Stoppal Európán át 3.

Száraz gallyak ropogtak a kerekek alatt, levelek simogatták a kocsi oldalát és tetejét.
Szép ilyenkor az erdő. Még nem az őszi színskála, de a zöld minden árnyalatát bemutatja.
Alig néhány méter után egy tisztás, éppen nekünk találták ki. Árnyékba helyezkedtem, hogy az alvó – aki egy ideje nagyon csendesen utazott - meg ne süljön a hátsó ülésen.
Két stopposommal úgy félórával ezelőtt találkoztam az út mentén. Egyikük zaklatottan aludt, néha kiszólt álmaiból, másikukkal célratörően beszélgettünk. Még nem mondta ki az „igent” a megállásra, de nem is tiltakozott.
Ő szállt ki előbb, s – mint aki nagyon elfáradt és csakhogy végre megteheti – leült egy kidőlt fatörzsre. Érdeklődéssel szemlélte, mit keresek a csomagtartóban: néhány kisüveges ásványvíz lapult ott, ami reggel még hideg volt, ám ennek az állapotnak mostanra már az emlékét sem őrizte. Visszatettem. Ő mosolygott a jó szándékon.

Csendesebbre állítottam a zenét, ellenőriztem az alvót, aki olyan pózban feküdt, mint a jégtáncosnő, amikor az utolsó másodpercben elesik, és azt gondolja: most mindennek vége, minden elveszett, nem is akar felkelni ebből a kitekeredett testtartásból. Alakja is éppen olyan, mint egy bajnokjelölt jégtáncosnak!
Odaléptem a fatörzsön már másfél perce ücsörgő útitársamhoz, szemeiben kíváncsi türelmetlenség.
- Itt vagyok már, minden rendben! – mentegetőztem.
- Már azt hittem, inkább őt választod… - csicseregte neheztelő hangsúllyal.
- Most már csak rád figyelek.
- Nagyon figyelmes és gondos voltál, de most figyelj rám és gondoskodj rólam is!
- Tiéd vagyok… - válaszoltam, lezárva a dialógust, mert tényleg telik az idő. Mi lesz, ha felébred a másik csaj?
- Még nem egészen… - Szemei csillogtak. „Gyorsítsunk” – olvastam ki belőlük.

Megléptem a közöttünk várakozó utolsó fél métert is, lehajoltam, és szinte egyidőben három ponton érintettem: bal kezemmel hátul a nyakánál bekúsztam a haja alá, jobb kezem a derekára tapadt, követelőzve, jelezve, hogy nagyon messze van így tőlem, s ahogy felemelkedett a fatörzsről, néhány pici puszit adtam az arcára.
Míg a keskeny, ívelt száját tartotta gödrös-mosolygós arca helyett, a kidőlt fatörzs magasabb pontjához szorítottam. Nincs menekvés!
Nem is tervezte menekülőre fordítani a dolgot, hiszen amikor levegőhöz jutott, azt súgta:
- Igen, álljunk meg!
- Ezzel már elkéstél – nevettem, miközben lehámoztam róla mind a négy ruhadarabot.
Leguggolt, és nadrágon keresztül lassan, szinte szórakozottan simogatni kezdett, fel-felnézve, mit szólok ehhez.
Furcsa volt így: előttem egy gyönyörű, meztelen nő guggol, simogat, miközben én teljesen fel vagyok még öltözve. Kibújtam a pólóból, csökkentve a hátrányt, s még a fejem benne járt, amikor érzetem, hogy villámgyorsan vetkőztet.

