Társadalomkritika III. - Zenebohócok

„Teljesen elhalt már az igényes zene iránti szeretet. Azt hittem, megsüketülök, mikor láttam a sok selejtkutató műsort: Megasztár, Gigasztár, Sztár születik…csak az a gáz, hogy ezekben a sztárok halva születnek.”

- Antifaces

Eme idézet nem tőlem származik, beismerem, hanem egy rendkívül közismert amatőr videóscsoporttól, akik – mily meglepő! – szintén társadalomkritikákat írnak. Sajna-bajna én túlontúl lusta vagyok holmi videót készíteni az éppen terítékre kerülő társadalmi mosléktól, majd megteszi más helyettem, ennek ellenére úgy véltem, ez a tőlük kölcsönvett idézet pontos és hatásos kezdés lehet a soron következő cikkemhez. Igen: zenebohócok.

A probléma nem újkeletű, így nem is kell részletesebben bemutatnom, de mivel a kilencvenes évek elejétől folyamatosan növekszik, és az elmúlt években gigászi méreteket öltött, kénytelen voltam virtuális ceruzát ragadni, és írni róla pár oldalt abban a reményben, hogy vannak még hozzám hasonló emberek, akik zenei ízléstől függetlenül idegesítőnek, nevetségesnek és kártékonynak találják a jelenlegi helyzetet.

Kezdjük magával a műsorral. Úgy vélem, mindenki számára ismerős a „Megasztár” nevű televíziós produkció, ami már jópár esztendeje indult hódító útjára, nagyjából a valóságshow-szánalomtenger megjelenésével egy időben, pár hónap különbséggel esetleg. Aki mégsem ismerné, azoknak elárulom a lényegét: ez elméletileg egy tehetségkutató műsor lett volna, ahol ZENEI TEHETSÉGgel rendelkező emberek mérhették össze a tudásukat különféle ének-zene típusú feladatokban, afféle vetélkedőszerűen, miközben a nézők a mobiltelefonjuk segítségével SMS-ben (természetesen emeltdíjas!) szavazhattak arra, kit találnak a legjobbnak a fellépők közül. A legutolsó minden adásban kiesett, és akárcsak a Hegylakóban, itt is csak egy maradhatott a végén – ő lett kikiáltva Megasztárnak. Igen így, neonbetűkkel, zászlókkal, tüzijátékkal, petárdát, rakétát tessék…

Szó se róla, egészen egyedi és szokatlan ötlet volt ez a zenei vetélkedő, a televíziótársaságok korábban nem sok ilyet kínáltak fel a nagyérdeműnek a műsorlistáikon, számítani lehetett a sikerre. Ahogy az is igencsak kiszámítható volt, hogy egy rivális tévécsatornának megtetszik az ötlet, és ő is megrendezi a saját zenei vetélkedőműsorát (értsd: lekopírozza az eredetit, Ctrl C – Ctrl V). Bár az első Megasztár-adás lefutásának kezdetétől elég sokat kellett várni, de csak-csak megszületett a várva várt kópia: X-Factor. Jájnekem.

Annak ellenére, hogy a legelső Megasztár adássorozat nagy nyereséget könyvelhetett el (nahát!), több sebből vérzik a dolog mái napig. Nem is az ötlettel van itt gond, csak a megvalósítás. Elszarták, hogy finoman fejezzem ki magamat.

Hát először is – nem volt ez a Megasztár olyan „forradalmian új alkotás”, mint ahogy azt a lakosságnak beadagolták. Korábban is létezett rengeteg ének-zene témájú tudáspróba, idősebb olvasóim biztosan emlékeznek a „Zenegér” és a „Zenebutik-zenehíd” elnevezésű műsorokra, szóval a Megasztár megjelenését kísérő országos üdvrivalgás meglehetősen mesterkéltnek tűnt innen, a Lambda Szervezet főhadiszállásának hermetikusan elzárt komplexumából. Aztán jöttek a sokkal komolyabb problémák, amikre furcsamód csak most, a 2010. esztendő végén kezdenek rájönni az emberek, és ami kiölte a műsorból az összes potenciált, teljesen mindegy, melyik műsort nézzük. Megasztár (eredeti) vagy X-Factor (médincsájná utánzat).

