengéjére sok ezer éves rúnadíszeket véstek a hozzá értő kezek. Fenséget és erőt sugárzott magából, és a mesterlövésznek az az érzése támadt, hogy szinte dicsőség lenne e fegyver által meghalni.

A levegő felszisszent, ahogy a mester pengéje meglendült. Arghonn kicsit jobbra csúsztatta jobb lábát, mélyítve alapállásán, és hárított, majd gyors riposzttal könnyebb sebet ejtett az öreg bal karján.
Elismerő bólintást és egy lábába szaladó kardot kapott válaszul. Üvölteni tudott volna a fájdalomtól, ahogy ellenfele visszarántotta fegyverét. Bal combjából tűzpiros vérpatak indult a lábfeje felé, de megőrizte egyensúlyát.
A következő, halálos vágást viszont csak egy jól időzített hátraugrással tudta elkerülni. Az öreg egyre jobban hátrálásra késztette, de újabb sebet nem ejtett rajta. Már a téren harcoltak, amikor megpillantotta a jobbról közeledő három alakot. Futottak, hangjukból izgatottság és bosszúvágy tükröződött, s Arghonn ha ezt nem is tudta, mégsem örült a hívatlan vendégeknek.

Légzése szaporává vált, szíve egyre vadabbul vert, ahogy a halálos tánc magával ragadta. Mindketten a gyilkolás mesterei voltak, több száz módját ismerték egy élet kioltásának, mégis úgy tűnt, nem bírnak egymással.
És a tempó csak fokozódott. Arghonn színpadias mozdulattal hajította félre cafatokra szaggatott köpenyét, mikor egy lélegzetvételnyi ideig mindketten hátrébb léptek. Hangosan ziháltak, de az öreg megálljt parancsolt embereinek, és újra a mesterlövész felé fordult.
- Készen állsz? – kérdezte érzelem nélküli, hideg hangon.
- Folytathatjuk.

És a két penge újra egymásba mart. Arghonn egyre jobban alámerült a harc ritmusában, karjai ösztönösen mozgatták a törékenynek tűnő fegyvert. Egykori mestere azonban még így is képes volt meglepni.
Egy pillanatnyi késedelmet kihasználva pengéje utat talált a mesterlövész védelmén: elmetélte bal kézfejének ereit és idegeit.
A mestergyilkos pengéje hangosan csengve hullott az ezredévek koptatta macskakövekre. Az öreg felfelé rántotta fegyverét, és végighasította Arghonn mellkasát, mély, erősen vérző sebet nyitva rajta.
De fiatalabb ellenfele nem adta fel. Utolsó erőtartalékit mozgósította, hogy újra felvegye a harc ritmusát. A következő támadást alkarvédőivel hárította, majd oldalt csusszanva ráfogott az öreg jobb csuklójára, és az arcába fejelt.

Homlokát vér lepte be, de nem engedte el a mestert. Fogása szorosabbá vált, majd egy erőteljes gyomorrúgással kibillentette egyensúlyából ellenfelét. Az öreg hangosan felordított, ahogy Arghonn egyszerűen tekert egyet a csuklóján, és amaz hangosan reccsenve engedett.
A mesterlövész gerincen, majd a fején rúgta meg a földön fekvő mesterét. A másik három ámulva nézte a halálos mozdulatok fura láncát, majd, mint akik álmosan ébrednek, lendültek ők is előre mesterük utolsó kiáltására.
Arghonn hátrébb lépett egyet a holttest mellől, és jobbjába kapva az öreg orgyilkos pengéjét, dülöngélve szembe nézett ellenfeleivel. Ereje alig maradt, hevenyészett karrántással hárította az első két vágást, de érezte, ahogy a harmadik fegyver átüti az oldalát, és valahol a lapockája alatt bukkan elő újra. Még egyszer lesújtott ő is, maga elé küldve a halálba az őt megsebesítőt, de aztán minden elhomályosult előtte, s csupán egy éles villanást, és (talán saját) halálsikolyát vitte magával az öntudatlanság végtelen mezőire.