Ha a másik csaj jégtáncbajnok, ő meg biztosan gyorsasági… Mire kibukkantam a pólóból és lenéztem: már alul is minden kibukkant, és két kézzel fedezett fel. Mint aki először jár hadi múzeumban és a teremőr megengedi neki, hogy kézbe vegye az egyik fegyvert… nézegette oldalról, szemből, alulról, másik oldalról… ujjai cikáztak a mintázaton, majd hüvelyk- és mutatóujjával kört formázva a kalibert ellenőrizte végig, gondosan… fel-felpillantva… mivel nem értek össze az ujjhegyek, középső és hüvelyk változatban megismételte… méregette a puskaporos zacskót. Már azt gondoltam, minden megértett, amikor elölről kezdte az ismerkedést, de immár a nyelvével és szájával. Óvatosan kaliber vizsgálattal kezdett, „O” alakúra formázva ajkait… rájöhetett, hogy mégsem ez a kaliber – én is tévesen mondtam eddig, hiszen az a belső átmérőt jelenti… - ezért rózsaszín nyelvével fürgén a kimeneti nyílást kóstolgatta, és ugyanezzel a kiscicás módszerrel végig is járt oda-vissza… töviről-hegyire …próbálgatta a szájába venni, először csak kicsit, aztán gyorsabb s újabb lefetyelést követően mélyebben… még mélyebben… megkönyörült rajtam és kiszélesedő végét kényeztette újra…
Ha lenyúltam és megfogtam a feszülő cicijeit, óhatatlanul eltávolodtam tőle, ilyenkor a zacsinál fogva egyszerűen visszairányított. Simogattam hát a haját, az arcát két oldalt, a tarkóját, vállait…

Időérzékemet elveszítettem, de bizonyára záróra lehet már a múzeumban, mert erős késztetést éreztem egy ünnepi díszlövésre.
- Hová mehet? – kérdeztem figyelmeztetés gyanánt, nehogy azt gondolja, hogy a végtelenségig lehet élvezni a látogatást. De lehet! Olyan jó…
Várni kellett a válaszra, pedig már nem is tudtam várni, nekem minden sürgős lett hirtelen! Olyan nagyon jó, hogy már nem lehet ám fokozni…
- Ahová akarod… - szólt végre, és folytatta. Legkényelmesebb lett volna, ha megtöltöm mohó száját… úgysem bírtam már magammal.
Két oldalról megfogtam az arcát, gyengéden így emeltem fel.
Engedte, hogy birtokbavétel előtt egy pillantással felmérjem, mint kicsomagolt ajándékot – hosszú, szőke haját, fénylőkék szemét, keskenyedő, bájos arcát, nedvesen fénylő ajkát, kislabdaszerű, feszülő cicijeit kúpos bimbókkal… -, és gyönyörködve, megfordítva a szürkés-barna fatörzsre döntsem. Haja a háta közepéről előrebukott, egyik térdét a vastag törzsre helyezte, mintha lovagláshoz készülve még várna valamire. Kicsit hagytam várakozni, leguggolva puszit leheltem a kiemelt, kiemelkedően formás félgömbökre, és a völgybe, egy majd két ujjamat szánkáztattam a forró nedvességben, széthúzva élveztem a látványt.

A kocsiban – tőlünk 8-10 méterre – a cd álváltott útinformra, s mint ilyenkor mindig, ezt hangosabban mondta el, de ez minket nem zavart.
Bárki találta is fel - köszönhetjük neki sok ezer év távlatából –, azóta nem sikerült túlszárnyalni azt az utánozhatatlan érzést, amikor a legérzékenyebb testrészem benyomulhat egy puha, nedves, ugyancsak legérzékenyebb női testrészbe, és teljesen kitöltheti azt. Érzem, ahogy minden ponton szeretnek, kényeztetnek egyszerre, mintha sok pici, lefetyelős nyelv tejbe-vajba fürösztene, amikor befelé igyekszem, babusgatna, s ha kicsit mozdulok, szorosan magába ölelne. A feltaláló még arra is ügyelt, hogy ne maradjon kényeztetés nélkül a puskaporos zacsi sem, amely vidáman oda-odapuffan a mohó bejárathoz… egyre gyorsabban részesülve az olvadva beengedés és a szorítva eresztés váltakozó élményében. A lány teste megfeszül, kócos feje előretekint, háta homorúvá válik, engem elönt a forróság, és utolsó erőmmel, még egy lökést küldök a csípőmmel…
Nincs kedvem kibújni. Kielégült, jólesően fáradt tetszéssel szemlélem a derék és csípő ívét, a befogadó dombokat és hajlatokat… mint Flatley együttesének táncosnője, valahol legközépről.
Nagyokat nyújtózva, szótlanul öltözünk, gyakran pajkosan érintve egymást.