Mint említettem, az alapötlet egészen fáin volt, és a műsort is egészen jól időzítették. A nagy magyar együttesek útja a csúcsról már lefelé vezet, gondolok itt olyan nagy nevekre, mint az Edda, a Republic, és az Omega. A kilencvenes évek elejétől egyre inkább kezdtek elszaporodni a semmitmondó divat tucatzenekarok, amelyek butuska, elbágyasztó műveikkel eltartják a különböző kereskedelmi rádióadókat – gyakorlatilag egy egész albumjuk nem ért annyit, mint az Omegának vagy az Eddának egyetlen zeneszáma, és ez hatványozottan igaz a külföldi (leginkább amerikai) előadókra. Az Europe és a Queen ideje lejárt, egyre inkább elszaporodtak a silány divatzenekarok-előadók. Szüksége volt az embereknek egy kis vérfrissítésre. Új nótákra, új előadókra, akik tehetségesek, és zenei tudásukkal képesek oly magasra emelkedni, mint azt az Omega tette egykoron (és nem utolsósorban nagy lóvét hoznak a menedzsernek, a koncertszervezőknek, meg a többi ilyen kamuszakmás élősködőnek). Minden készen állt, egy ideig talán még a statiszták is elhitték, hogy igazi Megasztárok (neonbetű, zászlók, tűzijáték) kerülnek majd ki a műsorból. Elég rosszul tették.

Ismerjük mind a mondást: a tehetség eget kér. Az első igen súlyos hibát azzal követték el, hogy kényszerzubbonyt húztak a fellépőkre. A Megasztár/X-Factor pénzéhes urai vagy elképesztően ostobák, vagy soha nem is gondolták komolyan, hogy ez a műsor a tehetségről fog szólni. Az ismert világegyetem legnagyobb ökörségei közé tartozik, ha fognak egy művészt, és előre megszabják, meghatározzák neki, hogy mit adhat elő, mibe gondolkodjon és mibe ne. A művészetnek pont a művészi szabadság a lényege, a kreativitás, és a határtalanságból fakadó tevékeny munkakedv. A művész, már bocsánat, a minél szélesebb lehetőségekből, a minél nagyobb művészi szabadságból táplálkozik, ebből meríti az ihletet (jobb esetben) és az ötleteit is. Erre mit csinál a sok címeres ökör? Kiveszik az előadók kezéből a döntés jogát, az alkotási szabadságukat, és rájuk erőltetnek egy muszájkabátot, hogy márpedig ez és ez a feladat, ha benn akarsz maradni, ezt meg azt kell csinálnod. Ezzel gyakorlatilag halálra ítélték az egész ötletet, mert így szerencsétlen fellépők mind ugyanazt a feladatot kapják szinte, és a művészi szabadságuk – jelen esetben művészi fogságuk – addig terjed, hogy csinálják jobban, mint az előttük és utánuk következők. Gyakorlatilag kiherélték az egész művészetet, nevetséges lóversenyt csináltak belőle, a nézők meg a televízió képernyője mögül fogadhatnak a zsokékra. Ez nem tehetségkutató így, ez egy gyötrelem, különösen szerencsétlen versenyzőknek. Gondolom, közülük sem így képzelték el a dolgot jópáran.

A másik igen súlyos hiba egyre nyilvánvalóbbá vált a Megasztár, és korcs ikertestvére, az X-Factor futásával. Voltaképpen ez egy „szándékos” hiba, ha mondhatom így, és szervesen kapcsolódik az előbbi megállapításomhoz, miszerint a művészet lényegét feláldozták az anyagi érdekek oltárán. Nagyon is elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy az ügyekben érdekelt médiatársaságok főmuftijai, akik elindították ezeket a műsorokat a lejtőn, egy percig se gondolták komolyan, hogy valódi tehetségek lépnek fel a porondra…izé, a rivaldafénybe – egész egyszerűen le akarták húzni az ország lakosságát igen jelentős pénzösszegekkel, tehetségkutató műsornak maszkírozva. Gondoljuk el, adásidő alatt azért nem csak pár tucat SMS érkezik be. Ügyesen ki lett találva, mert a pénzért cserébe van szolgáltatás is, akármilyen silány, álcának tökéletes. A kampós bipsik egész kis vagyonokat vághatnak zsebre a befolyt SMS-szavazatokból, a fellépő önjelölt „megasztárok” bekerülnek a tévébe főműsoridőbe, a tévéstúdióban nagy a nyüzsgés, mindegyik helyi lótifutinak jut pénz a felfokozódott nézettség miatt, még Mariska néninek, a takarítónak is csurran-cseppen valami. Mindenki jól jár a szerencsétlen adófizető állampolgárt kivéve, aki szeretett kormányunk intézkedései folytán alig lát ki a nyomorból a kismillió adó és a lassan megfizethetetlen közüzemi- és élelmiszerárak miatt.

