Egyéb történetek - 61.oldal

Egy nap, iskolám folyosóján sétálva megláttam Őt. Először nem mutattam iránta nagy érdeklődést. Alig egy pillanatra láttam, bár azt már akkor meg tudtam állapítani róla, hogy profilból hasonlít kedvenc színészemre, Orlando Bloomra. Mikor következőnek láthattam, biztos voltam benne, hogy Ő az, aki képes elcsavarni a fejem már egy pillantásával is. Egy közösségi oldalon rákerestem, hogy ki is lehet Ő. Nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy nálam idősebb, és egy suliba járunk – és ugyebár...

I. rész
(avagy az „Amnézia Team” üdülési jog értékesítési stílusa)

A szövegbe beleolvasva, külön magyarázkodás nélkül is mindenki számára világos és egyértelműen látható, hogy ezt valaki kitalálta, ez egy fikció. Ilyen napjainkban még véletlenül sem fordulhat elő.
Ha a történet részleteiben, bárki is hasonlóságot fedezne fel, egy általa ismert történethez, az csakis a véletlennek tulajdonítható!

A gyökerek a régmúltba nyúlnak vissza. Itt a kor értelmezésénél természetesen nem történelmi időtávlatokban (évszázadokban) kell gondolkodni, az intervallum meghatározására az alapvetően helyes kifejezés gyanánt, az „emberöltő” lenne a korrekt kiindulási alap.
Tehát, valamikor, több évtizeddel ezelőtt, egy rendes, normális, szerető családban születtem és éltem...

Történetünk egy verőfényes tavaszi nap helyett, egy undorítóan szürke, télvégi napon, egy belvárosi bérház második emeleti lakásában veszi kezdetét, melyben most ketten tartózkodnak...

Az öröm nem vetette fel a családot. Anyám leányanyaként szült, apám csak a nevét adta, a szeretetét nem. Egy éves voltam, mikor anyámmal elköltöztünk egy új lakásba. Eleinte ketten voltunk, később jött egy férfi, aki szeretett minket. Anyám óvónőként dolgozott, főiskolára járt, így „apu” vigyázott rám. Mosolyogtam sokat, tudtam, vele boldog vagyok. Éreztem, hogy egy Család vagyunk. Anya, Apa és én. Sajnos a boldog heteket, hónapokat felváltotta az üresség...

Egy osztálytársnőm mondta nékem egyszer, hogy az élet nem más, mint egy tompa ceruza. Ezzel tökéletesen egyetértettem. Hogy miért is? Mint mindenki a földön egyszer mi is elfogyunk, nyomtalanul, emlékezés nélkül. Senki sem fogja tudni, hogy letteztünk, hogy voltunk, hogy tettünk valamit a többiekért, igen érted is, aki majd kétszáz háromszáz év múlva olvasod e üzenetet...

Seholsepusztai lány vagyok, nem kifejezetten kívánatos, de a suliban mindenki meg akart dugni, meg a postán is, és a kocsmában is, ahol táncolok. Ugye, iskola után. Valaki gyorsétteremben süti a húspogácsát, valaki szórólapozik, én meg ketrectáncos vagyok, hát nem tökéletesen realisztikus? De persze még szűz vagyok. Az igazi nagy-nagy szerelmemmel akarom elveszteni az ifjúság világát jelképező, betonkemény, zsákvászonvastag szűzhártyámat. Hja. Hát nem romantikus?...

A lány felébredt, de nem az ágyában találta magát. Arcát különös, sós víz mosta. Egy parton volt. Körülnézett, a látvány elszomorította, úgy érezte, mintha a saját érzelmeit tükrözné a táj. Már vagy egy órája lehetett ezen a különös, borzalmas helyen, amikor egy ösvény felé vette az irányt, nem érdekelte, bármilyen sötét is az...

Tavaly, egy kora márciusi, borús délutánon a városban flangáltam. Fogalmam sem volt igazából, hova tartok, csak a tudatom mélyén motoszkált, hogy március van. Március pedig mindig a dezodorokat jelenti. Tizenegy éve kezdődött az egész, amikor megláttam a tévében az Axe Africa reklámját. Hogy én Afrikában termek, ha befújom vele magam. Hát nosza!

- Kevés az az ember, aki ne olvasta volna a szinte már klasszikus regénynek számító Micimackót, ami valóban kultuszszámba menő remek műalkotássá nőtte ki magát. Írónak születni kell?
- Igazából már gyerekkoromban megadatott, hogy kiváló körökben, tehetséges írók és költők társaságában mozogjak. Édesapám jó nevű magániskolát vezetett, a Henley House-t, talán hallottál már róla. Tehát itt többek között olyan tanároktól tanulhattam, mint h. g. Wells. Neki például sokat köszönhetek,...