*

"Aztazirgalmatlan, de melegem van… És leginkább: hol vagyok…?
Kinyitom a szemem, és körülbelül olyan érzésem van, mintha paprikát szórtak volna bele: ég, és csíp és fáj, és viszket… Megdörzsölöm… Szép. Csipás is vagyok, mint egy zsák kismacska… És büdös is. Uramatyám!!! Kapd már össze magad, te liba!!!
Egy autó hátsó ülésén ülök, előttem férfi a volánnál, nő az anyósülésen… Mint gyermekkoromban a tologatós játék kockái, úgy ficcennek helyükre az elmúlt nap eseményei: gyönyörű, boldog utazás a szerelem felé, azután fájdalom, köd, és zavarodottság, pánik, józanész utolsó szikráinak moccanása az agyamban, menekülés, fájdalom, menekülés, fájdalom – félelem, félelem, félelem…
A lány keze a férfi tarkóján. Kedves mozdulat… Ha a sofőr fáradt, jól esik az érintés, bárhol… De ezek vihognak. Halk zene szól, suskusolnak, mintha itt se lennék… Basszus… Itt se voltam…?
- Khmmmm… Bocsánat. Pisilnem kéne…
Nem érzem jól magam. Ezek ketten szemmel láthatólag igen kellemes viszonyt ápolnak egymással. Megzavartam őket valamiben…
- Jó reggelt, egyben kellemes délutánt! – szólal meg a férfi. - Csipkerózsikánk felébredt. Hol álljak meg? Az első fánál, vagy jó lesz egy benzinkúton?
Tyűűdevicces! De nem tudok mérges lenni: süt a jó szándék a szavaiból, a hangjából…
- Benzinkút, ha nem gond… - ettől többre nem futja.

Nyitva kell tartanom a szemem. Napok óta, mint egy élőhalott, úgy viselkedem… Szembe kell nézem, végre mindazzal, ami történt! De ne most! – súgja valaki a fülembe, és én hagyom. Az autó ringat, a zene elbódít…
- Te pipi! Észhez térnél végre? Kérsz egy kávét, vagy valamit? – csacsog a leányzó a fülembe. Az agyam, mint a mosogatószivacs, a szám száraz, a testem merev. Napok óta hol így, hol úgy, de leginkább sehogy nem alszom, a végtelenségig kimerültnek érzem magam.
- Kávét kérek, köszönöm szépen! – dadogom, és próbálok kikászálódni a nyitva hagyott ajtón. Zsibbadt minden tagom, látni még mindig nem sokat látok, inkább az épület alakja után próbálom kitalálni, hol lehet a mosdó. Ha el kell kérni a kulcsot, én itt a nyílt színen… De nem. Az ajtó nyitva. Pisi, hosszú…
Mosdó, tükör…
Lila karikás szemekkel mered rám egy ismeretlen nő a tükörből. Az arca fakó, a haja csapzott. Ronda. Lestrapált. Ám a szeme megvillan: kacsint egyet, kiölti a nyelvét, megrántja a vállát, és mosakodni kezd: ledobja a pólóját, a melltartóját, és derékig pancsol, nem törődve a többi rajta maradt ruhadarabbal, ami nem túl sok…
- Kis hableány, ha befejezted, ide kéred a kávét, vagy leülsz velünk? – Harapnék a válasszal, mint a körfűrész, de bevillan: „Helyre tettem a cicijeidet, mert több volt kinn, mint benn!”
- Megyek máris, és köszönöm! – préselem ki a választ. Papírtörlővel még a fogaim is megcsüszkölöm, sajna, fogkrém nincsen a mosdóban. A melltartóm a szemetesbe dobom, a pólót magamra húzom, és kitipegek a benzinkút kávézójába.