2.
Agrhatt nyüzsgő, élettel teli város. A déli part leggazdagabb hercegségének szívében, magas hegyek védelmező gyűrűjében találhatunk rá. Megközelíteni csupán négy úton lehet: hajóval a tengeren keresztül, vagy a hófödte csúcsok árnyékában megbúvó két helyőrséggel ellátott hágón, esetleg repülve, ha valaki képes rá.
Sokan csupán szépségéért, áltatos békéjéért kedvelik. Bár a rakpart mellett sorakozó ódonnak, elhagyatottnak tűnő épületeit kikezdte már a sós tengeri fuvallat, a város szíve felé haladva sokakat ámulatba ejt a lenyűgöző építészeti-esztétikai műremekek sora.
De igazán azok tudják értékelni a város néhai alapítóinak körültekintő munkáját, akik ismerik az az idő tájt mindenhonnan fenyegető veszélyt, mellyel számolniuk kellett. A város nem más, mint sok-sok apró erődből álló együttes, mely idővel túlnőtt eredeti célján, s túlnőtt saját magán is.

Az ősibb családok kúriái tetszetősek, mégis könnyen védhetőek voltak. Ciszternáikat, földalatti járataikat zsilip- és emlőrendszerek védték, melyeket saját érdekükből gondosan rendben tartottak. S ugyanígy ügyeltek a házak, paloták biztonságára is. Sehol egy magasba törő, alabástrom torony, a faltól messze kiugró párkány, könnyed kapaszkodó.
Eme egyszerűségükben mégis ízléses és gyönyörködtető műremekek voltak azok, melyek átvészelték a történelem zajos századait. Ott trónoltak a város különböző pontjain, fennen hirdetve, hogy őket az örökkévalóságnak emelték.
Ám a város központjában, a templomok és mulatók gyűrűjében állt a város büszkesége, a legősibb épület mind közül: a Régensi Palota. Az első erőd-palota volt, melyet megépítettek a gondos kezek, s mindezidáig a legnagyobbnak is bizonyult. Két emelettel magasodott a környező házak fölé, s három toronya tört az egek felé. Kellemes, árnyas ligettel vették körbe, majd három ember magas falat emeltek köré, s állandó őrséggel látták el. Ide húzódtak vissza a város bajnokai, ha szorongatott helyzetbe kerültek: az írott történelemben még soha nem tettek említést róla, hogy bárkinek is sikerült volna bevennie.

*

A sötét kelmébe öltözött férfi csendesen figyelte az alant mozgolódó embersereget. A Templomok Terén hatalmas tömeg verődött össze, valami őrült prédikált a világok pusztulásáról, és az istenek ősi haragjáról, melyeket a bűnösökre zúdítanak.
A sötét ruhás halkan kuncogott, majd fejcsóválva húzódott vissza a toronyszoba belsejébe. Arca markáns vonalakkal tagolt, gondosan ápolt, szeme tompa fényben úszó, mégis felcsigázó. Járása már kissé nehézkes, mégis erőt sugárzó. Akárcsak egész megjelenése. Hiába, az ember fölött nem múlnak el nyomtalanul az évek…
És az utolsó néhány még több problémát és harcot hozott, mint azt ő szerette volna. A keleti helyőrséget fura, csupán ősi legendákból ismert lények tucatjai özönlötték el, és majdnem el is pusztították.

És persze ott voltak az egyre jobban mozgolódó nomád csapatok. A legfrissebb hírek szerint a Pusztavég északi részén minden eddiginél nagyobb hadtesteket vontak össze a törzsfők, és a kétszáz év után újból megválasztott sámánlovas vezetésével pár héten belül megindítják a támadást Dél birodalma ellen.
Szomorúan nyúlt a kedvenc székéhez támasztott, embermagas botért. Ő már itt nem sokat tehet, megakadályozni semmiképp sem tudja majd a vérontást. Talán pár hét, s kénytelen lesz a Régens távollétében ő kiadni a parancsokat a helyőrségek kapuinak, s ezáltal a kontinens belseje felé vezető utak lezárására. Eztán alig pár nap, s elapad majd a tengerről érkező forgalom, a kereskedők elkezdik kimenekíteni portékáikat, s a városban kitör majd a pánik, az fékevesztett menekülés. Kevesen maradnak majd, csupán a nemes vérvonalak, kiket véreik szava köt a városhoz, s kik még soha, semmikor nem szegték meg az ezer esztendeje tett esküjüket.