Természetesen igaza van annak, aki azt mondja, hogy „hát nem kötelező szavazni, ha van olyan hülye, hogy erre szórja a pénzét, hát csak tegye”. Ez tiszta sor, ennek ellenére etikátlannak tartom azt, hogy a sutyerák médiacsászárok visszaélnek az emberek korlátoltságával és befolyásolhatóságával, főleg azért, mert az nézőknek egy igen jelentős százaléka elhiszi, hogy valóban a zenei tehetségről van szó a műsorban. A műsor fölött bábáskodó biboldók számára azonban a zenei tehetség (amiről szólnia kellene ezeknek a műsoroknak) mit sem jelent, nekik egy istenük van: a pénz, amit ki kell sajtolni valamilyen ürüggyel az emberekből. Hogy a televíziókamerák elé állított gigasztárjelöltnek nincs zenei tehetsége, az őket cseppet sem érdekli, de ha megkérdeznénk őket, sem kapnánk többet egy vállrándításnál, miszerint „ez benne van a pakliban”…

Ez nyilvánvalóan nem a fellépők hibája, a médiakisistenek olyanok, amilyenek, ismerjük jól a karvalyokat, nem kell bemutatni őket. Ami viszont teljes mértékben a versenyzők hibája, az a zenei tehetség részleges vagy teljes hiánya. Pontosan annak a hiánya, ami az értelmet adná az egész műsornak – a Megasztárban és X-Faktorban szereplők 99 százaléka zeneileg analfabéta, tudatlan kontár, tehetségtelen zenebohóc. Tessék, kimondtam, de elmondom újra: A tehetségkutatókban fellépők 99 százaléka selejtes, semmit nem tudó bazári majom, akinek köze nincs a zenéhez.

Ha elültek a felháborodás magasra csapó hullámai, kifejteném. Köszönöm. Szóval, először is, enyhén szólva gyanús volt, hogy a televíziótársaságnak aránylag záros határidőn belül sikerült összeszedni egy maroknyi gigasztárt a műsorba, gyakorlatilag pillanatok alatt összegyűltek az emberi lovacskák a műsorba, akire a nézők szavazhatnak. Ráncoltam is a homlokom, hogy ennyi föl nem fedezett tehetség lehet itt az országban akikről idáig sose hallottam. Összesen úgy 20 körül – ez azért túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Már ebből sejteni lehetett, hogy ebben a műsorban nem éppen az elit fog fellépni, ennek ellenére – kis jóindulattal – azt lehet mondani, hogy a legelső Megasztár adásban előfordult néhány ember, akinek megadatott a zenei tehetség ajándéka. Erősen kisebbségben voltak ugyan, de legalább voltak. Azonban az utána következő Megasztár-adások, majd az X-Faktor is szédítő sebességgel zuhant lefelé a lejtőn a béka hátsó fele irányába; már egyetlen olyan előadót sem láttam, akinél akárcsak nyomokban is fölfedeztem volna zenei tudást. Nyugodtan elkönyvelhetjük tehát, hogy a tehetségkutatóban szereplő gigasztárok számának és a zenei tudásuk mérőszámának a szorzata mindig állandó. Mondjuk, mit is várok egy olyan műsortól, ahol a zsűritagoknak sincs összesen annyi zenei tehetségük, mint amennyi egy Queen-produkcióban előfordul…

Látni való, hogy ezek a selejtkutató zenebohóc-műsorok, mint a Megasztár és az X-Faktor, egyáltalán nem a tehetségről szólnak, sokkal inkább a pénzről. Elég megnézni egy-két adást mindkét műsorból, hamar rá lehet jönni, hogy az itt szereplő emberek nem sztárok, főleg nem „megasztárok”, a tehetségük tizedakkora nincs, mint az arcuk, hangszereket vagy kottát életükben nem láttak még, a zenéhez meg körülbelül annyi közük van, hogy egyszer, valamikor ötéves korukban elhaladtak villamossal egy zeneiskola előtt. Erről egyrészt a műsor bugyuta, idióta szisztémája tehet, miszerint saját művet szigorúan tilos előadni, hanem van egy kiadott feladat, és azt kell mindenkinek megcsinálni, mint általános iskola ötödik osztályában röpdolgozat-írásnál, tehát gyakorlatilag már maga a műsor is egy életképtelen, Down-kórosok által kitalált baromság. De még ha NEM ez lenne a játékszabály, ezek a filléres zenebohócok akkor sem tudnának előadni semmi egyedit – egész egyszerűen azért, mert nincs zenei tehetségük, nincs tudásuk, nincs stílusuk. Ha nem raknának alájuk valamilyen éneket vagy dalt, a résztvevők meg sem tudnának nyikkanni. Bizonyos fokig tehát még előnyös is, hogy mások által évekkel ezelőtt megírt művekben kell összemérniük „zenei tudásukat”, ugyanis ha a Megasztár, a Csillag születik és az X-Factor VALÓBAN a tehetségről szólna, első menetben kipotyogna a jelentkezők száz százaléka.

