Egyéb történetek - 51.oldal

Ez a történet egy lányról szól, aki mindig mindent megkapott ès azt hitte, hogy ő a legtökéletesebb lány a világon...

Gondolom, most az jön, hogy „és mondd csak, Reactor, te mire vered magad ennyire? Pofázol itt habzó szájjal zenei tehetségről, meg műveltségről, kíváncsi vagyok, te mit tudnál felmutatni!”. Először is kézifék. Másodjára pedig büszkén kijelentem, hogy én igenis RENDELKEZEM zenei tehetséggel, zenei ízléssel, tudással, ahhoz legalábbis elegendővel, hogy ítélkezhessek mások felett – ugyanis én alá is tudom támasztani az érveimet a magam zenei adottságaival...

– Főnök, ha elkapjuk ezeket a dezentorokat, internáljuk őket a világűrbe, biztos, hogy béke lesz a földön?
– Nem teljesen, de egy kis szelettel mi is hozzájárulunk a békéhez. Még hátra lesz az imperializmus, a fináncoligarchia, és a katonai héják karanténba zárása, majd a világűrbe való internálása. Ehhez előbb kelepcébe kell csalnunk őket. De, ne siessünk elébe a dolgoknak barátaim, majd időben, a helyszínen mindenről megkapjátok a parancsot...

Indult volna a tyúklétráért, de a négy zöld emberke elállta az útját. Valamilyen sugárral, amit a szemükből lövelltek ki, lebénították. Úgyhogy, nemhogy lépni, de se köpni, se nyelni nem tudott. Ketten hozzáléptek és két mutatóujjukat a feneke alá tartva, felemelték, mint a pelyhet. Már vitték is be az űrkompba. Ott azonnal lehúzták róla a tubigatyáját, és a kompban lévő fehérmaszkos orvosféle a műtőasztalra, fektette és elkezdte méregetni a bíborfurulyáját...

Hogy csináljam? Honnan tudnám én azt. Még sosem csináltam. Nekifussak rögtön? Bele a dolgok közepébe? De hát mégis hogy?
Ismeretlen ösvényeken barangolva gondolkodtam hasonló zagyvaságokon...

A hiány egy különös érzés. Egyben jó és rossz, nehéz elfogadni, ez tény. Ennek is, mint mindennek, vannak különböző válfajai. Nem olyan egyszerű ezt megérteni, és még nehezebb felboncolni...

Kicsit idősebb voltam, mint te, amikor találkoztam vele.
Ahogy megláttam, valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Ismerős és egyszerre ismeretlen.
Ragyogott. Kívül- belül. Aranyszínűen. És nevetett, úgy, ahogy én sosem tudtam. Gondtalanul és boldogan…

A benzinkút parkolójába hatalmas, vadiúj MAN kamion gurul be… Apró, szikár termetű, szakállas fickó száll ki, és nyújtózik… A lábam a földbe gyökerezik… Mennyiszer láttam ezt az alakot kamiont pakolni, átszerelni, javítani, mennyit aludtam ócska, rozoga vacak teherautókban, gázolajszagban, csak azért, hogy Vele lehessek!

- Aki felvett minket, az miért rakott ki? – kérdezte.
- Másfele volt dolga.
- Nem hagytad magad megkefélni? – Sötétkék szempár kutatott a szemeimben.
Bólintottam.
- És engem sem hagytál! – jelentette ki. Rutinos mozdulattal végigsimította a kritikus részt a szoknya alatt. – Miért?
Röpke grimaszt láthatott az arcomon...

Egy kamion.
Jó előre indexel, legalább nem kell majd szaladnom utána. Ezek a vicces kamionosok jóval arrébb szoktak megállni, és élvezik, hogy a csajok csomagokkal lihegnek utánuk. Közben még a tükörből méregetve eldöntik, felveszik-e a stoppost, vagy utolsó pillanatban mégis továbbindulnak, mielőtt az odaérne...