Novella a tompa ceruzáról

v
Tettünk... igenis tettünk. Éltünk úgy, mint ezer éve, ugyanazokkal a vágyakkal beteljesülve és ugyanazokkal az álmokkal élve. Mint te! Gondolj csak bele, hogy az a ceruza csak forog és forog a kezedben. Megfogod a hófehér papírt, és óvatos betűkkel ráírod életed perceit. A hegye egyre csak tompul és tompul, míg végül meg kell faragnod. Mert az élet igeis ilyen, ha nem teszel érte, s annak élsz, ami a jelen az élvezet a mámor és a többi, akkor lassan elfogysz, eltompulsz. Csak akkor lehetsz újból teljes, ha a kárhozattól mentesen megfaragod az életedet. Jóváteszed vétkeid, és éled tovább az életed. Sajnos semmi sem tart örökké, s akárhányszor is írsz, akárhányszor is faragsz, lassan elfogysz, mint a ceruza ott a kezedben. Eltűnsz nyomtalanul, mint a jéghideg hó, midőn elsöprő erejével megérkezik a bömbölő oroszlánként lecsapó március és elfojtja a tél emlékét, kitörli és harcol ellene, de az csak újból győzedelmeskedik midőn összes erejét latba véve összeroppantja a nyár termését az életet.
Hogy miért is írtam le mindezt? Talán hogy okulj? Áh nem, neked nincs szükséged az okulásra, hisz ember vagy, semmiben sem különbözöl tőlem, vagy a föld túloldalán lévő kortársadtól, csak egy valamiben… neked saját ceruzád van, s akkor faragod meg mikor te akarod, hisz az Isten szabad akaratot adott nékünk egy feltétellel, hogy meg kell haljunk.