Botja minden második lépésre hangosat koppant jobb lábfeje mellett. Körbe-körbe járt a szobában, s a lehetséges háború kimeneteleit mérlegelte, majd az ajtó felé fordulva elkiáltotta magát.
- Bakrhott!
Hamarosan egy láncruhát viselő fiatal férfi nyitott be az ajtón. Tisztelgésre emelte bal karját, s mélyen meghajolt a korosodó férfi előtt.
- Szólítottál, magisteros?
- Igen. Beszédem van a Hatok Tanácsával, de előtte küld ide Lierotth tábornokot. Fontos beszédem van vele is, még mielőtt a családfők elé lépnék.
- Azonnal futárokat küldetek a Hatokhoz, s a tábornokhoz – ezzel kihátrált, maga után húzva az ajtót is.
A magisteros némán, maga elé meredve bámulta még egy ideig a vasalt ajtó, majd a szoba egyik ablaka alatt elhelyezett íróasztalhoz lépett. A fiókból egy pergamenlapot vett elő, majd sietősen körmölni kezdett rá. Miután az első lappal végzett, újabbat vett elő, s azon folytatta. S így ment ez mindaddig, amíg valaki nem kopogtatott az ajtón. Hangosan, erőteljesen.
- Jöjjön be, tábornok! Már vártam! – Kiáltott ki oda sem figyelve a magisteros.
- Üdv, magisteros! Úgy tudom, sürgősen szólni kívántál velem. Hát itt vagyok.
Magas, szélesvállú férfi volt, izzó tekintettel, s arcát elrejtő szakállal. Mint mindig, most is magánál hordta széles fejű harci bárdját, s ütött-kopott mellvértjét, melyen az ország kékezüst címere díszelgett.
- Helyes-helyes. A város védelméről lenne szó. Mennyi embered vigyázza a hágók kapuit?
- Megkétszereztem a helyőrségek létszámát az után a furcsa támadás után. Ez úgy kétszáz-kétszáz főt jelent. És a károkat is kijavítottuk már a falakon és a bástyákon.
- Jó. Rendelj még melléjük felderítőket, akiknek a hegység túloldalát kell majd folyamatosan szemmel tartaniuk, s küldj majd ki lovas futárokat a síkság összes városába, hogy készüljenek fel: a nomádok egy holdhónapon belül lecsapnak Dél Birodalmára.
- Uram?… - hőkölt meg a város csapatainak vezére.
- Jól hallottad. A szférák határán baljóslatú jeleket fedeztem fel, s két napja zihálva riadtam fel álmomból: egy sötét hatalom terjesztette ki hatalmát a világra, s ezzel adta tudtomra, hogy nemsokára háború lesz.
- Tehát a nomádok újra egyesülnek?
- Igen, s egy sámánlovas vezényletével indulnak majd újra halálos portyájukra. Ezért elrendelem, hogy minden hadra fogható városbéli holnapután délig jelentkezzen a kaszárnyák valamelyikében, avagy családjával együtt hagyja el a várost, nem esik bántódásuk. Ugyanez érvényes a külhoniakra is. Aki marad, az kapjon rendes felszerelést, s míg időnk van rá, kezdjék meg a kiképzésüket. Aki pedig ért a fegyverforgatáshoz, azokból alakíts csapatokat, s rendelkezz velük belátásod szerint. Itt áll minden, ezeken a pergameneken. Aggassák ki őket minden téren, minden fogadóban!
- Kezdjük meg az élelem felhalmozását is?
- Igen. Hosszú és kemény ostromra kell berendezkednünk, tedd meg hát a megfelelő lépéseket. És ha végeztél, tudni akarom, mik a legfrissebb hírek Rafgol, Jekran, Serrav környékén és a keleti pusztákon!
- Értettem!
- Menj barátom, cselekedj minél hamarabb!


3.
Csend honolt a tájon, a sötétség mindent elborító hullámokban hömpölygött, s a lélekfoszlány, mely küszködve próbált menekülni a gyilkos áradat elől, erőtlen merült alá. Harcolt, míg bírt, de mindez, az akarat és a szenvedély, az ösztönök, úgy tűnt, nem volt elég a túléléshez.
Nem volt teste, de mégis érezte. Érezte hiányát, a kínt és fájdalmat, melyet elvesztése okozott. Szenvedett, ahogy átcsaptak éteri lénye felett a nemlét habjai.