Egymással szemben ülnek. Én a leányzó mellé telepszem. Valahogy nincs bizodalmam a férfiakban mostanság. Meg mert a lányka mellett gőzölög egy gazdátlannak tűnő kávéscsésze… Rendes kiscsaj…
- Jól vagy? – kérdezi a férfi.
Első pillantásra nagyon lazának tűnik, nem visel órát, láncot és semmi kötöttség-jelet, nem kötötte be a cipőfűzőjét, csak tekintete mond ellent a látszatnak: biztos vagyok benne, hogy feszülten figyel és minden részletet észrevesz, ha ezt jól leplezi is állandósult mosolyával. Jobb bokája a bal térdén, ezzel zárja a belső világát…
- Igen. Már jobban.
- Nézd, nem akarok tolakodó lenni, de kicsit viharvert vagy. Ha elmondanád mi történt…
Hmmm… Elmondani? Mit is? Egy őrült szerelmet? Rajongást valaki iránt, akit nem is ismertem? Egy csodálatos spanyolországi utat, amikor végre találkoztunk? Két meseszép hetet, kirándulással, múzeumokkal, borokkal, szeretkezéssel? Azután a hazatérést, ebbe a nyomorult világba, és a vágyat, hogy újra Vele lehessek? Az Övé lehessek?
Elmondani, hogy a vágyam teljesült? Hogy meghívott, újra, örökre, magához? Hogy azt mondta: „Csak Te gyere! Itt új életed lesz!” És hogy én, mint az őrült, rongyoltam, ezerkétszázzal ahhoz a férfihoz, aki mindent jelentett? Ész nélkül…

Elmondani az első estét, amikor egy pohár ital után se kezem, se lábam nem mozgott, és a népes vendégseregből kivált férfiak egy szobába cipeltek és játszottak velem…? Hogy nem volt olyan nyílás a testemen, ahol ne járt volna egy férfi nemi szerv? A fájdalmat, amikor később magamhoz tértem, és ráébredtem, mi is történt velem… A kétségbeesést, amikor nem találtam a holmimat a szobában, és rájöttem, a szobából ki sem tudok menni??? A rettegést, hogy újra megtörténik? És az érzést, amikor már a testemből is kiléptem, hogy el tudjam viselni, amit tesznek velem…?
Elmondani a gyereklányt, aki az élelmet hozta, és kiolvastam az együttérzést a szeméből: „Sajnállak!” Az ügyetlen próbálkozásokat az egyetlen nyelvvel, amit ismerek, a franciával, és a boldogságot, amikor a kislánnyal végre megértettem, segítségre van szükségem! Akaratom ellenére vagyok itt, szabad prédájául általam sosem látott és ismert férfiaknak… Mert a szerelmem az első este után soha többé nem bukkant fel…
Elmondani, hogy ez a pici lány, hetek múlva, amikor behozta a reggelim, csak annyit szólt: „Esto esta claro!” A clarot értettem… Hogy tiszta, hogy megehetem….Majdnem olyan, mint a clair – franciául…