Sztárok. Aha… ki szerint? A vízvezeték-szerelő Gipsz Jakabhoz vagy a gyorséttermi pincérnő Malvinkához képest valóban sztároknak tűnhetnek, ha másért nem, akkor azért, mert szerepelnek a televízióban pár óra erejéig. Az a tény, hogy egy zenei tehetségkutatónak kikiáltott elfuserált bohócműsorban szerepelnek, és kellő zenei tehetség híján nem képesek semmit előadni maguktól, senkit nem érdekel (és éppen ez a szomorú). Az teszi őket „sztárrá”, hogy mutatják őket a képernyők, az emberek előre köszönnek nekik az utcán, lehet menőzni a tévés szerepléssel az ismeretségi körökben, hisz vakok között félszemű a király. Az önbizalom valóban fontos és jó dolog, az viszont már nevetséges nagyképűség, amikor Kis Pista Jóska egyik reggel úgy kel fel, hogy ő márpedig sztár, és szerepelni fog a tehetségkutató műsorban, amikor a televíziótársaságnál a sok talpnyaló újból nekifeszül a sárba ragadt műsornak, és taszít rajta egyet a következő meredek lejtő irányába. Igen, ez nevetséges, hogy ezek a vesztesek el is hiszik magukról, hogy sztárok, mindeközben a zenéről a kincstári minimumot se tudják. Ennek ellenére a sok önjelölt sztárocska záros határidőn belül iszonyú beképzeltté válik, mikor a kamerák elé állhat, vagy mikor utánanéz, hány SMS-szavazat érkezik a népességtől az ő nevére – ezeket leszámítva viszont zeneileg egy senki.

A zenei tehetség olyan dolog, amit nem lehet megvásárolni, kikönyörögni, kölcsönkérni vagy ellopni – vagy van az embernek, vagy nincs. Zenei tudást az ember nem torzszülött, hitvány tehetségkutatókon szerez, hiába is gondolják/hiszik az önjelölt sztárocskák, hogy a tévés szerepléstől és a több ezer SMS-től lesznek valakik. Milyen érdekes dolog, tudomásom szerint sem Mozart, se Beethoven, se Schopen nem jelentkezett annak idején fogyatékos tehetségkutatókba, és mégis világhírűek lettek. Vagy ha ez túl anakronisztikusan hangzik, vegyük a Queen, az Omega, vagy az Edda együtteseket. Ezek az előadók sem selejtkutató műsorokból szerezték a zenei tehetséget és a hírnevet, a zeneszámaikat mégis évszázadokig játszani fogják még. Ott van a közismert Europe együttes, akinek kőkemény 1, azaz EGY albumja jelent meg, mégis meghódították a zenevilágot örök időkre a „Végső Visszaszámlálás” (Final countdown) című számukkal. Tessék meghallgatni, alighanem ismerősen fog csengeni. Nekik miért nem volt szükségük tehetségkutatóra, fanfárokra, lengő zászlókra, médiacirkuszra? Fogas kérdés, nemde? Íme egy újabb bizonyíték, hogy a tehetségkutató csökevényműsorok semmiféle igazi tehetséget nem „fedeznek fel”, és főleg nem „termelnek” – egyszerűen csak futószalagon gyártják a zenei analfabétákat, akik valamilyen oknál fogva azt hiszik, hogy valaha is valódi sztárokká válhatnak a köbgyök-nulla zenei tudásukkal.

Nem is kell messze mennünk, hogy megnézzünk egy ilyen esettanulmányt. A legelső Megasztár-eresztésből annak idején kitűnt egy bizonyos Torres Dániel nevű illető, ha még emlékeztek rá. Természetesen nulla zenei tudással, ahogy az várható volt. Egy-két hónapig valóban ő volt a helyi menő csávó, még egy albumot is kiadott, sejteni lehet az élvezeti faktorát (kb. mintha szögesdróttal törölnénk segget). Azután nem sokkal furcsamód felszívódott. Biztosan nem véletlenül. Ugyanaz történt vele is, mint a többi kínban született, befuttatott csökevénnyel… összeerőlködött egy zenei albumnak gúnyolt valamit, ami annyit nem ér, mint a CD tokja, aztán felismerte, hogy tehetség híján ő nemigen fog labdába rúgni országos viszonylatban, vagy világviszonylatban (na ott főleg nem), így hát abba is hagyta. Eddig tartott a nagy „megasztár” zenei karrierje… fél éven belül már kutyát-macskát nem érdekelte, amit ő „zene” címén összevergődik. Ha jól megnézitek, az összes ilyen futószalagon készült kamusztárra ez a sors vár – amint kikerülnek a nagybetűs zenei életbe, és nem a beküldött SMS-ek tartják életben a karrierjüket, úgy omlanak össze mint a pártállami diktatúra leszálló ágban. Ez a rövidke esettanulmány mindennél ékesebben bizonyítja, hogy a sebtében legyártott, zenei tudás nélküli sztárocskák életideje igen rövid, és amikor kikerülnek a tehetségkutató inkubátorából, nagyon hamar el is pusztulnak. Szerencsénkre.