Aztán fény villant. Nem fehér, vagy tiszta, nappali fény, hanem vérvörös. Pászmák csaptak le nem létező karjaira, majd a lábaira, s rátekeredtek. Mind újabbak érkeztek, és érezte, ahogy teljesen körülölelik, és mintha össze akarták volna roppantani, szorították egre jobban.
Majd megszűnt ez is. A fájdalom egy szívdobbanás alatt tűnt el, s megrettenve fedezte fel, hogy a hullámok elvonulnak, magára hagyják a mélybíbor ragyogásban.
Testét csak a sötétség elvonulta után fedezte fel. Voltak kezei és lábai, volt feje és felsőteste, és jobbjában egy ősi kardot szorongatott görcsösen. Érezte, ahogy a pengéből lüktetve áramlik a fény át ő belé. Emlékek rohanták meg, gondolatok, majd később érzések is, és megremegett a súlyuk alatt, de a penge már nem engedte el őt. Többé már nem.

Aztán az utolsó pászmának is vége szakadt, az utolsó szilánk is a helyére került. Készen állt, hogy folytassa ott, ahol ki tudja, mennyi ideje abbahagyta.
De a fegyver más sorsot szánt neki.
Az őt körülvevő semmi újra változni kezdett. Lassan öltött alakot, és a néhai mestergyilkos minden apró részletét az elméjébe véste. Nomádokat látott maga körül, egész seregnyit, amint délnek vonulva felperzselnek mindent, mi útjukba kerül, csupán hamut és üszkös romokat hagyva maguk után. Látta a vezérüket is, a hatalmas északit, aki állati bőrökbe burkolózva rohant serege élén a harcba.

Hatalmas volt, és sugárzott belőle a szellemek ereje. Nem volt szüksége fegyverekre, hisz kézfeje helyén egy medve hatalmas mancsa terpeszkedett, szájában farkasfogak meredeztek, tekintete pedig egy pusztai sas kegyetlenségét tükrözte. Üvöltése nyomán összeroppanva menekültek a birodalom legdicsőbb harcosai is, nem volt, ki szembe mert volna szállni vele.
Ismerte a tájat, melyen ez a pusztító áradat rohant keresztül. Észak és dél hegyvonulatai között elterülő, hatalmas Pusztavég volt az, a nomád törzsek szállásterületei, melyen ő is keresztülvágott, míg eljutott a romvárosba. közel jártak már a birodalom szívéhez, a bércek védte Agrhatt-hoz, s ha azt is elpusztítják, akkor az ország, a hazája megszűnik létezni.
Megérezte, hogy mit akar a kard. Végeznie kell a sámánlovassal, ha nem akarja, hogy otthona elpusztuljon!
Apró, alattomosan érkező kínhullámmal jelezte a penge, hogy az elmélkedés ideje lejárt, s vissza kell térnie a hús és vér világába.

*

Hangosat üvöltve rándult össze a teste, ahogy lelke újra meglelte helyét benne. Vért köhögött fel, majd fejét oldalra fordítva hányni kezdett. Émelygett, izmain görcsös merevség uralkodott, szemébe éles, nappali fény vágott.
Pár pillanatig nem tudta, hol van, de aztán megpillantotta a mellette heverő kardot. A pengén vérvörös rúnák izzottak, és szinte csábították, hogy érintse meg. Nehézkesen, fogcsikorgatva lassan fél térdre küzdötte magát, majd jobbjával lecsapott a markolatra.
A vésetek érintésére élesen felvillantak, majd örökre kihunytak. A mestergyilkos testén tátongó sebek körül vér kezdett szivárogni, majd a férfi felüvöltött kínjában. A skarlátvörös nedv izzott, és égetett. Hasra vágódott, és el-elakadó lélegzettel várta ki, míg izmai felett újra uralmat nyert. A sebei nyom nélkül tűntek el, csupán a bőrére száradt vér emlékeztette rájuk.
Kimerült volt, és elcsigázott. Visszatért a halálból, hogy újra azt csinálhassa, mire már gyerekkora óta nevelték: hogy gyilkoljon.

