Egyéb történetek - 78.oldal

- Na, akkor halljuk azt a feleletet. Hm… még hozzá Amerika felfedezéséről.
„De szemét, direkt dobta fel ezt a témát, mert utál és tudja, hogy nem tudod szinte semmit róla, leszámítva az évszámot és néhány ember nevét. Ráadásul ez nem is múlt heti anyag, hanem van egy hónapos. Most mit tegyek?” – idegeskedett Amy. – „Azt hiszem, elmondom, amit tudok. De utána? Talán, talán, talán… MEGVAN! Improvizálok! Még jól is elsülhet a dolog.” ...

Magány. Már maga a szó is áraszt magából valamit...egy érzést, mikor egyedül vagyunk, s nem fogja senki se kezünk, mikor várnánk valakire, aki mindig ott van, várunk csak várunk, reménykedünk benne...ezekben a pillanatokban vagyunk magányosak, szánk fordított mosolyt tesz:, ilyet. Ez a szomorúság egyik jele a sok közül, mint ahogy a magányé is...

Valahol azt olvastam, hogy az ember életében semmi különös nincs azon kívül, hogy él, és a fantázia az ami különlegessé teszi egy-egy történését. Na meg persze az, ha nem ember… Érdekes… nem hiszem, hogy sokakkal előfordul, hogy egy idegen ablakhoz tapadnak, s mintha horrorfilmet néznének, oly kapkodó szívveréssel illetik a meg sem történő eseményeket…

Igen, már észre vettelek! Ott ülsz a pultnál. Már te is észre vettél, itt ülök a legutolsó asztalnál… Kérdően nézel rám, miért nem megyek oda hozzád, és borulok a nyakadba… Bevallom, iszonyatosan nagy a kísértés, hogy oda menjek. De, tekeintettel a páromra, aki mellesleg itt ül mellettem, és tekintettel a feleségedre, - aki ugyan nincs itt-, pihentetem a dolgot. Próbálok úgy tenni, mintha itt se lennél…

Elterveztem az egészet és te, mint akit nem érdekel, csak úgy idejöttél. Egyedül akartam enni, most először. De most a te kezedben a kifli. Félhomályban akartam falba ölni a perceket, gondolkodni a csendről és arról, h mennyi időt elvesztegettem, s hogy ez estéim egyik utolsója, meg hogy mennyire szép ez az egész. Most meg veled töltöm. Veled!
Elrontottál mindent! ...

Félix dühös volt magára és a nyavalyás betegségére, ami miatt örökre a lefóliázott, fénymentes szobájában kell leélnie az életét. Undorodott magától és egy csöppet sem ítélte el apja mérges reakcióit.
Elege volt már belőle hogy csak a szobája ablakán keresztül láthatja a fákat és a csillagokat...

Hát milyen csodálatos ez e reggel! Aztán jött az első óra, valójába a nulladik óra majd jött a többi a maga sorrendjében. A sorrendben, amelyet egy számítógép állított össze. Azt mondják, hogy a computerek okosak. Hát az meglehet! De, hogy emberi érzéseik nincsenek, és hogy ők nem is kalkulálják bele a napi rendbe az emberei esetlenséget, az is tuti. Egyszóval érzéketlenek és kegyetlenek, de ez már két szó...

Ahogyan teltek a hónapok, úgy felejtődtek el az emlékek, a legszebb pillanatok. Zsolt megpróbált tovább lépni, folyton ismételgette magában, hogy márpedig neki jobb így Bella nélkül, rengeteg lány van még a világon. Egy árva, megtévedt lélekké vált, amely keresi a párját, hogy megtalálva azt, egésszé forrjon össze vele, és kiegészítve egymást egy hatalmas, leküzdhetetlen egészként haladjanak tovább az élet útvesztőjében, de nem lelte azt...

Pár hónap elteltével megjelent az életemben egy srác. Nálam pár hónappal fiatalabb. Nem vettem őt komolyan. Egyre többet találkoztunk, végül naponta együtt voltunk. Esténként sétáltunk, sokat beszélgettünk. Nem szerettem, de sokat jelentett nekem. Ő szeretett, de megértett, hogy nem akartam többet...

Az alkoholtól mámorosan, már nem érdekelt, hogy felénk néz. Mosolyogtam rá. Mivel sötét volt és csak a diszkó fények világítottak, ezért nem láttam, hogy kaptam-e viszonzást. Barátnőmnek megérkezett az akkori párja és vele volt elfoglalva, így hát volt mikor magamra maradtam. Ilyenkor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább és haza megyek. De... nem akartam addig, amíg legalább egy kicsit nem beszélgetek azzal, aki ennyire elvarázsolt...