A szökést, a pokolból… Egy ismeretlen városkában, nulla nyelvtudással, nulla helyismerettel, a stopokat, az érzést, hogy egyre kevésbé vagyok ura önmagamnak, hogy egyre fáradtabb és reménytelenebb vagyok… Az örömöt, amikor magyar rendszámú autó vett fel, és onnan is a menekülést, mert simán megdugott volna, ha hagyom, ha nem válok agresszívvé, én, aki soha életemben nem ütöttem meg senkit, nem vágom képen, amikor taperolni kezdett, és nem ugrom ki a még mozgó autóból…
A kamionos párt, akik megmentettek. Ahogyan a kamion fülkéjében lévő ágyon a cigarettafüstre magamhoz térem. Én, a nagy bagós csak egyet utálok: ha álmomból a cigifüst ébreszt fel… És hallom, azt beszélik, jó lenne hancúrozni velem egyet…
Elmondani, hogy pislákolni kezdett bennem a józan paraszti ész: pénzért! Csak pénzért! És mivel a csaj nagyon be volt indulva rám, nem is tartott sokáig az alkudozás…
Száraz volt a pinája, mint a sivatag… Mondjuk, az enyém is… Nem csoda… Hogy mondjam el ezt ennek a kedves férfiúnak, aki tele van jóindulattal, élettel, örömmel, és a leányzónak, aki most oldalba bök:

- A kávéd!... – Rámosolygok, és belekortyolok a kávémba. Jéghideg már. Már megint kiesett egy darab az életemből, és ezek ketten csak várnak rám, csak várnak rám… Hála önti el a szívem, hosszú idő óta először…
- Ha nem bánjátok, inkább nem mesélnék. De szeretném kifizetni a kávém legalább… - A kamionos pár rendesen tejelt. Megálltunk egy városkában, vettem ezt-azt a pénzükből. Hogy hogyan jutottam át iratok nélkül határokon…? Na ezt sem mesélem el…
- Na ne hülyéskedj! Ez egy ilyen járat, komplett szolgáltatással: háztól-házig, benne kávé, mosdó, vacsora is akár… - szól a férfi, és szinte jól esik, ahogyan a szemeivel a melltartóm helyét simogatja… Kedvesen, huncutul, egy egészséges férfi pillantásával pásztáz hol rajtam, hol az ismeretlen útitársamon a tekintete…
- Napszemüveg ugye nincsen a szolgáltatásban? – kérdezem.
Hüledezve néznek rám.
Széles vigyor önti el a képem. Kézen fogom a leányzót, és a parkolóban álló autó felé vonszolom. Pittyen a zár, a sofőr mosolyogva figyeli a duettet. Kikotrom a táskáimat, egyet a vállamra, csak úgy, egyet a kezembe, és a csajossal a shop felé tipegünk. Nem érti, mi ütött belém… A shopban a szemüveges állványhoz taszigálom, és felé bökök a tekintetemmel: „Válassz egyet!” Nőből van, nem sokat cicizik… Én kiválasztom a legnagyobbat, a legszélesebbet, legfeketébbet, fel se próbálom, pénztár, fizetek. Meg még két doboz cigi.
Kilépünk, arcomra kerül a hőn áhított szemüveg. Az utolsó filléreim, de üsse kavics!!! Látok, végre… Tisztán…

A benzinkút parkolójába hatalmas, vadiúj MAN kamion gurul be… Apró, szikár termetű, szakállas fickó száll ki, és nyújtózik… A lábam a földbe gyökerezik… Mennyiszer láttam ezt az alakot kamiont pakolni, átszerelni, javítani, mennyit aludtam ócska, rozoga vacak teherautókban, gázolajszagban, csak azért, hogy Vele lehessek!
- Figyelj csibe! – fordulok a lánykához. - Én most tiplizek. Köszönök mindent neked! – szinte ráfagy a mosoly az arcára, az új napszemcsit a fejére tolja, és már kibukik a száján a kérdés, de megelőzöm:
- Ő a bátyám!
Visszatipegek a sofőrhöz, csöndes „köszönöm”-öt rebegek, és kap egy puszit a feje búbjára. Azért oda, hogy a cicim viszonylag közel kerüljön az arcához. Ha már a kávét nem engedte kifizetnem… Legalább ennyit…
- Vigyázz magadra, kedves… Mi is a neved? – kérdi a férfi.
Mosoly, ragyogó, hálás:
- Stella. "