Visszatérve a fő témához, a „sztárság” erősen relatív fogalom, láthatóan már mindenféle ráfordítás, tanulás, tehetség nélkül is lehet valaki sztár. Többé-kevésbé. Fogjunk meg egy frissen végzett kamusztáros zenebohócot, és hasonlítsuk össze a nagybetűs zenei életben befutott IGAZI sztárokkal. Azokkal, akiknek a nevét emberöltőkön át emlegetik, és lemezek millióit adták el – például megintcsak a Queen együttes, Celine Dion, Alanis Morisette, az Europe együttes, és még folytathatnám a sort. Nos, ezekhez viszonyítva Torres Danika, vagy a többi kamusztáros selejt nem is létezik. De hogy ne mindig csak nagy nevekkel dobálózzak, mondhatnám az én kedvenc együttesemet, a Heavy Troopers-t, a Tristania-t, vagy éppen a Nightwish együttest is. A tehetségkutatós selejtbohócok a közelükben nincsenek ezeknek az előadóknak, semmilyen téren. Soha de soha nem lesz akkora kultuszuk, hírnevük, rajongótáboruk, és keresetük, mert nincs meg hozzá a megfelelő zenei képzettség, tudásanyag, a beszabályozott, keretek közé szorított tehetségkutató showműsorok után a rájuk szakadt hatalmas szabadság súlya alatt fuldokolnak, a kreativitás mentőöve nélkül. Egész egyszerűen nem képesek semmi olyat megalkotni maguktól, amire kicsit is azt lehetne mondani, hogy „hm, ezért már érdemes volt bekapcsolni a rádiót”. Jó bornak nem kell cégér, akiben van született vagy szerzett zenei tehetség, és képes hosszú távon is a fejét a víz fölött tartania (gyengébbek kedvéért: szépek a dalai, van rájuk kereslet, meg tud élni belőlük), azoknak nincs szüksége semmiféle idióta tehetségkutató bazárimajom-produkcióra, fölösleges sztárolásra, mert van miből táplálkoznia, rendelkezik zenei tudással és kreativitással. Attól, hogy pár hétig a televíziók képernyőén bohóckodik egy műsorban az önjelölt sztárocska, nyugodtan eltűnhet a süllyesztőben, mint azt Torres Dani esete is mutatja…

A fokozatos zenei hanyatlás, a művészet elkorcsosulása könnyedén megfigyelhető, ez már egy évek óta zajló tendencia, nemcsak Magyarországon, de külföldön is. Igényes, élvezhető zenét piszkosul nem egyszerű csinálni, az együttesek 99 százalékának nem is megy, most műfajtól függetlenül. Egyre sűrűbben jelenik meg egyre több silány, hallgathatatlanul szar kamuegyüttes, kamuénekes, mint például a Tokio Hotel, Justin Bieber, vagy éppen SP. Úgy teljes egészében passzolnak a tehetségkutató bagolyköpetműsorokból kikerült tehetségtelen zsebsztárokhoz: minősíthetetlenül ocsmányak, élvezhetetlenek a zenéik, az egész karrierjük egy katasztrófa, a sok nyerészkedő korrupt csúszómászó pedig ezeknek az örve alatt próbál meggazdagodni az eladott albumokból, a reklámokból, meg a filléres porfogókból, amiket minden ajándékboltban kapni. Bármelyik kereskedelmi rádiót kapcsoljam is be, bármelyik zenei CD-t is vegyem le a TESZKÓban a polcról – minden egyes jó zenére jut másik tízezer, ami egyszerűen köpedelem szar.

Általában ilyenkor szoktam kapni az első felhördülést az olvasóközönségemtől: „Ha nem tetszik, ne hallgasd baz’meg! Mit hisztizel itt? Senki nem kényszerít rá, hogy rájuk szavazz, vagy őket nézd, baz’meg!”. Hála az égnek…nekem olyan szépen nem tud senki könyörögni, hogy ilyen selejtsztárokra szavazzak, vagy őket istenítsem. Azért „hisztizek” itt konkrétan, mert MINDENHONNÉT ez a moslék ömlik. A televízióból, a kereskedelmi rádiókból, az interneten is minden második cikk-hír-videoklip erről szól. Szó szerint mindenhonnét ezeket a kalap szart nem érő hulladék selejt-előadókat hallani, még akkor is, ha egy teljesen ártatlan busz-útról van is szó hazafelé. Persze, minálunk bazinagy jogállam van itten, kéremszépen, mindenki úgy csinál magából hülyét, ahogy az neki jólesik, és mindenkinek szíve-joga, hogy azt hallgassa, amit, de sajnos emiatt rengeteg élelmes és valóban tehetséges előadóra senki nem kíváncsi. Nagyon kevés van ezekből, de szerencsére még vannak, ilyen például az én kedvenc együttesem, a Heavy Troopers is. Nem csodálom, hogy senki se hallott róla – ez az, amiről beszélek. A zeneipar már nem az, ami valamikor volt, a zenei tehetséggel bíró, és valóban remekműveket szerző együttesekre senki nem kíváncsi, mert mindenhonnét az aktuális tinisztárkurva, meg a tehetségkutató műsorok által kitermelt bélsáragyúak köszönnek vissza, nem hagyva helyet az újítani kívánó, sikeres és tehetséges előadóknak, akik esetleg megérdemelnék az elismerést, és a zeneszámaik hallgatására fordított időt, és nem ostoba bohócműsorokban szerezték a „jogosultságot” ahhoz, hogy játsszanak. De igazatok van, mi szükség valódi zenét játszó zenészekre a zeneiparban, ez az iparágazat is szóljon csak a pénzről, öntsük csak a szart az emberek tányérjába, vonjuk be nekik cukormázzal, cseresznyét a tetejébe, és érjék be ennyivel. Ez van, ezt kell szeretni. Ugyan már, én kérek elnézést. És ezek után milyen mélyen meg tudnak sértődni, mikor valaki nem óhajt több ezer forintot kidobni egy elfuserált együttes elfuserált zenei albumára, hanem letölti azt fájlcserélőről, vagy megosztóoldalakról...