4.
A nomád harcosok kitartóan ostromolták a keleti hágó hatalmas kapuit. Nyílzáport zúdítottak az elkeseredetten védekezőkre, akik egyre kevesebben és kevesebben várták a megújuló rohamokat.
A harc már egy holdhónapja folyt. Az északi törzsek egyesített seregei feldúlták Pusztavég békés területeit, és tíz napja megérkeztek a Déli Hegység helyőrségeihez. A nyugati ostroma kezdődött meg elsőként, s alig pár nap alatt a sámánlovas vezetésével szinte porig rombolták.
Talán az istenek tekintettek egy pillanatra oda, vagy a szellemek ereje hagyta cserben a vezért, de amint az utolsó védő is aláhullt a falakról, a hegyről mindent elsöprő kőlavina indult meg, s maga alá temette az ostromlókat.

A kánok maguk indultak harcba ekkor a keleti hágó bércei közt, s pusztító rohamokat indítottak a maroknyi védő ellen. De mind hiába. A sámánlovasnak nyoma veszett, de a nomádok kitartottak.

*

A hajnal bágyatagon villantotta fel mosolyát Agrhatt felett. Az égen hatalmas, szürke fellegek kúsztak lomhán, majd szálingózni kezdett a hó. Lassan vékony, piszkosfehér lepel borította be a helyőrség falai alatt heverő halottakat.
A kánok a távolabb felállított sátorba gyűltek tanácskozni a visszavonulásról, amikor a távolból felharsant a sámánlovas velőtrázó üvöltése. Kirohantak, kardjukat kivonva figyelték, ahogy a vezérük keresztülnyargal a táboron. Nem ember volt már: farkas alakjában rohant, de mire odaért hű szolgáihoz, már két lábra emelkedett.
Félig ember, félig állat szörnyeteg rontott a törzsfőkre. Karmai szétszabtak mindent, amit értek, hátán csattanva törtek ketté a kardok. Egyikőjük koponyáját egyetlen harapással roppantotta ketté, majd egy másik, földön fekvő torkára taposott rá. Szüksége volt az életükre és erejükre, de a lelkükre nem. Azt az Ősöknek ajánlotta.

Nem tartott sokáig a harc, és a kilenc férfinak esélye sem volt, hogy élve kerüljenek ki belőle. A kudarcért, melyet öt napja szenvedett, a sámánlovas nagy árat fizetett. Az Ősök szellemei megbüntették, szenvedésre ítélték, de még egy lehetőséget kapott tőlük: pusztítsa el a hódítók emelte várost, és népe élén maradhat.
Agyarairól véres velő csöpögött alá a vékonyka hóba. De tudta, most már a tél sem állíthatja meg. Lehajolt, és karmos mancsaival felemelte az egyik kán lemetszett fejét. Megroppantotta, majd a koponya felső darabját messzire hajította. Az ég felé emelte a maradékot, majd fojtott hangon kántálni kezdett. Szorítása folyamatosan erősödött az állkapcson, lassan apró szilánkok pattogtak le belőle.

Mikor a litánia végéhez ért, morogva emelve ajkához a koponyát. Remegve nyelte le a még lüktető velőt, majd felüvöltött újra. Hangjába a szellemek hívó szózata vegyült.
Nem evilági hangra riadtak fel a keleti hágó őrei. Zsigerekig hatolt, és megborzongatott mindenkit. A falakra siettek, s megpillantották a rohanva közeledő nomádokat. Élükön a félig ember, félig farkas lények vágtattak, s a falak tövében sem torpantak meg. Hatalmas ugrásokkal kapaszkodtak egyre magasabbra és magasabbra, és nem tudták megállítani őket sem íjjal, sem karddal.
Tombolva szabadult el a káosz és pusztítás a védők közt, de nem tartott soká. A vérmocskos kapuk lassan, csikorogva engedtek a nyomásnak, és szélesre tárultak a beözönlő lovasok előtt.
A sámánlovas elégedetten vonyított fel a fellegekbe. Tudatához bilincselt szolgáit eleresztette: többé már nem volt rájuk szüksége. A birodalom már az övé. A farkas-lények bömbölve olvadtak be a földbe, vagy változtak vissza azzá, amiből a vezér megalkotta őket.
Kilenc szétmarcangolt, megcsonkított holtestté.


