Miért mindig csak én veszíthetek?

Az öröm nem vetette fel a családot. Anyám leányanyaként szült, apám csak a nevét adta, a szeretetét nem. Egy éves voltam, mikor anyámmal elköltöztünk egy új lakásba. Eleinte ketten voltunk, később jött egy férfi, aki szeretett minket. Anyám óvónőként dolgozott, főiskolára járt, így „apu” vigyázott rám. Mosolyogtam sokat, tudtam, vele boldog vagyok. Éreztem, hogy egy Család vagyunk. Anya, Apa és én. Sajnos a boldog heteket, hónapokat felváltotta az üresség. A férfi, akiről hittem, hogy az apám, anyám hűtlensége miatt elköltözött, és élte tovább az életét. Talán ma is hiányzom neki, ahogy ő hiányzott nekem. Az életem fenekestől felfordult, míg anyám egyik délután nem egyedül jött haza. Egy férfi kíséretében ,aki a kezében bőröndöt tartott, másik kezével intett, és mosolyogva köszönt, „Szia!” Kicsi voltam, nem értettem mi folyik körülöttem, de a változások nagyon megviseltek. Erre engedelmetlenséggel és hisztériával válaszoltam.

Elérkezett az ideje, hogy átlépjem az óvoda kapuit, hogy a „családon” kívül más közegben is feltaláljam magam. Nem éreztem jól magam, nem találtam a helyem. Az egyetlen óvodástársam, akivel játszani tudtam, ő a szomszédom volt. Sajnos lelki sérelmeim miatt, amiket anyám és „apáim” okoztak, agresszív lettem, így végleg mindenki elpártolt tőlem. Nagycsoportos koromban anyám átíratott egy közeli falusi óvodába. Ezt azzal magyarázta, hogy sok volt rám a panasz, nem tudtam beilleszkedni.

Egy év elteltével jött az általános iskola. Eközben otthon újabb apám beköltözött, anyám a bizonyos rózsaszín ködtől ’kis híján’ elfelejtette, hogy én is a világon vagyok. – De minek?! – A következő szenzációs bejelentés: „Képzeld, kisbabát várunk, lesz egy kistesód” . Ha jól emlékszem a pillanatra, örültem és vártam, hogy végre előbújjon az a pici emberke, aki az én féltestvérem. Eljött a várva várt pillanat: büszke voltam, hogy én tologathatom Patríciát a babakocsiban, és vigyázhattam délutánonként az álmát. Úgy éreztem, visszatért belém az élet, mosolyogtam, jobban éreztem magam az osztálytársaimmal is. De néhány hónappal később megfordult a világ. Újra „láthatatlan lettem” anyám számára, „apám” is csak akkor vett észre, mikor feküdtem és a takaróm alatt „tapogatózott” … Nyolc éves voltam, éreztem, hogy egy normális apuka nem így közeledik gyermekéhez. Hiába próbáltam anyámnak nyolc éves fejjel elmondani a történteket, nem hitt nekem. Az életem abban a pillanatban összeomlott, mintha belenéztem volna egy tükörbe, és az darabokra hullana. Éreztem, nincs más kiút, csak a tanulás. Kitűnő tanuló voltam nyolc évig, annak ellenére, hogy 3 általános iskolába is jártam, és anyámék munkahelyén kellett tanulnom minden délután. Az otthoni helyzet egyáltalán nem javult, sőt én egyre rosszabbul éreztem magam. Anyám nevelés eszközeként a fakanalat és a pofonokat tartotta megfelelőnek. Féltestvérem rájött, hogy ő a kedvenc anyámék és nagyanyámék körében, és ezt ki is használta. Ha megbotlott a saját lábában, anyám adott nekem két nagy pofont, és mosolyogva elküldött játszani. Húgom persze addigra vigyorogva labdázott a házunk mögött.

Középiskolába a megye legjobb, országszerte elismert gimnáziumba jártam. A tanulással itt sem volt gondom. Az iskola mellett dolgoztam. A kollégákat szerettem, jól kijöttünk egymással. Ez volt az első közösség, ahol felszabadultan tudtam mosolyogni. Életem legboldogabb fél éve volt ez az időszak. Anyám otthon leszokott a verésről, „apám” motorozni vitt minden hétvégén. Imádtam azt a szabadságot, amit a sebesség nyújtott. Mintha repültem volna! Nyamvadt életemben először szerelmes lettem egy fiúba, akivel együtt dolgoztam. Nagyon kedves volt, találkoztunk néhányszor, később kiderült, hogy hosszú ideje párkapcsolatban él. Annyira szerettem őt, hogy azt mondtam, nem baj, leszek második, csak maradjon velem, de éreztem, hogy ez így nem működhet, így szakítottam vele. Később újra találkoztunk, én azt hittem, végre együtt leszünk úgy, ahogy szeretném. Tévedtem. Közölte velem, hogy szereti a barátnőjét. Péter a legrosszabb időpontban mondta ki végső döntését, aminek az lett az eredménye, hogy zokogva hazamentem, és nem először megpróbáltam véget vetni életemnek. Bosszú gyanánt írtam egy üzenetet neki, hogy ezt most miatta is… Ő miután elolvasta az sms-t, felhívta anyámat a munkahelyén, és szólt neki, hogy mire készülök. Anyám a féltestvéremet (aki akkor 12 éves volt) küldte haza, hogy nézze meg, mit csinálok. A következő kép, amire emlékszem, sziréna, infúzió és a kórház.

Miután hazaengedtek anyámék felvittek Budapestre pszichiátriára, hogy ott kezeljenek (ahelyett, hogy kicsit többet figyeltek volna rám…). Három hónap alatt anyámék összesen háromszor jöttek meglátogatni. Biztos nagyon fontos voltam nekik… Januárban kiengedtek, hazajöhettem. Egy este ültem a házunk oldalában egy padon, mikor az óvodáskori barátnőm suhant el mellettem, majd visszafordult, és leült mellém. Próbált kérdezgetni, hogy mi van velem, hogy vagyok, de annyira magam alatt voltam, hogy annyit sikerült neki mondanom, hogy „ha még egyszer eszembe jut, hogy eldobjam az életemet, biztosra megyek, és a sínekre fekszem!” Ő csak ült velem szemben, és annyit mondott, hogy ha beszélgetni szeretnék, keressem meg, csak egy emelet választ el minket egymástól. Tudtam jól, hogy mit beszélek, már nem kerestem semmi kiutat, nem akartam élni.

Februárban Pestre költöztem egy ismerősöm lakására, akinek írtam egy levelet, melyben annyit írtam neki, hogy elmentem barátnőmmel vásárolgatni. Az ismerősöm valószínűleg tudta, hogy nem találkozom semmiféle barátnővel, így felhívta a lányt, hogy tud-e rólam valamit. Ő persze semmit nem tudott, hisz nem beszéltem vele már fél éve. Eltűntem, nem jelentkeztem. Próbáltam végiggondolni, hogy mi értelme van maradni, de nem láttam a fényt az alagút végén, és végső elhatározásra jutottam. Néhány tudatmódosító szer után úgy döntöttem, miután a víztől félek a legjobban, a Dunát választom életem kioltásának eszközeként. Nem gondolkodtam, nem telefonáltam senkinek, egyszerűen elbúcsúztam önmagamtól és a világtól. Tudtam, ahogy elkezdett sodorni az ár, hogy itt vége, nincs menekvés. De azt hiszem, nem is akartam menekülni…

Az utolsó gondolatom talán az volt, hogy száguldok az országúton egy motorral, és szabad vagyok… Most már tényleg csak én vagyok! Szabad!