Gondolom, most az jön, hogy „és mondd csak, Reactor, te mire vered magad ennyire? Pofázol itt habzó szájjal zenei tehetségről, meg műveltségről, kíváncsi vagyok, te mit tudnál felmutatni!”. Először is kézifék. Másodjára pedig büszkén kijelentem, hogy én igenis RENDELKEZEM zenei tehetséggel, zenei ízléssel, tudással, ahhoz legalábbis elegendővel, hogy ítélkezhessek mások felett – ugyanis én alá is tudom támasztani az érveimet a magam zenei adottságaival. Lehet csóválni a fejeket, ettől függetlenül 4 évig jártam zeneiskolába, háromféle hangszeren játszottam hosszabb-rövidebb ideig (trombita, furulya, zongora), és sosem volt ének-zenéből négyesnél rosszabb jegyem. Megnézném, a tehetségkutatós zenebohócok ebből vajon mennyit értek el, hány évig jártak zeneiskolába, láttak-e közelről valamiféle hangszert is - a játék xilofonjukat leszámítva, amin háromévesen klimpíroztak négykézláb anno. Egyáltalán, meg tudják-e különböztetni a nagybőgőt a hegedűtől, és nem azt a választ kapom, hogy „persze, a nagybőgő tovább ég”. Az én zenei tehetségemre van is füllel hallható bizonyíték: körülbelül 5 esztendeje elkezdtem dolgozni egy számítógépes játékon, és a 2011. esztendőre el is fog készülni. No már most, jobb játékoknál az a szokás, hogy saját zeneszámok szólnak a különböző pályák alatt. Mivel nincs külön bejáratú zenészem, kénytelen voltam magam megkomponálni a különböző helyszíneken felcsendülő muzsikákat. Bevallom, nem volt a zenékkel semmilyen különösebb szándékom, viszont a játék fejlesztése során egy igen-igen tehetséges és ügyes zenész érdeklődését felkeltették a műveim. Olyannyira, hogy a játék kiadásával párhuzamosan külön zenei album fog megjelenni, a játék zenéiből felépítve – természetesen teljesen ingyenesen.

Ez engem is alaposan megdöbbentett, nem voltam rá felkészülve. Az évek során én teljesen hobbiszinten, a saját szakállamra komponáltam különböző kis melódiákat, nem sokkal azután, hogy abbahagytam a különböző hangszerekkel való zenélést. A kilencvenes évek közepén jelentek meg számítógépre a különböző zenekészítő programok, és a legbénábbja is képes volt arra, hogy 127 különböző hangszert kezeljen. Na már most, egy dal jobb esetben nem egyfajta hangszerből áll – miért érném be tehát egyetlen hangszerrel, amikor használhatok 126 másikat is egyidőben, anélkül hogy külön zenekart kellene szereznem valahonnét, nem igaz? Innen indult az én kis hobbi-zenei karrierem. Először csupán a szabadidő eltöltése volt a cél, később következett a játékfejlesztés, és bizony nagy hasznát vettem az előre megkomponált dalaimnak. Egyszóval van referenciaanyagom, aminek birtokában kijelenthetem, hogy van zenei tudásom, van tehetségem zeneszerzéshez, megvan mindehhez a megfelelő mennyiségű kreativitás is – ezenkívül van még egy dolog, ami a kamusztáros házibohócoknak nincsen, ez pedig az abszolút hallás. Bár ez kétségtelenül nem feltétel, de azért igen nagy előnyt ad zenekészítésnél. Mozartnak volt abszolút hallása, Schumannak nem volt, de ettől nem lett kevésbé híres. Szóval rendelkezem abszolút hallással is, ezt is mások mondták, akárcsak azt, hogy föllelhető bennem némi zenei tehetség, én meg csak arról tudok nyilatkozni, amit mondanak nekem.