5.
Arghonn némán figyelte, ahogy a keleti kapu szélesre tárul az ostromlók előtt. Elérkezett az ő ideje. Végigsimított az ölébe fektetett pengén, egy ideig a keresztvason táncoltatta az ujjait, majd a hüvelyébe lökte. Még egyszer ellenőrizte a számszeríját is, majd lendületet véve elrugaszkodott rejtekhelyéről.
Kétembernyi mélységbe vetette alá magát, de ezúttal gond nélkül tompította a zuhanást, majd a sziklák közt futásnak eredt. Ösztönösen mozgott, volt rá egy hete, hogy alaposan kiismerje minden a sziklarengeteg minden rejtekét és buktatóját. Rohanás közben a repedéseken ki-ki pislantott, célpontját kereste a betóduló tömegben.
Aztán hirtelen a kis vájat végére, egy szélesebb platóra ért. Gyors mozdulattal felajzotta fegyverét, de szemével eközben is a farkas-lény mozgását követte. A meredély tökéletes hely volt egy íjásznak: majdnem teljes rálátást biztosított az alatta elvonuló seregre.
Arghonn célzott, és lőtt. A bíbortollú vessző sebesen szelte át az ötvenegynehány méternyi távot, és az elől rohanó sámánlovas combjába vágódott. A mestergyilkos nem tétovázott, és újabb nyilat indított útnak a lendületét elvesztő bestia felé.
Amaz majdnem orra bukott az első találattól. Az alig pár száz méternyire elterülő városfalakra koncentrált, tekintetével a leggyengébb pontokat kereste rajta, amikor megsebesítették. A második vessző elől érkezése sem volt félrevetődni: mélyen az oldalába fúródott, átszakítva megvastagodott bőrét, és bundáját, de csupán arra volt elég, hogy felbőszítse.
Felordított, és bevetette magát a sziklák takarásába.

Arghonn azt sem figyelte, hogy hová ejtette a fegyverét, kezében hajítótőrei villantak, ahogy
alálendült egy kisebb kiszökellésre. Tudta jól, hogy sikerült magára vonnia a sámánlovas figyelmét, de most maga után kell majd csalnia. Amint talajt fogott, már el is hajította a zölden csillanó pengéit a tőle balra mozduló farkas-lény felé.
A bestia rálelt a támadójára, de amint megpillantotta, rádöbbent: nem egyszerű harc állt előtte, hanem valami más. Igazi küzdelem.

Valami csendben szelte át a köztük lévő távolságot, majd a mellkasába vágódott. Ha képes lett volna mosolyogni, akkor talán megtette volna, de ebben az alakjában csak egy dühös fújtatásra jutotta, majd a vadászból prédává váló férfi után vetette magát.
A mestergyilkos meglepődött, hogy a tőrei még csak le sem lassították a bestiát, de nem volt sok ideje ezen töprengeni. A sámánlovas hosszú, kecses ugrásokkal lendült felé kétséget sem hagyva gyilkos szándéka felől. Harcosai megtorpantak, a roham lendülete megtört, és némán figyelték a kialakuló küzdelmet: ha beavatkoznak, az életükkel fizettek volna.
Arghonn rohanni kezdet, ahogy csak bírt. Tudta, pár szívdobbanás, és a farkas-lény beéri majd, de akkor már elég közel lesznek ahhoz, hogy a városfalakon felsorakozottak tisztán láthassák, amint végez vele.

A táj a két küzdő félen kívül mintha teljesen megdermedt volna. Mintha megérezték volna, hogy olyasminek lehettek szemtanúi, ami nagy dolgokról fog dönteni. Némán várták hát a harc végét.
A sámánlovasban újra feléledt a szellemek ereje. Ereiben felpezsdült a vér, ahogy ragadozó énje újra elnyomta az emberi részt, és az ösztönök vették át az irányítást teste felett. Így eshetett meg, hogy megérezte, a prédája is az Ősök érintését hordozta magán.
Keményebb harc, nagyobb dicsőség!
Szemében tűz gyúlt, kiterjedő aurája felkavarta körülötte a friss porhót, és a mestergyilkosra vetette magát. De amaz gyorsabb volt: oldalt vetődött, és egy rúgással még távolabb lendült üldözőjétől.

Arghonn felegyenesedett, keze a kardmarkolatra csúszott. Az szinte égetett, a fegyver követelte, hogy megízlelhesse a bestia vérét. A farkas-lény vicsorogva rohanta le. Karmok villantak, ahogy a két mancs lecsapott: egyiket a dísztelen penge, a másikat az alkarvédő térítette el a férfi torka felől, de az agyarak gyilkos börtönétől már csak hátralépve tudott megmenekülni.

A mestergyilkos hátrált, majd a támadások elől kitérve oldalra lendítette kardját: a lény követte mozdulatát, és hárított, de nem számított a balról érkező rúgásra, mely a térdhajlatában érte. Kibillent egyensúlyából, és a pengét visszafelé rántva Arghonn végighasította az oldalát, ujjnyival a nyílvessző tépte seb felett.
A sámánlovas újból az egekre kiáltott, hangja jeges fuvallatként érte a férfit, és hatalmasat taszítva rajta fél tucat méterrel hátrább repítette. A haladékot kihasználva a bestia újra előre vetette magát a lábak után kapva. A mestergyilkost meglepte a támadás, és hibájának eredménye egy erősen vérző seb volt a bal lábszárán. Jobb lábával állszirten rúgta támadóját, majd oldalt gördült, és visszaszúrt, csak hogy elég teret nyerjen a felálláshoz.
Testsúlyát sérült lábáról a másikra helyezte át, majd pengéje hegyét a bestia torkának szegezve megmerevedett. Ellenfele acsarogva várta a támadást, nyálába habos vércseppek vegyültek. A másik tekintetét kereste, és egy pillanatra össze is találkozott a két szempár íve. Tudták, valamelyiküknek halnia kell, és ez a pillanat már közel volt. A lény körözni kezdett prédája körül, de amaz éberen követte minden mozdulatát.
Karmain vörösen csillant a felhőtakaró alól előtűnő Nap fénye, ajkai alig érthető szavakat formáltak:

- Jó harc volt, de az Ősök akarata szerint most pusztulnod kell!
Baljával felé kapott, a védekezően lendített penge a mancsába mélyedt, de ahelyett, hogy elrántotta volna, rámarkolt, és erősen tartotta. Jobbjának karmaival pedig a férfi mellkasa után kapott, és belemélyesztette őket. Vér spriccelt a pofájára, ahogy feltépte a mestergyilkos bordáit, de az üveges szempár, mely az arcába bámult, meg sem rebbent a fájdalom hatására.
Arghonn egyetlen rántással metszette le a farkas-lény bal mancsát, majd utolsó erejével közelebb lépett, és a pengét alulról lendítve a bestia állkapcsa alá vágta. Csont reccsent, és a kard hegye bíbor színben tündökölve bukkant elő farkaskoponya hátsó részén.
A sámánlovas a zsigerek furcsa, halál utáni táncába kezdett, a mestergyilkos pedig visszarántotta fegyverét. A holttest összerogyott, majd pár szívdobbanásig rángatózott még, aztán teljesen elcsendesedett.

Arghonn némán állt felette, majd megtántorodott, ahogy a halál újból megérintette. Kardját maga elé vágta a földbe, majd térdre hullott, ajkairól keskeny vérpatakok indultak alá. Megértette, hogy számára ezzel vége, küldetése beteljesült, s hogy a sötét hullámok ezúttal örökre elnyelik majd.
De nem bánkódott rajta.

Elmosolyodott, aztán ahogy lelkének utolsó szikrája is búcsút intett a megtört testnek, hirtelen szél támadt. Vészjóslóan száguldott végig a hágó ormai közt, majd lecsapott a megrettenő nomád harcosokra, s tovább rohant a városfal, s a két halott felé. Felkapta, és magával ragadta a korai hópelyheket, s vigyázva ölelte körül velük a néhai mestergyilkos testét.
Aztán elmúlt ő is, mint minden más a világon. Arghonn teste nyomtalan tűnt el, csupán a nomád vezér felismerhetetlen torzója mutatta, hogy alig pár szívdobbanással előtte még létezett.
És a kard, melynek pengéjén vörös fénnyel izzottak a rúnák…