És hogy mi a slusszpoén a dologban? Nekem, mint kis tudatlan bunkónak, aki életében nem szerepelt televízióban, és nem vett részt tehetségkutató műsorban, hamarabb lesz saját zenei albumom, mint azoknak a szerencsétlen zenebohócoknak, akik rengeteg időt és pénzt fektettek bele a Megasztárban és az X-Faktorban való szereplésbe, és voltaképpen erre az egy lapra tettek fel mindent, ami a zenei karrierjükkel kapcsolatos. Ezzel szemben én idehaza egy ingyenesen letölthető vacak kis programmal fényévekkel jobb és élvezhetőbb zenéket szerkesztettem teljesen félszívvel, hobbiszinten. Ócska kis MIDI zenéimmel hamarabb elérem azt saját erőmből, amit ők valószínűleg sohasem fognak – és van annyi gerincem, hogy ne kérjek érte pénzt, ne erre alapozzam a megélhetésemet, és ingyen rendelkezésre bocsájtsam bárkinek a zenei albumot, aki meg akarja hallgatni. Értitek…MIDI zenék (aki tudja, mi az a MIDI, annak jó, aki meg nem tudja, nézzen utána). Ez azért eléggé cinkes dolog rájuk nézve, nem!?

A selejtkutató műsorok rajongói imádnak azzal a meglehetősen sovány érvvel védekezni, hogy „de hát ők olyan szépen énekelnek, neked esélyed se lenne ellenük, te nem tudnál úgy énekelni, nincs hangod stb.”. Eeegen, a szívem szakad meg, hogy én nem tudok úgy énekelni, mint ők. Ők milyen szépen tudnak énekelni. Hú, hovaszarjak. És mit kezdjek velük? Adjak nekik egy ötöst és ültessem le őket a helyükre, vagy mi? Mit gondolnak, meddig fognak eljutni szimpla énekléssel, zene nélkül? Az rendben van, hogy Edith Piafnak sikerült annak idején, a tehetségkutatós zsebsztárocskák viszont a közelébe se szagolhatnak Edith Piafnak. Hacsak nem egy night clubban találnak énekesnői állást, a hangjukkal nemigen fognak keresni egy vasat sem. Mégis, ki a fenét érdekel, hogyan énekelnek? Mire mennek a hangjukkal zene nélkül?

Végső soron ez se akkora probléma, tegyük fel, hogy az élelmesebbjének van némi zenés ismeretsége, ha már zenei tudása nem lehet, összetoboroz valami együttesfélét. Oké, és ezután hogyan tovább? Zenei tehetség nélkül saját számokat képtelen lesz kitalálni, úgyhogy innentől két eset lehetséges. Vagy kiadnak együtt valami nyálas, agyamosott, dallamtalan zajt, és beállnak a többi torzszülött kamuegyüttes közé lapátolni a szart a rádióba, vagy ami még rosszabb: feldolgozás címén ellopja valamelyik nagy nevű ismert együttes híres számát, szó szerint lekoppintja az egészet, Ctrl C – Ctrl V, és a mások által megkomponált anyag ócska utánzatáért gyűjti a babérokat. Ragyogó ötlet, nem igaz? Nem értünk a zenéhez, a kotta az számunkra valami ismeretlen ásvány lehet, de sebaj, híresek leszünk mi, lopjuk el más szellemi termékét, és jaffázzunk azzal a zenepiacon! És szó szerint ezt teszik…ha már nincs tehetségük ahhoz, hogy saját műveik legyenek, más előadókból táplálkoznak, más zenéiből termelnek minimális profitot, mert ahhoz nyomorékok, hogy maguk találjanak ki valamit.

Rengeteg ilyenről van tudomásom, nemcsak idehaza, de külföldön is. A kedvenc példaértékű esetem, amikor Rihanna ellopta a Heavy Troopers egyik 1996-ban írt zenéjét, átnevezte, és eladta, mint sajátot. Ennyi erővel kiakaszthatnának táblát is a nyakukba, hogy „tehetségtelen silány kamuzenész vagyok, semmi nem jut eszembe magamtól, más együttesek zenéit csórom el, más együtteseken élősködöm, mert örök vesztes vagyok”. Hogy miért nem perlik be az ilyeneket, elképzelésem sincs. Az teljesen mindegy, hogy a kopizó megvette a „licenszjogot” az eredeti előadótól – a kópia attól még kópia marad. Sok esetben az eredeti szerző már nem is él, nehogymár fizetni kelljen a plágiumszennyért, amit csinálnak…

Egy szó mint száz, csak énekléssel senki nem jut messzire, egy átlagos élvezhető zene nem homogén, nemcsak egyfajta hangszerből áll, ahogy azt már mondtam, és ebbe a vokál is beletartozik. A tehetségkutatós zsebsztároknak persze ez semmit nem mond, hisz az alapvető zenei fogalmakkal sincsenek tisztában – ha sikerül is valamiféle együttest összehozniuk, az ő szerepük onnantól fogva passzív, kirakatbábú jellegű. Az éneklésen kívül semmit nem tudnak felmutatni, a hangszereket nem ismerik, és tisztességes, egyedi dalszövegeket se képesek írni. Ehelyett minden feladatra szerződtetnek egy külön embert, aki mindezeket megcsinálja helyettük, mivelhogy ők semmihez se értenek. Nemsoká megérjük azt is, hogy előadni se ők fogják a dalt, hanem erre a célra is szerződtetnek egy lótifuti valakit, ők már csak a tapsot és a virágokat fogják begyűjteni…

Van még egy kategória, akikről idáig nem beszéltem, de ők is a zenebohócok táborát növelik – a különféle önjelölt lemezlovasok, azaz ismertebb nevükön a DJ-k. A kilencvenes évek végétől nagy divat lett a zenével foglalkozók körében, hogy kitaláltak maguknak valami fantázianevet, és odabiggyesztették eléje a „DJ” előtagot oly roppant büszkeséggel, mint annak idején, amikor a nemesek „N” betűvel jelölték meg a házukat. Az én szememben zenéket összecsumiszkolni nem túlságosan nagy tudomány, de kétségtelen, hogy kell hozzá némi zenei érzék és tudás. A több millió önjelölt sztárDJ tehát egy fokkal valóban többet konyít a zenéhez, mint a tehetségkutatós söpredék, akikhez képest egy szelet dobostortában több a zenei tehetség, ettől függetlenül az a véleményem róluk, hogy túlságosan sok van belőlük, és a DJ-k kilencven százalékának a tudománya kimerül annyiban, hogy összekevernek két-három zenét valamilyen programmal. A tudományosabb eszű DJ-k már képesek arra, hogy egész zenéket újraszerezzenek (remixeljenek), de ők a szűk kisebbség. A nagytöbbséget csupán az teszi DJ-vé, hogy egymásba hegesztenek (többnyire elég pocsékul) pár zeneszámot, és ettől ők piszok jelentősnek hiszik magukat. Engedjétek meg, hogy fölkacagjak – én is össze tudok mixelni rengeteg zeneszámot, figyelembevéve a hangskálát, a ritmust, és minden egyebet, ennek ellenére mégse érzem magamat a lemezlovasok császárának. Jó vicc. DJ Reactor…az kéne még.

Végszónak annyit szeretnék csak mondani, hogy emberileg semmi bajom nincs a felsorolt illetőkkel, csak zeneileg van, úgy viszont rengeteg. Biztos vagyok benne, hogy ha a zenélésben nem is, de másban sokkal nagyobb sikereket érnének el. Nincs két egyforma ember, nem érthet mindenki mindenhez, ezt aláírom. Én se értek sokmindenhez, de amihez nem értek, nem is alkotok róla véleményt, nem írok róla cikket. Nekem van zenei tudásom, abszolút hallásom, úgyhogy minden további nélkül megtehettem, hogy kifejtem a véleményemet erről a zenecirkuszról, amivel nap mint nap találkozom. Akinek ez nem tetszik, vitatkozhat velem bátran, szívesen meghallgatok bármilyen ellenvetést, vagy javaslatot. Azt azonban továbbra is fenntartom, hogy akinek nincs tehetsége a zenéhez, az NE ZENÉLJEN! Menjen el péknek, vagy autószerelőnek, vagy mittudomén, vécés néninek, de ami nem megy, azt NE erőltessük. Aki nem tud főzni, ne fogjon hozzá a tárkonyos raguleves elkészítéséhez, mert moslék lesz belőle. Ugyanez igaz a zenére is – ami nem megy, nem kell erőltetni, mert egy kínban született hatalmas pofáraesés lesz a vége. Lassan már ott tartunk, hogy több ilyen zsebceleb mászkál az utcán, mint átlagember, meddig fog ez menni?

Sokkal jobb lenne, ha beszüntetnék ezeket a nyögvenyelős sztárgyárokat, a fellépő művészek valóban saját műveiket adhatnák elő, és nem a pénz diktálná, hogy ki zeneileg tehetséges, és ki nem. Ezt én mondom, a 25 életévemmel, az eddig megszerzett zenei tapasztalataimmal, mert én sohasem fogok szerződést kötni ilyen bohócprodukciókkal, nem a zenei tudásomból szándékozok megélni, nem várok pénzt a tehetségemért. Nekem elég jutalom az, hogy enélkül is elérhetek a zenei tehetségemmel bármit, amit ők sohasem, és jóízűen nevethetek rajtuk a többi tehetséges zeneszerzővel.